LXX.

Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, magas ravatalon, ezüst csillagokkal ékített fekete selyemsátor alatt. A sátor oldalait fölkapcsolták, hogy a nép láthassa.

A főpapot a ravatal mögött fekete lovat áldoztak, s világtalan Káma megkérdezte az elköltözött hun szellemeket, hogy miképen temessék el Atillát?

– Tegyétek őt hármas koporsóba, – ez volt a felelet. Az első koporsó legyen arany, mint a napfény, mert ő a hunok napja volt. A második koporsó legyen ezüst, mint a milyen az üstökös csillag szárnya, mert ő a világnak üstökös csillaga volt. A harmadik koporsó legyen aczélozott vas, mert ő erős volt, mint az aczélozott vas. -288-

Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, ravatalon.

Míg a koporsók készültek, a hun főurak egész éjjel azon tanácskoztak, hogy hova temessék el Atillát? Mert vándornemzet a hun s lehet, hogy valamelyik király fölkerekedik s más országba viszi a népét, mint ahogy a méhek is elrajzanak. Vagy lehet, hogy a sok szövetséges nép közül tolvajhad kivánja meg az aranyat. Vagy az is lehet, hogy századok mulva megint egy erős népfaj áll elő s akkor az aranykoporsót kifordítják a földből.

Az öreg Káma válaszolt az égi sugallat szerint:

– A Tisza tele van apró szigettel. Egyik helyen a keskenyebbik mederről el kell téríteni a vizet. Ott ásni meg a sírt mélyen s kiszélesíteni a medret, hogy az legyen a nagyobbik. Azután ha el van temetve a király, vissza kell bocsátani a vizet. Idő multán gyöngül az emlékezet; az iszap belepi a koporsót: senkise fogja tudni, hol van Atilla eltemetve.

Százezer ásó és kapa fogott aznap reggel munkába. Földdel tömött zsákokat hányva rekesztették el a Tisza-ágat a Marostól délfelé két nyillövésnyire, a hol gyűrűt folyik a Tisza egy kis sziget körül. Estére már megvolt ásva a sír, olyan mélyen, hogy azt ember ott többé meg nem találhatja.

Beszórták az alját virággal, falombbal.

Harmadnapon készen volt a hármas koporsó, Atillát még egyszer fölemelték, hogy mindenki lássa utoljára. Aztán a nép jajgatása között tették az aranykoporsóba. Melléje fektették kardját, íjját, aranyos lándzsáját. A fejébe tették tündöklő sisakját, a melyet a csatákban viselt.

Énvelem a temetés előtt való éjjelen különös valami történt. Amint ott állok a virrasztók között s hallgatom a táltosok imádságait, valaki megérinti a vállamat. Hátranézek: Dsidsia.

– Mit akarsz?

– Jer az udvarunkba.

Azt gondoltam, Emőke izent valamit. Mentem szomorún és érzéstelenül, mint valami gépember. -289-

Mikor odaérkezünk az udvarba, félrevon a fal mellé a sötétségbe és susog esdeklőn:

– Arra kérlek: ne menj el a temetésre.

– Miért?

– Csak. Kérlek, esedezek, ezt az egyet tedd meg!

– De miért? Okát szeretném tudni.

– Az éjjel borzasztó álmom volt. Azt álmodtam, hogy Atilla lóháton ment a felhők között, s egy csapat véres ember követte őt: véres lovak és véres emberek. Te is köztük voltál.

– Ugyan, eredj a pokolba! – mondtam boszankodva.

Letérdelt és átölelte a lábamat:

– Ne menj el Zéta! Ne menj el! Ezt az egygyet kérem csak tőled. Valamikor azt gondoltam, kérhetek többet is. Nyájas voltál hozzám és egyszer én egy rózsát dobtam neked. Fölvetted a rózsát és megcsókoltad. Azt gondoltam: az Isten neked teremtett engem.

