XVI.

Kora hajnalban indultunk. A nap még nem kelt föl, csak a pirossága terjedt. A sátorvárost a csordások és kondások kürtje riogta be. Kihuztuk a földből az utolsó sátorfákat is, és a szekerekre raktuk. Az urak lóra ültek. Én is.

Még egy utolsó pillantást vetettem a faház felé. Az ablakokat sötétvörös kárpitok borították. Egy se lebbent félre.

De a rózsa itt volt a szivemen. Beszivtam az illatát, és azt gondoltam: Ez beszél helyette!

Egy gondolat háborgatott egész éjjel: ő adta-e csakugyan? Száz gondolatom bólintva felelt reá, az az egy gondolatom azt mondta: nem. Hátha véletlenül esett le? Hátha egy cseléd játszott velem? De hátha mégis ő!

Csak legalább távolból is látnám, hogy a süvegemmel búcsút inthetnék. De a sátorok már eltakarják a faházakat. Bőgő tehenek, és röfögő disznók futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már föllükken az éghatáron, és nappallá változtatja a világot.

És nekem mennem kell. Minden lépés meszszebb visz, meszszebb. -90-