LXXI.

Talán éjfél is volt, mikorra a szállásomra jutottam. Az emberek még nem feküdtek le. Egy-egy fáklya köré gyülve, nagy lovas csoportokban beszélgettek mindenfelé. Az arczok komorak.

Egy helyen hegedősöket láttam, a mint lóháton állva dalolták Atilla vitézségét. Sokszor elmondott és hallott énekek voltak azok, de azon az éjen más érzéssel hallgatta a nép.

Más helyen jósokat hallgattak, a kik tűz mellett mondottak jövendőt.

A paloták környékén is mind lóháton ült a nép s dühösen vitatkoztak, hogy kit illet Atilla trónusa? A paloták máskor ki voltak világítva. Lámpás égett minden bejáratnál, minden közön és téren s a testőrök fényes ruhája csillogott mindenfelé. Most a paloták sötétek.

Miért sötétek a paloták? Máskor, ha főúr halt meg, nagy tor következett a temetés után. Azok, a kik szerették a halottat, ott ültek a gyászoló családdal egy asztal körül és csöndes vacsoránál beszélgették az elhunyt érdemeit. Az asztalfőn egy szék üres volt és egy tányér elfoglalatlan. Az elhunyt lelke ült ott: az övé volt az a teríték.

Most Atilla tiszteletére még nagyobb tornak kellett volna lenni. Miért maradt el? Talán nem tudták: ki adja a tort? A nemzet adja? Atillának nem volt se helytartója, se kormánya. Ő maga volt minden, A család adja? A család zavargástól tartott talán. -300-

De nem is gondolt talán senki a torra. A csapás oly iszonyú volt, hogy mindenki elkábult belé. Atilla trónja tátongó üresség. Ki elég nagy arra, hogy Atilla kardját fölvegye? Ez a kérdés foglalta el mindenki lelkét, nem a tor.

Én nagyon el voltam fáradva: bementem a palota mögé a szállásomra. A szobát üresen találtam. Máskor meglepett volna ez, most minden föl volt fordulva. Azt gondoltam, hogy a társaim is kint vannak a beszélő csoportokban.

Hát csak lefeküdtem. Aludtam talán egy órát vagy kettőt. Az éj nem volt csendes. A folyosón emberek jöttek és mentek, dobogtak, beszéltek. Kívülről behangzott egy-egy kiáltás, vagy a lantos-ének.

Láttam, hogy nem lehet aludnom. Ujra felöltöztem és kimentem.

A téren az öreg Almád lantos énekelt. A kútkáván állva kiáltotta a verseit. Nagy sokaság hallgatta búsan.

A mint kilépek a palotából, Mácsába ütközöm.

Rám mereszti a szemét, mint a kisértetlátó s ahogy így rám mered, én is rábámulok, hogy mit akar?

– Hát te itt vagy? – böffen rám végre.

– Itt, – feleltem, a kérdésen csodálkozva.

Valamit hebegett még, de más főurak érkeztek oda s magukkal vonták.

– Csaba a király! – hangzott egy csoport ordítása a távolból.

Én a lovamra ültem s a nép közé mentem.

Hallgattam, a mint Álmod énekelt:

Tetemeit tettük hármas koporsóba.
Igy vittük föld alá, föld alá, víz alá,
Ijjak hurja pendül; nyilvesszők suhognak:
Hű szolgáid ottan körüléd borulnak.

E mondatra megáll bennem a szívverés is. Irgalom Istene, mi történt?

A lantos folytatja: -301-

Tisza árja indul lassú zuhogással.
Elborítja a sírt csillogó hullámmal.
Elalszik a fáklya, csillagok lehullnak,
Kedves hű szolgáid körüled borulnak.
Fekete sötétség hun nemzetre támad,
Feketébb sötétség szívünkben a bánat.

– Mit beszél ez a szolgákról? – hörgöm karon ragadva Szabolcsot, a ki mellettem áll.

Az is meghökkenve néz rám és csak egy percz mulva felel:

– Nem voltál ott?

– Nem.

– Hát nem tudod, hogy megölték minden kedves szolgáját?

– A kik a gyászi zsákban voltak?

– Azokat hát.

Én csak eltántorodtam, mint a fejbeütött. Nem tudom, mikor szálltam le a lovamról, ki mit beszélt hozzám, ki ment el mellettem, ki szólított meg, vagy ki lökött meg. Volt úgy, hogy leültem és Emőkét jajgattam, aztán megint tovább bódorogtam. A hajnal derengő fényében ott találtam magamat a Tisza partján, a hová Atillát eltemették. Ültem és néztem gondolat nélkül, a megőrülés butaságával a sárgán hullámzó vízre.

A mint ott ülök, egy kéz érinti meg a vállamat és szól egy szelid, bús női hang:

– Zéta!

Fölemeltem a szememet: Dsidsia állt mellettem sápadtan és szomorún.

– Mit akarsz? – kérdeztem elfásultan.

– Menekülj, – mondotta. – A városban irtózatos a vérengzés.

Akkor eszmélkedek csak, hogy a távolból régóta hallatszó morajlás olyan harczi zaj, a minőt a katalauni mezőn hallottam.

Dsidsia folytatta:

– A nép két pártra szakadt! Egymást öli a hun a paloták körül! Menekülj ebből a pokolból! -302-

S a hogy ezt mondta, rám nézett könnyes szemmel s aggodalmasan.

Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal! mindig mellettem lengett a te szárnyad s mégis csak abban a pillanatban nyílt föl reád a szemem. Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető, a hű, a miattam szenvedő, a nekem-rendelt. És én mégsem láttalak. Az én szemem azon függött folyton, a ki ott fekszik titkolt bálványa mellett, a Tisza fenekén. Most látom csak őt, a mikor már nem látom.

Fölkeltem és megfogtam a leány kezét:

– Dsidsia.

– Parancsolj Zéta.

– Velem jösz-e?

– Ha megengeded, – felelte Dsidsia alázatosan.

Csak egy pillantást vetettem vissza. A város égett. A királyi palota tornya sárgán izzott a biborszin lángtengerben. Mintha nyugot felől is hajnalodna.

És elindultunk.

VÉGE.