A vér a fejembe futott:

– Te adtad azt a rózsát?

– Én! Haragszol érte? Rosszat tettem vele? Nem akartam. Bocsáss meg. Utadban többé nem leszek. De ne menj el a temetésre.

Az első gondolatom az volt, hogy megütöm, fölrugom, vagy nem tudom, mit csinálok vele, de míg a meglepődés elnehezített, lefogta a kezemet egy csillapító gondolat is. Ostoba leány, mit tudja ez, hogy nekem fájdalmat okozott.

– Nyugodj meg, – feleltem. – Én is álmodtam valamit. Az én álmom jobb, mint a tied és okosabb.

S otthagytam.

Délben írott vesszőt hozott egy testőr, hogy a kiknek a neve azon van, ne hagyják el a szobájukat a temetésig. Valami negyven név volt a vesszőn, közte az enyim is, meg a három velem lakó rabé.

Egy órával később Ména-Ságh lépett be a szobánkba. -290- Két táltos-szolga jött utána. Az egyik ruhafélét hozott, a másik fáklyákat.

– Fiúk, – mondotta – a temetésre majd vegyétek föl ezt a gyász-zsákot. A lovak mellett mentek sorjában. Zéta, te vezeted őket. Mikor a koporsót levisszük a szekérről a Tisza fenekére, az én kürtöm szavára mindnyájan köréje borultok, a kik ebbe a ruhába vagytok öltözve. S úgy maradtok, míg csak a gyászének el nem végződik.

– Amint parancsolod, uram, – feleltem a ruhát és fáklyát átvéve.

Azzal ő tovább megy.

Nézzük a ruhát, hát nem egyéb, csak vékony fekete posztóból varrott zsák, térdig érő s bő. Csupán a két karnak és a két szemnek van rajta lyuk.

Alig megy el Ména-Ságh, egy gyászruhába öltözött nőalak jelenik meg az ajtóban.

Fölveti a fekete fátyolt: Emőke.

Ránéz a szolgatársaimra és parancsoló hangon szól:

– Menjetek ki!

A rabok kimennek a folyosóra.

Én elképedek. Mintha egy gyászbaöltözött márványszobor állana előttem. Az arczán hideg nyugalom, a nézése valami dermesztő.

– Zéta, – mondja tompa, rekedt hangon. Látom, már megkaptad a gyászruhát.

– Éppen most.

– Kérésem van. Tudom, hogy mindent megteszel, amit kérek. Amikor útnak indítanak, öltözz föl, de maradj vissza néhány perczig. Várd meg, míg a társaid kimennek. Ismét idejövök.

Azzal elment.

Végigment a folyosón Rika királyné palotája felé. Én elkisértem őt a kijáratig, de csak utána mentem, – szólani nem mertem hozzá.

Már akkor a paloták népe mind feketébe öltözötten jött-ment. A lovak közül is kiválogatták a feketéket, a többi a ménesen maradt. -291-

Gondolkodva tértem vissza. Nem értettem, amiket mondott Emőke. Arra gondoltam, míg beszélt, hogy milyen kisértetiesen fehér az arcza, a mozdulatai is milyen gépiesek. A szeme mindenkinek vörös. Az övé nem. Kék árnyék környezte a szemét. Ezért volt a tekintete olyan megdöbbentő.

Délután négy óra tájban fölhangzott a gyászkürt búgása. A palotának a fala is reszketett belé. Magunkra öltöttük a különös gyászruhát és megindultunk.

Mikor a kijárathoz érkeztünk, azt mondtam a társaimnak:

– Csak menjetek, visszafordulok az övemért.

Talán öt perczig várakoztam: megnyilt az ajtó és besurrant Emőke.

– Te vagy? – kérdezte tartózkodón.

– Én vagyok. Mit parancsolsz?

– Vesd le azt a gyászruhát, és add reám gyorsan.

