XII.

Az urak nem szálltak Csáthékhoz. A magunk sátorában laktunk, de a Csáthék palotája közelében.

Az a palota, amint említettem, szemben volt az Atilla palotájával. Csupán egy patkónyomokkal fölhányt térség széleslett a két palota között.

Reggel, amint felöltöztünk, az uram így szólt hozzám:

– Keresd elő, Zéta, a hattyúnyakú aranykancsót és az alája való tányért, továbbá a három nagy göngyöleg selymet és a majombőrt. Aztán öltözzél föl. Hints a tógámra rózsavízet. A királynéhoz megyünk. -64-

Nekem csak eldobbant a szívem. Ha Rika királynéhoz megyünk… Ha ő is ott lesz… szól hozzám…

De hogy is mennénk máshová! Rika királyné a fő az asszonyok között. Az ő fia Csaba. Ő a feleség. A többi csak lukszus: eleven ékszerek.

A két úr darabig tanakodott, hogy mind a ketten fölmenjenek-e a királynéhoz, vagy csak Priszkosz? Végre abban állapodtak meg, hogy csak Priszkosz menjen föl, s kérdezze meg, hogy a római követ elmehet-e a keze megcsókolására?

Hát megindultunk Priszkoszszal és Rusztikioszszal. Az arany ajándékot fehér kendőbe burkoltan én vittem a vállamon, a többi ajándékot egy gyermek-rabszolga, faragott czédrusládában. Az én terhem nehéz volt. A vállamon árkot nyomott. De nem vittem volna-e el tizszer olyan nehezet is örömest, ha az én álmom kepét nappal is megláthatom!

Mentünk.

Az udvarban a főpalota előtt akkor is nyüzsgött a sok aczélban, aranyban, ezüstben ragyogó fegyveres ember, de egy csoportban sok kedvetlen és durva öltözetű embert és asszonyt is láttunk. Azok afféle köznép voltak, a minő legtöbb van Hunniában. Nyáron vászonruhában járnak, télen állatbőrben, s olyankor dohos bőrszagot árasztanak maguk körül.

Azok egy tarka oszlop előtt álltak. Az oszlop oldalán magasan egy rézből vert repülő sas volt látható; egyik kezében pallos, a másikban font. Az oszlop alján egy üres karos-szék.

Kérdéseinkre eligazítottak bennünket egy szépen faragott kis egyemeletes palota felé, a melynek külön kerítése volt. A kapuban négy tigrisbőrös őr állott mozdulatlanul. Beljebb a lépcsőn egy ősz, kövér rabszolga aludt a két térdére hajoltan. Az aztán bejelentett bennünket, s néhány percz mulva be is vezetett.

Amint beléptünk a terembe, különös illat csapta -65- meg az orromat. Azt hiszem, ménta és szegfű keverék. De lehet, hogy más volt. A királyné a terem közepén ült egy alacsony kereveten. Egyszerre megismertem. Nem oly díszes öltözetben volt, mint előtte való nap, sőt azt lehet mondani, semmi királynői nem volt a ruházatában. Díszítetlen, puha, vajszínű selyemruha. A lábán ugyanolyan saru. Szürke haja csigaalakban volt a fejére tekerve, s aranytűvel megtűzve. Szép nő lehetett valamikor. Talán most is szép, mikor egészséges. De valami baja van: az arcza hervadt, s a szeme szomorú.

A teremben nem volt más butor, csak a kerevet, meg oldalt egy asztalka. A falak sötét meggyszinű szövettel voltak bevonva. A padozatot vastag gyapjuszőnyeg borította. A szőnyeg alatt még valami puhaság lehetett: azt hiszem, egy másik vastag pokrócz, talán kókuszrostból való. A királyné körül valami hat nő ült a szőnyegen. Mind a hatan hímeztek. A nők között ült Emőke is.

Hogy az én gazdám miket beszélt, azt azon a napon nem tudtam fölírni.

Az én szemem Emőkén állott. Ő is egyszerű fehér ruhába volt öltözködve, s a lábán sáfrányszínű saru sárgállott, de a haja le volt eresztve angyalosan, s az arcza piros volt, mint a vadrózsa virága.

Az ölében kétaraszos rámát tartott és színes selyemfonalakat meg aranyszálakat huzkodott bele. Valamennyien egyforma figurákat csináltak: vérszínű kettős tulipánt. A tulipán szélét aranynyal varrták ki.

Hogy mink beléptünk, a szemök ránk fordult. Valamennyien az ajándékot nézték. Különösen a heliantusz-czifrázatokat, a melyek a kancsót diszitették.

Az egyik leány mindjárt vásznat vett elő és vörös krétával rajzolni próbálta.

Emőke odahajolt. Én is kiváncsian lestem a rajzot. Nem a rajz érdekelt, hanem hogy Emőke mit néz?

