XLVIII.

Sokáig nem tudtam elaludni. Arra gondoltam, hogy lesz-e még ezen a földön éjszakám? vagy hogy ma látom utóljára a gönczölszekerét? Milyen más volna az életem, ha Emőkével nem találkozom: most aludnám otthon Konstantinápolyban a tengerillatos csendes nyári éjszakában, s nem susogna a fülembe az éji szellő nehéz és gyászos gondolatokat.

Éjfélkor aztán mégis elnyomott az álom.

A nap nyáron korán kel. A szemembe sütött, mikor fölébredtem. A sereg élénk sürgésben-forgásban. Az emberek itatni vitték a lovakat.

Fölléptem a sátor fogas oszlopára, s az ellenséget néztem. Hát ott is nyüzsögnek. A patakból rengeteg sok ló issza a vizet. Hogyan ki nem isszák!

Semmi jel az indulásra. -210-

A gazdám is fölkászolódik. Mosdik a tenyeréből. Bajuszát, szakállát törli a markába. Aztán fölrántja a bőrköntöst, és siet Atillához.

A hunok már mind lovon ülnek. Atilla sátora felé forgatják a fejöket. A távolabbi mezőkről is át-át kiabálnak, hogy mi lesz már? A fiatalságnak viszket a marka. Az idősebbek is jónak vélték volna ezt a száraz napos időt a harczra. Jobb reggel, míg meleg nincsen, s mindig jobb ma, mint holnap.

Magam is izgatott voltam. Míg a gazdám Atillánál időzött, hol a tőrömet, hol a kardomat nézegettem, csiszolgattam. Egy kazár kereskedő befurakodott a hunok közé és oroszlánzsirt árult. Vettek belőle sokan, és tréfáltak vele, hogy nyerített-e az oroszlán vagy röfögött? A kazár esküdözött, hogy tulajdon késével szedte ki a zsírt az oroszlánból Afrikában.

Végre Atilla leizent, hogy az emberek készüljenek ebédhez. Egyenek, igyanak jól: délután harczolunk.

Hát kigyulladtak a tábori konyha-tüzek, s a sátorok utczáin marhákat, borjukat, bárányokat, juhokat vezettek mindenfelé. A tüzek fölött hatalmas nyársakon forgott kis idő mulva az az erő, a mely délután csatázni fog. -211-