Azzal leszakította a fátyolt a fejéről, s a földre dobta. Kivonta a tűt a hajából. A haja leomlott.

– Kisasszonyom, – rebegtem félve.

Mert megdöbbentett a magaviselete.

– Csitt, egy szót se!

– Aggódom érted!

Már akkor levetettem a zsákruhát s a karomon tartottam, de elijesztett a szemének merev tekintete.

– Szeretsz engem? – kérdezte a karomat megragadva.

– Óh istenem, hogy kérdezheted ezt.

Lihegve, szakadozott mondatokban beszélt:

– Hát akkor add rám a ruhádat… Nem: várj előbb… Csókolj meg… Megérdemled. Tudom, mit szenvedtél… Tudom, én tudom, mi az a halálos szerelem!

És vértelen ajkait nyujtotta. Hideg volt a szája, mintha halottat csókoltam volna meg.

– Ne kérdezz semmit, – folytatta, – ne szólj semmit. -292-

Hát én nem is szóltam semmit, de könnybeborult szemmel adtam rá a ruhát.

Még egy mozdulata volt. Megpillantotta, hogy a karján fekete csipkék vannak. Azokat is leszakította és eldobta.

S kiment, mint az árnyék.

Én ott maradtam, mint a félig holt. A mit tettem, meg kellett tennem. Ő kért rá. Ha azt kivánta volna, hogy öljem meg magamat, megtettem volna habozás nélkül. De miért kívánt a fáklyások közé állani? Nem értettem.

Künn megzendült a gyászének, s belévegyült a nép kitörő sírása. Aztán egy-egy fölkiáltása a papnak az Istenhez.

És én még mindig a szobában ültem. A fejemben hollócsapatként kerengett a fekete gondolatok serege.

Mi czélja volt ennek a rejtelmes leánynak a ruhámmal? A nők sokszor fontoskodók és csekélységekből nagy valamit csinálnak. Bizonyosan megsértette valaki Emőkét: talán az anyja, valán valamelyik királyné? Talán nem adtak neki rangjához illő helyet a szertartásnál, s benne a nemzeti érzés föllázadt, s azt cselekszi, hogy így mutatja ki a gyászát a király iránt.

Az, hogy engem föl is akaszthatnak a parancs megszegéseért, csak átfutó gondolatom volt. Emőke kivánta a mit tettem: nem tagadtam volna meg semmi okból a kérését.

Összeszedtem a fátyol foszlányait, s a ládámba rejtettem. Odatettem a tűt is. Majd holnap visszaadom.

Mikor kimentem a palotából, a koporsó mellett Györhe táltos állt. Vérrel behintett gyolcs lepedő volt rajta; a feje meztelenre borotvált s véresre hasogatott. A többi pap is úgy volt öltözve. Az öreg vak Káma is, a ki a koporsó fejénél állott, s folyton az égre nézett. A végeláthatatlan sokaság fojtott csendben hallgatta Györhe táltos mélyhangú énekét, a mint Atilla nevében a nép felé fordulva bucsuzott. -293-

– Nem volt e világnak még olyan királya, a kit úgy szerettek volna mint engemet, s én mégis elhagyom az én hű népemet!

A visszafojtott sírás halk morajlása következett. A szemekből patakzott a könny.

A táltos folytatta:

Ki mindig a halál birodalmát jártam,
Szembe őt magammal soha nem találtam:
Orvul vont rám íjat, amikor aludtam,
S fejemet szép mátkám szívére hajtottam.

Az Isten áldjon meg, Rika feleségem,
Hadak ölén álmom, itthon kedvességem,
Két aranyalmámnak gyümölcstermő fája,
Királyi palotám szomorú virága.

Szivettépő sikoltással emelkedett föl a királyi hölgy és odavetette magát a koporsóra. És hangos sírással borult oda a két gyászbaöltözött királyfi is: Csaba és Aladár.