Hát a közepét csak meg tudta rajzolni, de már a -66- szirmokat egyenkint rajzolta. Az egyik félkör elnagyobbodott.

Csakhamar előtünt a napraforgó alakú virág.

A leányok nevettek. A királyné is odanézett és elmosolyodva szólott:

– Szép lenne pedig: a közepét gesztenyeszínre, a leveleit kénszín-sárgára. De ki rajzolja le?

Láng futott át rajtam.

– Ha megengedi felséged, – hebegtem.

Priszkosz megdöbbenve nézett reám erre az illetlen megszólalásra. De a nők nem botránkoztak meg. A következő perczben már a kezemben volt egy üres hímző-vászon és a vörös kréta. Letérdeltem a szőnyegre és reszkető kézzel pontoztam ki két kört.

De a kézreszketésem csakhamar elmult. Az a gondolat, hogy Emőke néz és hogy én neki a tudásomból mutathatok valamit, – csodásan-ügyessé tett.

Csakhamar előtünt a napraforgó alakú virág és a nők tapsoltak.

– Mily ügyes vagy fiú! – szólott a királyné.

És Priszkosznak is tolmácsoltatta:

– Irigylem tőled ezt a rabszolgát!

A vér újra elfutotta az arczomat. Az uramra néztem. Vártam tőle, hogy megigazítja a királynét a tévedésben. Büszke lettem volna, ha azt mondja, hogy: Ez nem rabszolga asszonyom, ez szabad ember.

Az uram azonban így felelt:

– Öröm volna nekem, ha felségednek ajándékozhatnám, de ő kicsi korától fogva mellettem nőtt föl, s engem el nem hagy holtomig. Ha azonban kívánja felséged, hogy rajzoljon, méltóztassék rendelkezni vele.

– Hát mást is tudsz? – kérdezte a királyné hozzám fordulva.

– Ezerfélét, – feleltem az örömtől szédülve.

Láttam, hogy Emőke csodálkozva néz rám, s életemben először éreztem, hogy nem cserélnék sok gazdag emberrel. -67-

– Hát jó, – szólt a királyné, – egy órára megfosztom az uradat a szolgálatodtól.

Priszkosz meghajolt és távozott. Én ott-maradtam térdeimen a nők között.

Sohase rajzoltam asszonyi munkákat, csak betűt a császári könyvtárban, meg otthon is.

Mikor a mi íróink könyvet másolnak, az első betű mindig kép. Többnyire virág. Az író megrajzolja először ónnal, azután kifesti festékkel a képzelődése szerint.

Micsoda semmiségek a hun rajzok azokhoz képest, a miket én tudok!

– Megengedi felség, hogy egy hajnalkát rajzoljak?

– Rajzolj mindent, a mit tudsz.

Hát én rajzoltam egy körbehajló hajnalkát. Volt rajta négy virág. Kettő teljesen nyilt tölcsér, kettő most-csavarodó bimbó. A szívalakú levelek az ág vége felé kisebbedtek.

– Gyönyörű! – mondották mindnyájan.

– Ilyen szépet is lehet rajzolni!

És körülcsicseregtek dicséretekkel.

De a dicséretek között én csak az Emőke szavát hallottam: Szép.

Ez az egy szó úgy muzsikált aznap a lelkemben, mint a méh a virág fölött.

– Felség, – mondottam alázatosan, – ezt a virágot lilaszínű selyemczérnával kellene kivarrni. A leveleket zölddel.

– A levelek helyett is virágot írj, – szólt a királyné.

Csodálkoztam a kivánságán. Később láttam, hogy a hunok a diszítményekben csak a virágot szeretik, és legföljebb két levelet eresztenek a virág mellé; néha csak egyet; néha egyet se. Hun ízlés.

Átigazítottam a rajzot. Olyan virágokat is rajzoltam, a melyek vagy oldalt, vagy háttal vannak a nézőnek. A legalsó virágot hervadtnak rajzoltam. -68-

Ismét elvették és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan. Csak Emőke állott. Egy leánynak a vállára támaszkodott, s előre hajolva nézte a rajzomat.

Akkor, hogy senkise figyelt reám, őt néztem. Faltam a szememmel. Könnyű fehér ruhában volt. A nyakán nefelejcsszín kis selyemkendő. Arczának őszi-baraczkos bársonyát az a kendő bűvössé tette. A füle piros volt, mint a rózsa; az orrocskája fehér és egyenes, mint a márványból faragott istenasszonyoké. És csak akkor láttam, hogy egy pirinkó kis lencse van az orra baloldalán. De mennyire illett neki!

A kis lencse!

Ézsau egy tál lencséért odaadta a vagyonát. Én azért az egy szem lencséért odavetettem az életemet a halálnak.

Emőke rámnézett. Egy perczig mintha vizsgált volna. Azután megszólalt:

– Mért írtál hervadt virágot? A hervadt virág szomorú.

