XI.

Másnap korán keltünk, hogy a fővezérnek átadhassuk az ajándékot. Mig az uram öltözködött, nekem kellett kikeresnem a ládák közül az edényeket.

Aranyból készült remekek voltak azok: öt serleg, két tál és öt tányér. A serlegeken ki volt domborítva Nagy Sándor vadászata. Ha az öt serleget egyszerre forgatták, a vadászat megelevenedett: aranyemberek vadászata aranyerdőben, aranyvadakra!

A tálakat is művészi rajzok ékesítették: egyiken -58- Ádám és Éva volt; másikon a vízözön. A tányérok közepére már nem emlékezem.

Valamennyit egy díszes czédrusfa-ládába raktam, különféle selyemkelme közé, s a kulcsot átadtam a gazdámnak.

Mikor a nap fölkelt, már ott ácsorogtunk az urammal, Rusztikioszszal és három szolgával a fővezér kapuja előtt. De a kapu még zárva volt. Este bizonyára sokáig fennvoltak. A zene csak éjfél után hallgatott el. Emőke bizonyosan tánczolt. Vajjon kivel tánczolt?

Csáthék házának ablakát sűrű fehér kárpit takarja. A nap odasüt. De jobb is, ha nem jön elő az a leány!

Amint ott várakozunk, egy lobogós ingujjú, czifra fegyverzetű javakorabeli hun lépked felénk. A nyakában és mellén aranylánczok, mint minden gazdag hunnak. A fején magas fekete posztósüveg. Mellette darutoll. Bajusza mint a villás ökör szarva. Haja a füle körül borotvált. Az is hun szokás. Az oldalán türkiszszel kirakott görbe kard. Az is a gazdag hunok fegyvere.

És szól a hun a gazdámnak üdvözlést bólintva, görögül:

– Khaire! (Üdvözöllek.)

– Khaire! – feleli a gazdám ámulva. – Ki vagy te, a ki hazám nyelvén üdvözölsz engem? Hogyan kerülsz te ide? S mért váltál hunná?

Mert sokféle nép volt abban a városban, csak görög ritkásan. Ha volt is köztük itt-ott, borzas hajáról és rongyos ruhájáról egyszerre meg lehetett ismerni, hogy rabszolga.

De ez hun úr volt; csörgött rajta az arany.

Megállt és elmosolyodott:

– Mért kérdezed mindezt?

– Azért – feleli a gazdám, – mert te görögül köszöntesz engem. Holott ha hun ember volnál, hun nyelven köszöntenél. -59-

– Hát én hun vagyok, – feleli az ember a bajuszát megtapintva. De az is igaz, hogy görögül születtem. A nevem most Szabad-Görög, mivelhogy Görögnek neveztek rabszolga-koromban.

És könnyedén sóhajtott:

– Bizony atyámfia, görbe az útja némelyik életnek, és az ember nem tudja, hova jut öregségére?

Aztán elmondta, hogy kereskedő volt Isztriában, és hogy gazdagságban élt. De a hunok oda is betörtek és a vagyonát elrabolták, őt magát lánczra verték. Ő aztán a fővezér házához került, mert a gazdag embereket a főurak maguknak tartják meg. Sokféle okból. Az egyik az, hogy gazdag embernek bizonyára gazdag a rokonsága is: nagy váltságdíjat fizetnek. Ha aztán a rokonság nem jelentkezik, az urból vált szolga tartása akkor se vész kárba: sokkal finomabb, figyelmesebb szolga, mint a paraszti. A háznak úri tekintete, kelleme, pompája művelt rabszolgákkal gyarapodik.

– Hogyisne, – kiáltott föl Priszkosz, – a műveltség van idehurczolva és lánczrakötve. A czivilizáczió szolgája itten a barbárságnak!

