XLIX.
A dél még nem mult el két órával, mikor Kászon kürtös megjelent a királyi sátor ormán, s belefujt a nagy elefánt-tülökbe:
A tábori kürtösök mindenfelé ismételték ezt a ké hangot háromszor. A távolságban aztán elveszett a hang, mert a tábor egyszerre fegyverek csörgésétől morajlott. Mindenki lóra ült. Mindenki igazgatta magán a sisakot, pánczélt, paizst, puzdrát, kardot, kelevézt, lován a nyerget, íjján a húrt. A szarmaták és rokszolánok föltették a szarvazott fejbőröket, a gelonok emberi koponyákat tűztek a dárdájukra. A markomanok ökörszarvakat csatoltak föl, hogy megjelenésük rémítő legyen.
A sereg előtt harmincz ponton gyulladt ki egyszerre az áldozati tűz. Az idegen népek papsága is áldozott. A hun papok lovat áldoztak, a szarmaták és gelonok embert. -212-
Az őrök visszahúzódtak a mezőről. A sátorok utczáin mindenfelé a száguldó zoltánokat lehetett látni. A zászlótartók fölemelték zászlóikat. A síposok a belső szekerekre álltak. A gépíjjakba és gépparittyákba lovakat fogtak be. Feszült izgalom volt mindenfelé. Szóbeszéd többé sehol.
Én még ott álltam Atilla sátora előtt a lovászok között, a kik Atilla és a főurak lovait tartották. A lovam szügyén bőrkötény; nyergén a buzogányom. Magamon a szürke harczi köntös, a mely fölé még egy kaczagányt akasztottam, hogy az urakhoz jobban hasonlítsak. Fejemen a réz-sisak, jobbomon a kard, balomon a puzdra, s benne valami száz szál félöles könnyű nyíl. Hátamon is puzdra. Kezemben az ijjam.
A kürtszó másodszor szólott a sátor ormáról:
A szekérlánczokat kikapcsolták. A lovas nép özönlött a közökön ki a mezőre.
Fürge paripákon strucztollas zoltánok nyargalásztak a sokaság előtt. Nemzetségek és családok szerint állították föl a lovasokat. A legelső sorba azokat sorakoztatták, a kiknek a lova legjobban volt vértezve. Azok mind kipróbált hősök. A zsákmány javából kettős rész illeti őket a csata után.
A csapatok közepén hosszú lándzsán a családi jelvényt tartja a legfiatalabbik, néhol alig tizenöt éves fiú.
A jobb karja valamennyinek meztelen. Némelyiknek -213- a bal is, de ezüstkigyó vagy rézkigyó van a karra tekerve, hogy védje az izmokat. Csak a mell van erősen födve, meg a fej. De érczsisakot keveset látni: többnyire bőrsüveget viselnek most is.
A fehér hunok a feketékkel összekeveredve apró csapatokban tarkálnak a belső sorok között. Leghátul állnak a gyalogosok.
Atilla kilép a sátorából. A fején aranyos sisak A hátán oroszlánbőr kaczagány. Előtte fölemeli Vacsar a nagy fehér-selyem zászlót, a melyen aranynyal himzett karvaly ragyog.
Atillát a főtisztek és testőrök rajozzák körül. Azok is mind csillogó vértezetben vannak, s valamennyinek két kard csörög az oldalán.
Atilla zászlójának megjelenésekor viharzó éljenzés dörög el a végeláthatatlan táboron.
A király előreszökteti hófehér lovát. Most, hogy a kardját kivonja, látni, hogy mind a két karja meztelen. De micsoda izmos, barna karok azok!
Domború mellét kifeszítve lovagol el a sorok előtt, s a mezőre kiindulva megfordul, hogy végignézzen a hadon, a minőt Xerxes óta nem látott a világ.
A sereg éljenzése olyan, mint a mennydörgés.
Az oltárnál most szúrják le az áldozatokat.
Atilla egy perczre megáll annál az oltárnál, a melyiknél a vak Káma áldoz.
A szertartás rövid. A pap kiáltva hívja az Istent. Karját terjegeti a had minden osztálya felé. Aztán nyírfaseprőt márt a vérbe és beszenteli vele a sereget. Ugyanezt cselekszik a szarmaták és gelonok az embervérrel.
A papok aztán csendesen folytatják az áldozást az oltároknál mindaddig, míg csak a csata tart.