Rám sütött a lelke a szeméből és én alíg birtam válaszolni:

– Van olyan virág, kisasszony, a melyik hervadtnak látszik, de harmat száll reá és reggel napfény, s akkor a virág ujra él.

Gondolkozón nézett reám, aztán elmosolyodott:

– Hát rajzold át élőnek.

A királynénak egy kosár cseresnyét hoztak be. Markolt belőle és odakinálta a leányoknak is.

Én akkor végeztem el a rajzot.

– Most már elég lesz fiam, – mondotta a királyné. – Holnap gyere el megint, ilyentájban. Kérd meg a gazdádat, hogy bocsásson el.

Azzal belemarkolt a kosárba.

– Tartsd a tenyeredet.

Mindenkor örömmel fogadtam volna el a cseresnyét, de abban a perczben úgy éreztem, mintha megalázna. -69-

Mégis el kellett fogadnom.

Szinte örültem, hogy elbocsát. Szégyeltem volna enni Emőke előtt.

Ahogy kilépek, látom, hogy a királyi udvarban ott van még a sok különféle népség, de olyan nagy csendességben, hogy magam is figyelve nézek arra, a merre a többi.

Hát látom, hogy Atilla ott ül a réz-sasos oszlop alatt, s oda csoportosul mindenki.

A gazdám is ott ágaskodik a csoport mögött. Mellette egyfelől Rusztikiosz, másfelől Szabad-Görög. Előttük a római követek.

Priszkoszhoz megyek és kérdem halkan:

– Mi történik?

– Ezek panaszosok, – feleli Rusztikiosz. – A király itélkezik.

Volt abban a képben valami ó-kori. Ahogy a nép feje ott ül egy paraszti székben. Fenséges nyugalmu barna ember. Előtte két öreg és két ifjú. Azok a panaszosok. Egyik a süvegével gesztikulálva beszél. A földön valami ötven vén ember ül vagy guggol, hátrább meg a kiváncsiak állanak. De mind hajadonfővel, csupán a király fején van… felgyűrt karimájú sastollas posztó-süveg.

– Mert az itt a szokás, – magyarázta Szabad-Görög, – hogy a nép családokra van tagolva, s ha valami baj van, akkor a család feje itél: az apa vagy az öregapa. Ha pedig két család különbözik össze, akkor a szomszéd családokból választanak az öregek mellé biróságot. Ha azok se tudnak itélni, vagy ha az itélet nem tetszik, a király elé viszik. Béke idején minden délelőtt biráskodik. Neki nem kell tanácsos. Meghallgatja szótlanul az összes feleket, s mikor az utolsó szó is elhangzott, kimondja az itéletet. Most is nagy pör van. Az egyik fiatal hun valami leányrabot hozott a kazár földről; itthon meg elcserélte egy lóért, meg tíz aranyért. Hanem a leányrab másnap -70- reggel meghalt; a hun meg most visszaköveteli a lovát, hogy azt mondja, a rableány beteg volt.

Odahallatszott hozzánk az öreg családfő beszéde:

– Uram király, a leány olyan színű volt, mint a tészta. Mingyárt mondtam a fiamnak, hogy mondok: Hallod-e, hogy semmi jót se nézek ki ebből a rableányból: bolond voltál, hogy odaadtad érte azt a jó paripát. Így szidtam-kárpáltam, uram, még azt is mondtam neki, hogy: – követem alásan, – mi a fészkes fenének veszel te pénzen leányt, mikor ingyen is kapsz.

– Elég, – mondotta a király.

Erre elcsöndesültek.

És ismét megszólalt:

– Sólyom. Mikor a lovadat, pénzedet odakináltad a leányért, láttad-e, hogy beteg színű?

A hosszúnyakú legény habozva felelt:

– Látni láttam vóna, de azt bezony nem láttam, hogy halálos nyavalya lakozik benne.

– Hát ki látta azt? Szóljon az, a ki látta, hogy a leányban halálos nyavalya lakozik.

A sokaság hallgatott.

– Senkise látta. Bajos is azt látni. Tehát Apró vitéz megtartja a lovat, mert az őt illeti, de visszaadja a tíz aranyat, mert a leány beteg volt és illő, hogy Sólyomnak a kárából valami megtérüljön.

A felek szótlanul elmentek. A földön ülők közül fölkeltek valami hatan. A legöregebb előállt. Köhécselt. Egyet törült a bajuszán:

– Én uram szűcs vagyok, az apám is az volt, az öregapám is, és ez az ember vadmacskabőrt vett tőlem, de azt mondja, nem vadmacska, hanem csak festett nyúl.

Az már más ügy volt. Otthagytuk a törvénykezést. Az udvar kapujában láttuk Apró vitézt meg Sólyom vitézt. Apró vitéz Sólyom vitéznek ott olvasta a a markába az aranyakat. -71-