A táltos folytatta:

Utoljára szólok kis Csaba virágom,
Te legkedvesebbem ezen a világon.
Nem nézel mosolygó szemmel többé reám;
Nem mondhatod többé ezt az egy szót: apám.
De ahányszor baj ér, nézz föl az egekre:
Villám lobog ottan, – a te atyád lelke.

A nép együtt sírt a királyi családdal. A táltos egyenkint bucsuztatta el Atillát a többi fiaitól is. Aladárt a hun nép fényének és büszkeségének nevezte, Irnákot a hadak csillagának, Ellákot kedves oroszlánjának, Dengezicset a hunok ragyogó eszének mondotta. Azután a vezérek kerültek sorra, s a főméltóságok, a szövetséges királyok, végül maga a nép, a melynek az összetartást ajánlotta. S a bucsuzó így végződött:

Isten veled szép föld: Tisza, Maros tája,
Legvitézebb népem örökös hazája.
Testem már földanyánk kebelébe megyen,
Lelkem csillagok közt száguld ez éjjelen!

-294-

Aztán az öreg Iddár állt a koporsó mellé és messze harsogó éneklő hangon sírta:

– Óh jaj nekünk! A mi napunk leesett az égről! Déli magasságban ragyogó szép napunk leesett!

– Leesett a mi napunk! – zúgta a nép sírva.

Iddár a fejét himbálva folytatta:

– Miért hagytál el bennünket, Atilla? Van-e olyan hely ezen a világon, a hol jobban szeretnek, mint mink szereténk? Oh nincs olyan hely a teremtett világban sehol! Miért hagytál el bennünket, Atilla?

A nép zokogva ismételte a táltos végszavait. A férfiak e viharzó sírásban tőrrel hasogatták az arczukat, hogy véres könnyel sirathassák őt, a kit siratni a köznapi sirás nem elég.

Iddár folytatta:

– Ha föltünni láttuk királyi arczodat, örömtől repesett a mi szívünk. Minden kard megmozdult a hüvelyében; láng lövelt az erekbe. Az anyák fölemelték a csecsemőiket, és azt mondták: Nézd, itt megy Atilla!

És a folytonos zokogás között folytatta:

– Atilla! Atilla! te voltál a mi örömünk, te vagy most a mi fájdalmunk! A te neved volt a mi büszkeségünk, most a te neved a mi gyászunk, siralmunk!

Elcsuklott, s küzdött egy perczig a sírással, mígnem folytathatta:

– Voltak királyok ezen a világon híresek, nevesek, hatalmasak, de olyan király egy se volt, mint te, Atilla!

– Olyan király nem volt, mint Atilla! – ismételte az ezernyi-ezer ember kiáltva.

– És lesznek királyok, de olyan király nem lesz többé, mint te voltál!

– Nem lesz olyan több! – ismételte a nép.

– A te neved úgy ragyogott elő, mint a fölkelő nap az éjszakából. Miért térsz vissza Atilla a fekete éjbe? A lehunyó nap magával viszi sugarait: te elviszed magaddal a hunok dicsőségét! -295-

– Vége a hun népnek! – ordította a fővezér.

A nép viharzó sírással ismételte a fővezér szavát, és a táltos csak perczek mulva folytathatta:

– Hogy bírod elhagyni a hadat, a melynél erősebb nem volt e földi világon! Hogy bírod elhagyni aranysátorodat, pompás palotádat! Hogy bírod elhagyni gyönyörű gyermekeidet! Oh, hogy kiesett a kezedből az Isten kardja! Oh, hogy árván hagytad ezt a nemzetet!

Nem lehetett tovább beszélnie. Az embereket olyan őrjöngés fogta el, hogy a vér patakzott az arczukból. A karjukat és mellüket is hasogatták már. A fővezér beleszúrta a tőrét a balkarjába. A nők elájultak. Az öreg Ardarik király is elszédült és elesett a koporsó mellett.