Atilla sebes vágtatással száguld végig a seregek vonala előtt. Néhol megáll és szót vált a vezérrel. Néhol lelkesítő szavakat kiált a seregnek:
– Mutassuk meg, hogy hunok vagyunk! – kiáltja a mi seregünk előtt. -214-
Micsoda erő van ebben a hangban, micsoda erő a szeme villanásában, a magatartásában! Micsoda öröm látni egy embert, a ki nem fél! Oroszláni lelkéből mintha mindenki kapna most egy részt. Lelkesen ordítjuk vissza:
– Megmutatjuk!
Mellettünk Berki serege áll.
Attila odakiált:
– Az isten velünk harczol! Csatát még soha nem vesztettünk!
– Most se vesztünk! – dördül vissza a sereg.
S így megyen tovább.
Később már nem halljuk, miket mond, csak a zúgást halljuk, s a lándzsák fölemelését látjuk.
De a harczvonal olyan hosszú, hogy a két szárny kiterjeszkedése elvész a sikság messzeségében. Atilla arrafelé már csak a kardját villantja föl.
De elég szónoklat ez is: «Nézzétek, itt az Isten kardja!»
A távoli moraj, fegyverek megvillanása jelzi, hogy megértették Atilla mozdulatát, s az ő lelke áttüzel mindenki lelkén, mint a fölkelő nap a tenger hullámain.
Ezalatt látni a mező tulsó oldalán át az ellenséges had fölsorakozását is.
Ők odaát aligha akartak ma harczolni, s pláne délután, a mikor a nap néhány óra mulva szembesüt nekik. De mit tegyenek: hallják a kürtjeleket, látják a támadáshoz való felállást, el kell a csatát fogadniok.
– No ez veszett harcz lesz! – jegyzi meg mellettem egy vén hun, a kinek a pofája olyan barázdás a harczoktól, mint a sárgadinnye.
– Miért? – kapok a szón, hogy elűzzem a hátamban bizsergő félelmet.
– Azért, – feleli a hun, – mert ha most kezdjük, éjjel folytatjuk. Nincs czudarabb az éjjeli harcznál. -215-
– Antul jobb, – szól reá nagyfülü Szabolcs, – legalább nem lesz melegünk.
– Hát nézzük az ellenséges had előrajzását.
Olyan messze vannak tőlünk, hogy az emberek arczát nem lehet kivenni, csak az előrajzó csoportokat látjuk.
De így is tudjuk, hogy az ezüstösen csillogó nép a patakon túl a római, a sárgapaizsos népség a frank; a fehérrel tarkázott a burgundi; a mozgó nádas az alán; a buzavetésként hullámzó nagy sokaság a vizigót, s a seregek előtt föl-alá lovagló, ragyogó csoportozat: Aéciusz, Teodorik király és a fia, Szangibán király, Meroveusz frank király, Gondibó burgund király és a vezérek.
Ők is épp úgy elrendezik a maguk hadát, mint Atilla. Egy-egy lovas-csoport ömlő folyóvíz gyanánt vált helyet. Aztán a vezércsoport szétoszlik. A távol messzeségben lehet látni most már, hogy a római had mind a balszárnyon van, szemben a mi gepidáinkkal, s festett arczú, állatbőrös különféle vad népeinkkel.
A vizigótok a másik szárnyon a mi osztrogótjainkkal fognak küzdeni. A frankok, armorikok, burgundiak, alánok és más kevert népek a hunokkal állnak szemben a középen.
Atilla vezérei már a helyükre oszlottak.
Atilla a kengyelben fölállva vizsgálja a távolban villogó római lovasok mozdulatait.
Minden szem rajta van.
Most a gót király felé int a kardjával. A gót had megmozdul. Lassú ügetéssel megy egy darabig, miközben a lovasok szét ereszkednek, mint a kinyitott legyező, azután sebes vágtatással haladnak tovább a domb felé, amelyet Thorismund tart elfoglalva. Kiáltások hangzanak egyre sűrűbben, végre viharosan. A repülő fegyverek csillognak a napban.
A por eltakarja a lovasokat derékig. Mintha szálló felhő volna. -216-
Ugyanezen pillanatban megindul a római had is a balszárnyon, és mint az áradó Tisza, csillogón ömlik ami jobb szárnyunk felé. Oly messze vannak tőlünk, hogy csak tompa dübörgésük hallatszik, mint a távoli mennydörgés morgása.