– Engem bizony, – folytatta a görög hun, – nem váltott ki a rokonságom, hanem kiváltott maga a jó Isten. A gazdám megengedte, hogy vele menjek a kazár háborúba. Ott vitézül küzdöttem, és nagy zsákmányt nyertem. Azzal a zsákmánynyal váltottam ki magamat. Azután hun nőt vettem feleségül. Gyermekeim is vannak. A fővezérrel egy-asztalnál élek. Azelőtt úgy szólítgatott, hogy «Te marha!» – most meg azt mondja: «Pajtás!» Jóbarátom. Nem egyszer gondolom, hogy hála legyen az Istennek, hogy Isztriában olyan szerencsétlenül jártam!

– Nem értem, – mondotta Priszkosz a fejét rázva. – Ha már egyszer szabad ember lettél, szabad lett volna hazatérned is.

– Bátran.

– Miért maradtál akkor a barbárok között? -60-

– Barbárok? Csak ti mondjátok őket barbároknak. Jobb nép ez valamennyinél. Mert a mikor háború nincsen, itt mindenki zavartalanul él a házában, vagyonában. Azt cselekszem, a mit akarok. Adót nem fizetek. Hozzám nem tolakodik be semmiféle állami hivatalnok, törvényszolga, végrehajtó és kliens. De ha háború van is, nálunk nem vetik úgy oda az emberek életét, mint a rómaiaknál. A ti birodalma tokban mindig folyik a vér. Ha nem hadak ellen küzdötök, a rablókkal bajoskodtok; s ha rablók se bolygatnak, bolygatnak az állam gazságai. A római birodalomban a hatalmasnak és a gazdagnak minden szabad. Az igazságot pénzért szolgáltatják, s a végtelenig nyúló perekben az ügyvéd meg a biró kizsarolja a feleket.

Priszkosz védte a rómaiakat, a mire aztán a hun bólogatott:

– Hát jó: legyen a te szavad szerint, de azért az mégis igaz, hogy a hol a fejedelem nem ember, ott a nép sorsa szomorú.

Kedves beszédű és nyájas tekintetű ember volt. Mikor elvált tőlünk, velem is kezet fogott.

A kaput ekközben egy szolga kinyitotta, s azt mondta, hogy a fővezér éppen kijönni készül. Hát nem is mentünk föl, csak az udvaron vártuk meg.

Kisvártatva elővezették a lovát, s ő kilépett a házból. Akkor láttuk, hogy alacsony termetű és görbelábú ember. A hunok többnyire kis emberek és lőcslábúak. Csak lovon fenségesek. Gyalog úgy járnak, mint a vizimadarak.

Valamennyien meghajoltunk. Priszkosz előre lépett és elmondta, hogy a kelet-római követ itt van; üdvözletét küldi, s ebben a czédrusfa ládában a császár ajándékát. Egyúttal helynek és időnek a meghatározását kéri, hogy hol lehetne beszélgetniök?

– Hol? Hát ha olyan nagyon fontos a beszéd, akár mindgyárt is, őnála, – felelte a fővezér. Csak eredjetek előre, magam is mindgyárt odaléptetek. -61-

No, gondoltam, ezek nem czerimóniáznak úgy, mint a mi előkelőink.

A fővezér meg se nézte az ajándékokat, csak fölküldte a feleségének, mi pedig elsiettünk, hogy Maksziminosznak ideje legyen az ünnepi tógát fölrántania.

Debizony nem ránthatta föl az a tógát: nyomunkban ott termett a fővezér is, és barátságos jóreggelt kiáltott.

Maksziminosz valami üdvözlőbeszédet akart elmondani, de a fővezér rögtön lenyomta a székre és csak ülve engedte szólani. De úgy se soká. Mikor látta, hogy az ő dicséretének fon koszorút, közbevágott:

– Sohse fáraszd magadat jó ember. Én úgy is tudom, hogy ki vagyok, mit érek.

Aztán minthacsak családtag volna, elbeszélgette, hogy micsoda nagy győzelmet aratott Keleten, s hogy az örömbe egy kis szomorúság is vegyült: Aladár királyfi leesett egy ütközetben a lováról és eltörte a karját.