A táltosok föltették a koporsót a gyászszekérre, s a tizenkét fekete ló megindult a Tisza felé.

Elől vezették Villámot, Atilla legkedvesebb lovát, fölnyergelten, fekete fátyollal sarkig borítottan. A ló után tizennégy koronás király. Aztán következtek a papok, részint fehérben, részint feketében, valami százan. Ugyanannyi énekes fiú haladt a papok előtt, s a papokkal fölváltva énekelték a pogány zsoltárt. Előttök lépegettek az összes zenészek egy bandává alakultan. S valami velőkbe ható bús melódiát sípoltak, a minőt a hunok földjén kívül nem hallottam.

A koporsó után ment gyalog a család: a királynék, s Atilla fiai; a fővezér, a főurak, a főtisztek, a hun mágnások mind hajadonfővel, megtépett ruhában.

A koporsó mellett kétoldalt a testőrök. Azoknak a fején volt sisak, de gyászfátyollal volt bevonva. Ruhájuk összehasogatottan fityegett le róluk, s az arczukat nem lehetett megismerni a vértől.

Időnkint a dobok döbörögtek, hol itt, hol ott, s egy-egy kiáltás hangzott:

– Atilla! jó királyom! -296-

Olyankor végigzúgott a népen a kiáltás, a mint a sok ajak ismételte.

Irtózat volt látni azt a tengernyi népet. A férfiak mind véres arczczal, véres köntösben. A hunok egybekeverten özönlöttek a jászokkal, a kik az ismert pikkelyes pánczélban jöttek el. Gepidák, szarmaták, ugorok, szóval háromnapi járásnyiról minden nép odasereglett. Sokan már lóháton kisérték végeláthatatlan nagy sokaságban a koporsót. A zászlókat mind elhozták, mint mikor háborúba mennek. De szomorú volt most a zászlóknak lengése.

Tekintetem a posztózsákba öltözött csapatot kereste. Megtaláltam a testőrök mellett. Gondoltam: odafurakodok, s megkeresem Emőkét. Mellette fogok menni, nehogy valami baj érje. De hiába néztem, kerestem. Még oly közel voltak, hogy fölismerhettem volna az arczokat, de abban a fekete zsákban mindenki fölismerhetetlenné vált: Emőke elveszett közöttük.

De ha közéjük megyek, – gondoltam – megismerem őt: senkinek nincs olyan finom fehér keze, mint őneki. Száz kéz között is megismerném egy pillantással.

Vissza kellett mennem: fáklyáért, mert az est egy óra mulva leszáll, s mindenki fáklyát viszen. Azért is temetik este, hogy a sír helye megtalálhatatlan maradjon.

Hát visszamentem fáklyáért. A palota néptelen volt. Az udvaron láttam előtte való nap a tömérdek fáklyát; oda volt hányva nagy rakásokba, – de mind elvitték.

Ekközben a temetési menet előre haladt, s én már csak a nép közé jutottam. Hiába furakodtam előbbre és előbbre: a főurak mögött már annyira megsűrüsödött a nép, hogy lehetetlen volt áthatolni.

Ekközben leszállt a nap, s bibor-aranynyal borította be a felhőket.

Már akkor túl voltunk a városon. A Tisza sárga vize hullámzott előttünk. -297-

A temetési menet előre haladt.

Én elfáradtam a tolakodásban, s hogy egy vén nyárfa mellett mentünk el, megálltam.

Gondoltam, megvárom míg a nép sűrűje elhalad, azután meg arra gondoltam, hogy nem megyek tovább: minek töressem, tiprassam magamat. Ha már elkéstem attól, hogy a testőrök közelében menjek, úgyse láthatom, hogyan teszik Atillát a sírba.

Fölálltam a fa egyik kiálló ágára, s onnan néztem a menet továbbvonulását. Azután meg fölmásztam a fára. Senkise ügyelt rám. A fáról láttam a szigetet, s a Tisza egyik medrét üresen. A másikból kiöntött az összeszorult víz a mezőre.