Most a középen is megdördülnek a dobok, rikoltanak a kürtök, és megszólal a síposok zenéje.
A halálborzongás fut át rajtam. Izmaim, mint a fölvont íjj, várják a feszültség fölszabadulását.
Atilla fölemelkedik a lován, s visszapillant a sereg zömére. Indulót villant a levegőbe a kardjával.
Háromszázezer torok üvölti a huj! huj! kiáltást. A paripák robogva indulnak a római sereg derekának. A föld reng. A levegő hangok vihara. Mindenki előrehajolt testtel száguld a fővezér után.
Egymás nyomában mozdulnak ki a csapatok, s a mint a sakktábla koczkái, egy-egy nagy üres tér marad mögöttük. Az üres teret csakhamar kitölti Berki, Orgovány, Dorog és Mácsa serege.
A mezőn kiszélesedett csoportokban vágtatnak tovább. Utánok, amint futamatnyi tér marad, megindul Upor, Bálán, Madarász és Kamocsa serege; azok után Urkon, Betegh, Aladár és Zsögöd.
Mink következünk.
Mint az elpattanásig feszített íjj, úgy álltunk eddig, várva a tér-szakadást. Mikor már oly messzire voltak az előttünk elmentek, hogy megindulhattunk, Csáth is rikolt egyet, s megindulunk olyan ordítozással, hogy majdnem megsiketülök.
Nekem Csáth nyomában kell haladnom. Csáth mellett balról Ladó vágtat egy nagy öblös paizszsal. Neki a harczban folyton az urára kell vigyáznia. A nagy paizszsal minden balról jövő dárdát és ütést neki kell fölfognia. Utánna én megyek meg Karacs, aki fölnyergelt lovat vezet a magáé mellett, hogy ha netán az úrét ellőnék, azonnal pihent lóra ülhessen.
Engem zsibbasztó félelem fogott el az első perczekben. Nem éreztem, hogy ember vagyok, csak arra -217- gondoltam, hogy meg kell halnom. De a pokoli hujjogás, a körülöttem vágtató lovasok üvöltése csakhamar állati bőszültséggé változtatta át a félelmemet.
Huj! huj! Előre!
Körülöttem az erő tengere; szemben velem a halál fuvó szele: csoda-e, ha az ember tigrissé bolondul?
A lovasok elszéledve rohantak tovább, mint ahogy az öntöző kannából jövő viz szokott elszéledni. Csakhamar tágasság támadt körülöttem, úgy hogy előragadhattam az íjjamat.
Lovam kantárát a nyeregfára csapva, rántottam föl az íjjam húrját, s vártam, hogy az elől száguldók nyila fölrepüljön.
A mező gyepe fölszakadozott a lovak patkójától. Por szállt föl a földről, s fellegként burkolt be bennünket.
Huj! Huj! Előre!
Egyszercsak elsötétedik előttem a levegő: látom, hogy a nyilak felhője az, a mi nyilaink felhője. Én is megszorítom térdemmel a nyeregfát, s hátra hajolva föllövöm a nyilamat a magasba.
Micsoda süvöltés, suhogás! Rémült lovak hortyogása. Bősz emberek hujjogása!
De amonnan is száll már a nyilak felhője. Pajzsomat fölkapom. Egy nyil belecsattan a nyeregfába, a másik egy percz mulva a pajzsomon zörren el.
Ezalatt vágtattunk tovább. Itt-ott a rohanásban látom már a pajzsok alá sürrült ellenséget. A lovak patkója dörgő ropogással tiporja le őket. Csattog, zuhog a buzogány. Ordít mindenki. Lovam lába már holtesteken tipródik. Lándzsát elő! Hiszen ezek az alánok! Tipord lovam lába! Tipord a fetrengő férget!
Ime velem szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte Csáth. Van helyette másik: egy borzas szakállú, pánczélos alán Lándzsája eltörött. Fabuzogányt sújt, nem tudom kire. Ütök jobbra-balra én is, ahol fejet látok. Czombomra kapok egy buzogánysujtást. Oda se neki. Csáth visszarántja a lovát, s az -218- arczához kap. Mellettünk üvöltve száguldanak előbbre, akik mögöttünk voltak.
