VII.

Hajnalban indultunk.

Útközben láttam, hogy Csáthék szekerei is előálltak, és hogy bontják a sátort. Tehát ezek is jönnek. Talán ugyanazon az úton jönnek, mint a melyiken mink!

Az első perczben ujjongtam, aztán megint okosságra igazítottam az eszemet:

Hát megőrültem-e én, hogy egy olyan leányhoz vonzódom, a ki mögött kivont pallossal áll a hóhér!

Az úton el-elmaradoztam. Minden útkanyarulatnál megállottam és visszanéztem, hogy jönnek-e Csáthék?

Hiába való volt minden magam okosítása, valahányszor azt határoztam, hogy az uram mellett maradok, s nem törődök többé a leánynyal, kis idő mulva láthatatlan kalapácsütéseit éreztem a mellemen. Csak még egyszer! Csak még egyszer szívhassam föl a szememmel, mint a nap a harmatot, hogy még a sírom éjszakájában is az ő alakja lehessen az álmom!

Újra elmaradtam az uramtól és visszafelé lovagoltam. Megyek vissza-vissza, a meddig csak nem találkozom vele. De látnom kell őt, ha el is veszítem a gazdám nyomait, látnom kell, ha a Deél sorsára jutok is, látnom kell mégegyszer! -39-

Három óra hosszat lovagoltam már, mikor megpillantottam az úton poroszkáló hun szolgákat és velök az ökrös-szekereket.

A szolgák egyrésze elől lovagolt. Fegyverbe voltak öltözködve. A nap ragyogott a lándzsáikon.

Azután egy bársonyos szőnyeggel bevont szekér következett. Azt négy ló vonta. Benne ült Csáthné és az agg hun. Szemben velök a kis sovány rableány s a két gyermek. Mellettök lovagolt Emőke.

A szekér után valami húsz rabszolga gyalogolt.

Én csak lépésben mentem feléjök és mikor hozzájok értem, leszálltam az út mellett a lovamról.

– Mi az hé? – kiáltott az egyik hun – tán elvesztettél valamit?

Mert hogy a római követségből vagyok, megismerték a ruhámról.

– El, – feleltem – egy sátor-kapcsot vesztettünk el. Nem láttátok-e?

S hogy a Csáthék fogata is odaért, mélyen meghajoltam.

Mikor odább mentek, fölemeltem a fejemet, s a leányra néztem. Férfiasan ült a lovon, de a szoknyája olyan hosszú volt, hogy elől-hátul a lovat is takarta. A fején könnyű turbánalakú patyolat. Az arczán fátyol.

Mikor fölnéztem, elfordította rólam a tekintetét, s csöndesen lovagolt tovább.

Hét ökrös szekér következett utánok és hátul négy teve. A szekerek a sátort vitték. A tevék nagy göngyölegben a szőnyegeket.

Azután huszonöt lovas következett. Mindegyik vállán óriás ijjak, s mindegyik kezében könnyű lándzsa. A lándzsa alsó végével olykor a lóra pöczintettek.

Megismertem köztük a szarvasbőr-csizmás hunt is.

Darabig még visszafelé mentem, aztán utánok haladtam, s néztem az út göröngyös földjén a nyomokat. Melyik az Emőke lova nyoma?

Valami egy óra mulva újra a Tisza vizéhez értünk. -40- Az út ott kövér fű között halad. A Tisza óriás kigyóként kanyarog a mezőségen, s néhol magasra nőtt fűzfák állanak a partján.

Boldog voltam, hogy messziről mindig láthattam Emőkét. Úgy ment közöttük a fehér turbános szép lovas, mint valami liliom.

Egyszer aztán látom, hogy kivág az útból és a mezőn játszatja a lovát. Nagyokat futtat vele, s ide-oda keresgél. Hol előre siet, hol hátra marad. Egyszer levágtat a vízhez is, és megitatja a lovát.

A szívem olyanná vált, mint a fölrepülő madár. Megéreztem, hogy a leány nekem-játszik.

S megálltam a fűzes szélén.

Hát csakugyan: egyszercsak látom, hogy jön. Egyenesen felém poroszkál.

Én egynehány lépést haladtam még a lóval, azután leszálltam, hogy köszönjek neki.

S amint így állok égő szemmel, s talán halvány orczával, hozzám érkezik, és megállítja a lovát.

Meghajlok.

– Rabszolga, – mondja a fátyolát fölvetve. – A te neved Zéta?