Ekközben lemerült a nap, s a fáklyák világa jobban látszott. Mindenki vitt fáklyát, részint tiszteletből, részint hogy hazafelé lássák az utat.

Hogy az esti sötétség beállott, a fáklyák fénye előtündökölt. Mennyi fáklya volt? Talán félmillió, talán egy millió! Az égen nem látszott se hold, se csillag, de a földön volt csillag sok. Mintha egy földi táborba szállott volna az égnek minden csillaga, hogy elkisérje Atillát.

A menet elfogyott alólam s összefolyt a Tisza partján. A távolból hallottam a gyászéneket, a tompa dobpergést. Aztán kis időre csend következett: talán a táltosok imádkoztak.

Leszálltam a fáról és nehány elmaradt emberrel utánok mentem.

Mikor odaértem, már a kürtök szóltak. Valamennyi kürt mind azt a jelet búgta, amivel a táborban alvásra szólították a sereget.

Aludj Atilla! Jóéjszakát!

Azután egyszerre zúgás hangzott, mint mikor záporeső jön a távolból. A zsák-torlaszt bontották meg: ráeresztették a vizet a sírra.

A fáklyák fölrepültek s nagy ívet írva aludtak el: az emberek beledobták a sírba.

A menet megindult némán visszafelé.

Én még vártam. Gondoltam, hadd menjenek el -298- mellettem: megvárom Emőkét. De kénytelen voltam visszatérni a fához, s ott várakozni, mert a sok ló és sok ember minduntalan belém ütközött.

A hangjáról ismertem meg Balassa testőrt.

Ő is megállt a fa alatt és beszélgetett nehány társával.

– A lovat – mondja – nem kellett volna úgy hagyni.

– Nem is hagyták, – felelt egy másik hang.

– De úgy hagyták. Követ kellett volna rá tenni.

A beszélgetésükből megértettem, hogy Atilla lovát leszúrták a sírnál, s a koporsó mellé fektették.

Ezt rendjén valónak itéltem. Minden hunt így temetnek el. A lovát alája, a vitézt föléje. A lónak is van lelke. Éjfélkor mind a két lélek fölébred. A hun fölül a lovára és fölmegy a csillagok közé.

De most már kellene jönni a szolgák hadának. Nézem, erőltetem a szememet: nem látok egyet se. Már a királynék és királyfiak is jönnek vissza: a nők lóháton ülnek, s vezeti a lovukat egy-egy csatlós.

Aztán a főurakat is megismerem.

És ekkor hallok erősebb hangokat, mint a milyen eddig környezett: veszekednek, disputálnak:

– A kard Aladárt illeti!

– Nem igaz: Csabát jelölte ki még életében!

– Csaba gyerök még! A hun népet gyerökre bízni nem lehet!

– Ott a fővezér!

S a szóváltás egyre ingerültebb. Százan és ezren ugyanezt beszélik.

Órákig megy már a sokaság, de hol vannak a gyászi zsákba öltözött szolgák? Bizonyosan hátra maradtak, leghátra, mert ők rakták a falombot, virágot, koszorúkat a koporsóra.

Várok. Már le is szálltam a fáról. A hold most búvik ki a felhők közül, de csak vékony sarló, alig sugároz világosságot. Egy-egy kard, egy-egy íjjcsúcs elcsillan mellettem. Némelyik arczot megismerem. Asszonyok is jönnek. Az egyiknek a gyermeke sír: -299-

– Kenyeret!

Aztán egyszer csak vége ritkul a népnek.

Már eléje megyek minden alaknak, a melyik gyalog jön, s körülbelül egygyez Emőke alakjával. Hasztalan. Bizonyosan levetették a zsákot, rádobták a sírra a koszorúk és fáklyák közé, s Emőke a királynékhoz csatlakozott.