Nézem Csáthot, hogy mi a baja, hát akkor pöki három fogát. Irtózatosan káromkodik. Kitörli a könnyet a szeméből, s odaordít Ladónak:
– Fokost!
Azzal fokost ragad. Az alán oly sürűn áll, mint az aratatlan búza. Csak a lovat döfik. Kapálódzó lovak és földön fetrengő emberek meleg halmaza bástyázza el őket. Kanyarodnunk kell, hogy ujra hozzájuk férhessünk. De ime frank lovasságot találunk szemben magunkkal.
A két lovassereg összerobban. Pajzsok duhogása, sisakok csattogása, rikoltozás, kiáltozás. Elém jut egy vérbeborult idegen lovas. Buzogányomat a mellére sujtom. Lefordul. Lova nekitorlódott az enyémnek. Azt is főbeütöm. A portól nem látok már. De hallom a visszahivó kürtölést. Megrémülök. Lovam zabláját visszarántom. A sürűség nagy. Megfordulni nem lehet. Az idegen lovasság nyom bennünket visszafelé.
De mögöttem tágul a tér. Lovam ágaskodva fordul meg és elnyilamodik a többi után.
Negyedóráig is vágtatunk, mígnem egy mellettünk visszarohanó csapat ragadja át tőlünk a harczot, s mi föllélegezve állunk uj hadirendbe.
A sereg véres. Csáth kürtje rendbeigazodást fuj. Egy perczig pihenünk. A frank lovasok rohama olyan erős volt, hogy ezer lépésnyire tolt bennünket, mígnem Orgován hada segítségünkre érkezett, s oldalba fogta a frankokat.
A mi seregünk megállt mint az erdő. Zászlótartónk nem mozdul, mert Csáth egyre köpköd és káromkodik.
Ezalatt Orgoványék harczolva vonulnak észak felé. Az ember nem érti, hogy a két egymást verő vonal miért halad éppen északnak. Vélhető, hogy a kezdetben való nyomás indította arra a lovakat. Köztünk és -219- a harczoló sokaság között akkora tér támad, mint a Duna szélessége.
Ahogy ott pihegünk, nem tudom hány ezren, s nézzük magunkat, hogy nincs-e rajtunk szúrás vagy vágás? látom, hogy Atilla száguld elénk, s nyomában vagy húszezernyi sereg, amely még nem elegyedett a csatába.
Kardját magasra emelve rázza felénk, mintha azt mondaná:
– Hunok, mért vesztegeltek? Van-e, aki nem küzd ereje fogytáig, mikor én harczolok elől!
Azzal elrohan előttünk a kardját villogtatva, elrohan a testőreivel, akik úgy környezik, mint a kiszálló méhraj az anyát. Vacsar kezében Atilla zászlója repül mint egy fehér szellem a száguldó sereg fölött. Seregünket új erő szállja meg: nincs a ki ne bízzék a szerencsében, mikor Atilla vezet.
Ujra megindulunk.
– Csak a közepének! – kiáltja előttem egy strucctollas zoltán. – A király parancsolta! Szét kell szakítani derékon az ellenséges hadat.
Ki az ördög tudja ebben a forgatagban, hol van a közép!
Arra kell lennie, amerre Atilla vezet.
Öt percznyi vágtatás után mi váltjuk föl az ellenséggel küzdő elbágyadt csapatot.
Csáth a testőrök között vágtat. Látom a porban a kardok villogását, por fölött a fehér zászló lengedezését. Atilla körül sűrű sokasága küzd a harczosoknak. Olykor látom sárgán csillogó sisakját, kardja villogását. Az ellenfél csapásait a mellette lovagló testőrök pajzsa fogja föl. De a testőrök is fogynak körülötte. Az ellenség csupa lovas alán már. Öles hosszú dárdáik madarakként röpködnek közöttünk.
Az első, a ki nekem jut, egy széles szakállú, véresszemű burgund. Csáthnak a buzogánya elzuzta a pajzsát, s Csáth elrohant mellette a másik elevenre. A mint lehanyatlik megsujtott balkeze, lándzsám ropogva merül -220- a mellébe. Pillanatnyi irtózás fog el. Lándzsámat visszarántani elfelejtem. A burgund ledől a lováról.
Nincs időm kiáltani a szomszédomnak, hogy látta-e az ölést? Lovam tova ragad Lándzsám nincsen. A kardomhoz kapok.
