VI.

Mikorra visszaérkeztem, az urak már az ebédnél feküdtek, s a borjupecsenye illata betöltötte a levegőt. Gazdám a tekintetével kérdezett.

Annyira ismertük egymás gondolatát, hogy néha nem is kellett beszélnünk. A tekintete ezt kérdezte:

– Mit szólt a királyné? Szivesen fogadta-e a virágot?

Az én nyelvemen soha nem született még hazugság. Priszkosz belém nevelte, hogy a hazugság utálatosabb minden más mocsoknál, s én magam is megvetettem minden embert, a kit hazugnak ismertem.

– A királyné, – feleltem elnézve a feje fölött – nem beszélt ugyan velem, de köszönetét küldi.

Vártam, hogy a föld megrázkódik erre a hazugságomra, vagy hogy a nyelvem kiszakad gyökerestül, de egyik se történt. Az urak vidáman beszélgettek tovább, s én leültem zavartan és piszkos lélekkel ebédelni.

Azon az éjjelen rosszul aludtam. A gazdám is nyugtalan, mióta Hunniában járunk. Én csak azóta, mióta azt a leányt láttam. Azt gondoltam, mélyen alszik, mikor egyszer csak rám szól:

– Miért sírsz? Mi bajod?

– Oh uram, – feleltem felfohászkodva – én igen szerencsétlen vagyok.

– Ki bántott? – kérdezte részvéttel.

S hogy erre nem feleltem, ismét szólt: -37-

– Bizonynyal mondom, hogy akárki bántott is, megkeserüli!

– Nem bántott engem senki, csak éppen elgondolkoztam a sorsomon.

– A sorsodon? – döbbent rám a gazdám – hát olyan siratni való a te sorsod?

– Ne érts félre uram! A te jóságod éltető napfényem nekem, és én meg sem érdemlem, hogy jó vagy irántam, de ha elgondolom, hogy már gyermekkoromban szolgaságra kerültem, és hogy hiába szabadítottál fel, csak szegény ördög az én nevem…

Abbahagytam. Éreztem, hogy a gazdám csodálkozik a szavaimon, és hogy én bolondokat beszélek.

S valóban némi hallgatás után, az uram megszólalt:

– Én azt hittem, ismerlek téged Zéta. Hiszen úgy láttam a növekedésedet, mint azét a czédrusét, a melyet aznap ültettem, a mikor téged magamhoz váltottalak. De ebben az órában nem ösmerek rád Zéta. Nem tudom, micsoda gondolatok kavarognak a lelkedben.

Ő aztán elaludt. Én meg azon gondolkoztam: miket hazudjak holnap? Azt fogom mondani, hogy rosszat álmodtam: bika üldözött és tiport álmomban.

Ekközben néztem a csillagokat, és néztem Emőkét.

Mert ha behunyom a szememet, mindig látom őt. Látom, amint fehér szoknyában, piros csizmában aprón lépked a gyalogúton, és hozzám érkezve, reám emeli méltóságos, nyugodt fekete szemeit. -38-