– Az, kisasszony, – feleltem az arczomat fölemelve.

S hogy a lova ne nyugtalankodjék, megfogtam a zablaszíjat.

S így álltam előtte.

Nézett rám. A tekintete kielégülő kiváncsiságot fejezett ki. Méltóságos volt s oly bájos, hogy a lélek remegett bennem, mint a marokba fogott veréb.

Ismét megszólalt:

– Te hintettél-e nekem tegnap virágot?

– Az út sáros volt, – mentegetőztem, míg a lelkem repesett az örömtől.

– És te nem fogadtad el a jutalmat…

– Nem szolgáltam reá, – feleltem szamóczaszín ajkaira nézve. – És én nem is vagyok rabszolga. És -41- én az uramat szeretetből szolgálom, mert ő apám helyett apám volt.

– De én nem fogadhatok el tőled semmit. Én neked adósod nem lehetek. Állj meg anyámnál a lovaddal; elmondom neki, mit tettél, s fogadj el tőle valamit.

– Bocsáss meg kisasszony, – feleltem. – Én a te szavadat mindenben parancsként követem. Halálig is, ha kívánod. De ezt nem lehet. Hanem ha nem akarsz adósom maradni… engedd, hogy a köntösöd szegélyét ajkamhoz érinthessem.

Nem felelt. Tán azon tünődött, hogy mit feleljen?

Én meg odahajoltam a lábához, és megcsókoltam a köntösét.

S hogy ekközben lecsüggő kis fehér kezére tévedt a tekintetem, így rebegtem:

– Óh ha a kezed megcsókolhatnám, ezt a szép fehér kezet!

– Szemtelen! – kiáltotta villámló tekintettel. – Óh te szemtelen kutya!

S a lovagló vesszővel erősen rácsapott az arczomra.

Megsemmisülve tántorodtam vissza. Arczomon az ütés helye tűzként égetett, s éreztem, hogy vér csordul le a nyakamon.

A leány elvágtatott, én meg leültem az út szélére, és néztem magam elé könnyező szemmel, bután, gondolat nélkül. Hát nem jobb-e az életnél a halál!

Félóráig ültem-e így vagy egy óráig, nem tudom. Gondolataimban összekavargott az egész mindenség. Hát mi rosszat cselekedtem én? Olyan nagy bűn-e az, ha az ember megcsókolja a virágot? A leány is virág, csakhogy emberi virág. Egy kicsit megszédültem a szépségétől, s meg óhajtottam csókolni a kezét. Hát bűn-e ez? Ő ment volna jobbra, én balra: talán nem találkoztunk volna többé az életben; el is felejtettük volna egymást.

A fejemet lódobogásra emeltem föl. Azt hittem az én lovam nyargalászik. De nem az volt. Az én -42- lovam nyugodtan legelészett a mezőn. A leány tért vissza.

Hát itt a kezem, megcsókolhatod.

Megállt előttem. Én nem néztem föl.

A harag átczikázott rajtam, mint a villám a komor fellegen. Éreztem, hogy ember vagyok. Ha ő Jupiter leánya volna is, én meg csak egy állat, nem volt oka arra, hogy megüssön.

– Zéta, – szólott lágyan a leány. – Megbántam, a mit tettem. Te jó fiú vagy, s nem tehetsz arról, hogy az eszed kevés. Itt ez a fátyol. Kösd be az arczodat.

Leszakított a fátyolából egy darabot és nyujtotta.

Nem feleltem. Rá se néztem.

Egy perczig tartotta a fátyolt, azután eldobta. Hallottam, hogy a lovát megcsapja és odább megy.

Csak menjen. Micsoda jogon vet meg ennyire engem! Semmi közöm az ő rangjához. Nekem a hun király nem uram, és nekem a hun mágnások nem mágnásaim. S ha ő azt mondja is, hogy megbánta, a mit tett, a seb az arczomon marad: gyűlölöm őt és megvetem.

A lódobogás megint közeledett. Fölnéztem. Ő tért vissza.

Talán még egyszer meg akar ütni? Ezt nem tűröm el. Fölálltam.

A leány oda jött és fölvetette a fátyolát.

– Visszajöttem, – mondotta – mert haragszol rám. Hát itt a kezem, megcsókolhatod.

– Köszönöm, – feleltem. – Már nem óhajtom megcsókolni.

A leány arczából elsápadt minden eleven szín. Sötéten nézett rám, én meg büszkén néztem vissza.

Azután megcsapta a lovát és elporoszkált. -43-