A lovam már dög-lovakat ugrik át, s halottakra tapos. A huj-huj! kiáltásokat futnak! kiáltás váltja föl.
De ime a lovak egymásba torlódnak. Az alán lándzsások nem bírták a hunok iszonyú rohamát fönntartani, de az erős frank százezernyi tömött lovassága ellenáll. A kard nem fog azokon, csak a lándzsa, a tőr, a buzogány.
És összegomolyodik a hun és a frank lovasság. Nem látni mást, csak a dühös gomolygást, fegyverek villogását, lovak forgolódását. Káromkodás, dühös ordítások vihara, buzogányduhogás, kardok, lándzsák csattogása. Egy-egy ló lerogyik, az ember is vele, fölöttük más lovasok csapnak össze, s néhány percz mulva ott, a hol az egy ló elesett, lovak és emberek vonagló, mozgó véres halma támad.
Egy perczben én is ilyen pokoli bonyodalomba kerülök. Gazdámat régen elvesztettem a szemem elől. Közrendű fehér hunok forgatják körülöttem hosszunyelű harczi csákányukat. Az egyiket előttem csapja mellbe elsujtott szekerczéjével egy véres szakállu frank. A hun hátrafelé esik le a lováról. A hogy a csákánya elbillen előttem, elkapom. A következő pillanatban úgy roppantom vele fejbe a frankot, hogy a koponyája recsegve szakad be, s az ember leomlik.
– Csak a közepének! – hallom a zoltánok ordítását.
S a hogy egy nagyszájú zoltán így ordítva elrohan előttem, mintha nemcsak a szája ordítana, hanem az egész teste. Emberré változott ordítás! Csak rémes lázálomban lehet ilyet látni.
Egy hun csoport oldalt nyomul most a frank seregnek, s eltolja őket előlünk. Akkora szabad tér szakad közénk alig egy percz alatt, hogy megállhatok levegőzni. -221-
A hunok csoportjából hátramarad egynéhány véres alak, s lova orrát a táborunk felé rántva üget el a harczból. Az egyiknek, látom, csak lóg a karja, mint a kitömött bábé.
Föltaszítom a sisakom rostélyát, s előrántom a kendőmet, hogy letörüljem az arczomon csurgó verejtéket. A mint a kendőt leveszem az arczomról, látom, hogy csupa vér. Huj, az apátok keservit! – ordítom új dühre gyuladva. Azzal, hogy a tér egy felém nyomakodó, küzdő csoporttal telik meg, nekisarkantyuzom a paripámat, és a fokosommal egyszerre három frankot támadok meg.
A dühtől elvakultan csapkodok közéjök. Jóformán nem is nézem, hogy hova ütök, de hogy a mellettem levő hunok is segítenek, egy percz alatt kettő a lovak közé zuhan, a harmadikat elragadja a szabad térbe a paripája s leveti. Lába a kengyelbe szorultan, maga véresen hurczolódik tova a holtakkal borított mezőn.
– Mestervágás, Zéta! – kiáltja egy hang mögöttem.
Megfordulok. Badaló az, egy városvégi hun, a ki lándzsavetésre tanítja otthon az ifjakat. De mintha új lelket teremtett volna belém a dicséretével!
A következő perczben az armorik tömeg zúdul reánk és ver bennünket olyan erővel, hogy a lovak hortyogva hátrálnak.
Egyik hun a másik után omlik le a lóról. A többi, a ki hozzájok nem fért még, rikoltva rázza kardját és fokosát. A kürtös hátrálót fuj. A lovak megfordulnak, s visszafelé röpülnek egy futamnyira.
Az armorikok és frankok nagy rajban hurrognak utánunk. De a mi futásunk már nem olyan nyomott, mint az előbb. Cselfutás csupán.
Már a száguldás közben hátrakaptunk az íjjért, s felvontuk. Az új kürtjelre megfordulunk, s rájok zúdítjuk a nyilainkat.
Az elől rohanók lefordulnak. Lovuk közül is sok lerogyik. Az utánok esetteket immár a csákányunk fogadja. -222-
De rengeteg sokan vannak. Az elhulltak nyomán új meg új élő robban velünk szembe. Az élő paripa átugrálja a holtat. A mezőt újból az élő emberek sokasága lepi el. Egy vállas frank, a ki fazékszerű fekete sisakot hoz a fején, az előttem neki huzakodó Badalót úgy vágja nyakban széles pallosával, hogy Badaló feje forogva röpül a lovasok közé.