Maksziminosz végre megtalálta a kellő hangot. Egyszerű és bizalmas szavakkal mondta el, hogy a császár szeretne örökös békét kötni, de így apró követségek ide-oda küldözgetésével nem lehetséges. Az lenne jó, ha a fővezér úr maga jönne el. A czédrusfa-ládába zárt kincsek csak mutatványok abból, a mi Konstantinápolyban vár a fővezér úrra.

A hun méltóság gondolkodásba mélyedt, azután a fejét rázta.

– Nem lehet az, uraim.

– De uram, – fujta tovább a tüzet Maksziminosz – a te szavad nem üres fecsegés, mint a követeké. Ha te eljönnél hozzánk, örök szövetséget lehetne pecsételnie a két birodalomnak. Ez aztán nemcsak a két nemzetnek válnék javára, hanem a te kedves családodnak is. A császár holtodiglan barátod maradna, s az aranyalmafáról hullna az unokáidnak is. -62-

– Nem lehet, – ismételte a fővezér. – Mert ha én oda mennék is, csak az Atilla szájával beszélnék. Ha pedig a magam szájával is mondanék valamit, elfeledném azt, hogy Atilla uram énnekem, és hogy a hun nép együtt él a másvilágon is.

Fölemelte a fejét és nyugodt szemmel nézett végig rajtunk:

– Elhigyjétek nekem, hogy inkább vagyok szolga Atilla árnyékában, mint akármilyen gazdag úr a római kegy verőfényében. Egyébiránt többet használhatok én nektek, ha itthon vagyok. Még az is történhetik, hogy ha a király haragja ellenetek fordul, én másfelé vezetem.

Aztán mintha megunta volna a politikát, elmosolyodott:

– Itt akartok-e sátorozni? Ez a hely messze van a királyi palotától, és ha eső esik, az út se jó.

– Éppen kérni akartunk, – felelte Maksziminosz, – hogy hol állíthatjuk fel a sátorunkat?

– Sehol, – felelé a fővezér. – Nálam fogtok lakni. Szolgáitok elférnek az udvaromon; timagatok, az ebédlő mellett van három tágas szoba, megfértek benne.

De a mi uraink nem fogadták el ezt a szivességet, hanem a palota mellett levő téren kértek helyet a sátoroknak.

A fővezér szivesen beleegyezett, s azzal vége szakadt a beszélgetésnek.

Mikor kilépett a sátorból, egy csapat fiatal nő lovagolt el sebes trappban előttünk. Legények is voltak velök. A vállán valamennyinek íjj; az oldalukon ezüstös tegez. Azt gondoltam, vadászni mennek, később láttam, hogy a városon kívül egy csepü-ember van, s ők azon tanulnak czélbalőni.

Kik voltak, nem tudom. A legények között megismertem Aladár királyfit.

Azután egy kisebb csoport vágtatott utánok még sebesebb rohanásban. A ruha lengett rajtok, s a nők -63- le voltak fátyolozva. Az egyik nőben megismertem Emőkét. A fővezért a keze intésével üdvözölte.

És akkor valamit leejtett.

A lovasok tovább száguldottak. Ő megállt. Én odafutottam, a hol a por fölcsapódott. A korbács feküdt ott, talán ugyanaz a korbács, a melylyel engem arczul ütött.

De én akkor nem gondoltam arra. Boldog voltam, hogy neki szolgálhatok: fölkaptam a korbácsot, és hozzávittem.

– Köszönöm, Zéta! – mondta melegen.

A fátyolát levette és újra megtűzte. A szeme ragyogott. Bámulva nézett reám. Az arcza piros volt, az ajka mosolygó.

Aztán rácsapott a lovára és tovább repült.

Nem tudom: a fővezér mikor és hogyan ment el tőlünk. Nekem egésznap égett az arczom, és egésznap az ő hangja zenélt a fülemben: Köszönöm Zéta!

És azon gondolkoztam, hogy miért igazította meg a fátyolát? Hátha azért, hogy az arczát akarta nekem megmutatni? Vagy hogy a kezét lássam, a jobb kezét, a melyen nem volt keztyű, s a legformásabb női kéz volt a világon!