Érzem, hogy a frank sereg az én életemért is eljött. Badaló gyilkosa csak azt várja, hogy a paripa elvigye a fejetlen vitézt, aztán én következek. De mily kiszámíthatatlan a csaták szerencséje, lovam elé egy hun lovas roppan oldalról, s engem hátra szorít, aztán másik, harmadik lovas. Oldalról rohanó új csapat ez, a mely még nem is ereszkedett eddig a harczba. Látni a vértelen öltözetükről, meg hogy valamennyinek ott van még a fején a süveg. Én egyre hátrább és hátrább szorulok a Badaló-haddal s kilihegem kissé a fáradságomat.
Szeretnék visszatérni a táborba, hogy megnézzem, mitől ömlik folyton a vér az arczomról? de mögöttem is dúl a harczi zivatar: porba burkolt lovasok gomolyognak végeláthatatlan sokaságban a visszafelé nyilható úton. Mindössze arra van időm, hogy leugorjak egy hosszúnyelű rézfokosért, a melyet a földön látok heverni.
A következő perczben déli irányban robogunk, s utánunk egy verejtéktől szennyes hun csoport száguld, elől a zoltán piros gyolcsból való zászlós lándzsájával.
Hátulról támadjuk meg a körülbelül ötszáz főnyi burgund csoportot, a mely a főtesttől szerencsétlenségére elszakadt. Ezt most mindenfelől szorítják, verik, ölik a hunok. Ők is küzdenek kétségbeesetten. Én mögéjök jutok, tehát háttal vannak felém. Mennyit verek le közülök, nem tudom, de a karom elfárad belé. Mindössze egy vágna vissza, de hogy a lovam fölkapja a fejét, azt találja el pallosának halálos sújtása. A lovam rogyik. Én egy burgund lóra szököm, -223- de látom, hogy az is sebesült. A gazdátlanul maradt ló azonban annyi itten, s úgy össze van szorulva, hogy akár futni lehet a hátukon. Egy hun ló is van köztük. Arra vetem magam s küzdök a többivel új erőre kapva.
Meddig tartott ez az ember-irtás, nem tudom: talán negyedóráig, talán egy óráig. Csak azt láttam, hogy a burgundok folyton fogynak, mígnem az utolsó is lehull, s a hunok összeszorult gyűrűje a halommá nőtt holttestekre fut föl.
A kürtök akkor fordulót rikoltanak.
Minden lovas megfordul.
Uj csoportok képződnek, s most már, hogy sok a fekvő ló, folyton ugrálva haladunk arrafelé, amerre a csapatfők és a zoltánok vezetnek.
Atilla fehér zászlója lobog a távolban, talán az ellenséges tábor közepén. Arra kell rohannunk.
De nekem már fogyton az erőm. Vérzek is. A jobb oldalomon nincs egy tenyérnyi tiszta hely. A kantár is oly véres, hogy csuszik a kezemben. Szeretnék visszamenni a táborba, vagy legalább pihenni egy negyedórát. Nem lehet.
Azt látom, hogy az ellenség szekereihez értünk, s hogy észak felől dühös vijjogással nagy seregben futnak elénk a festett pofájú gelonok.
A következő pillanatban elborítják a szekereket és bontogatnak, hasogatnak mindent.
A levegőt liszt felhőzi be, s a liszt-felhőben a szekerek védelmére szálló gyalog frankokkal küzdenek.
Mi csak elrohanunk mellettök, s ismét egy gabajodásba jutunk.
Ma már nem birok irtózás nélkül gondolni arra a rengeteg embergyilkolásra, a vérre, mely sárossá tette a földet, s a holttestekre, a melyek úgy hevertek mindenfelé, mint búzaföldön a kévék. De akkor mondom; nem voltam ember. A lélek mintha átadta volna a helyét bennem egy vadállatnak: – öltem és öltem hihetetlen erővel és gyűlölettel minden ellenfelet. -224- A magam élete se volt előttem becses: a halál mezején, az emberirtó halál láttára a magam halálára nem gondoltam. Pedig itt, hogy egy erős hadtesttel állottunk szemben, csapás csapásra hullt reám is, mígnem egy bárd úgy fejen talált, hogy elsötétült előttem a világ, s leszédültem a lóról a halottak közé.
