XVII.

Jó volna, ha az ember fejébe is lehetne zsilipet tenni. Hogy le lehetne ereszteni egypár hétre; ne forognának némely kerekek.

Az én kerekeim lám azok forogtak, hogy Szabad-Görög is rabszolga volt, s nyomorultabb rabszolga nálamnál. Nekem van nyolcz aranyom és még ezenkivül száz. Szabad-Görögnek nem volt egy denárja se, de elment a csatába és harczolt. Fölszabadították; gazdagságra kapott és hun nőt szerzett feleségül.

Itt lett volna jó megállítani a malmot!

Nem tudtam sem enni, sem aludni, mióta hazaútra keltünk. De hogyan forduljak vissza? Hogyan váljak meg a gazdámtól? Megmondhatom-e neki, hogy egy olyan leányhoz térek vissza, aki bizonyára Atilla egyik fiának van nevelve?

Arra gondoltam, hogy otthagyom a száz aranyamat s visszaszököm.

Arra gondoltam, hogy elveszek száz aranyat a gazdám pénzéből. Ezt a gondolatot szinte rémülettel vetettem vissza.

Aztán arra gondoltam, hogy leheveredek az útfélre és elmaradok a társaságtól; aztán visszamegyek Rika királynéhoz. Szolgálatot kérek tőle. Hiszen tudja, hogy szabad ember vagyok.

De hátha már elfelejtette azt a beszélgetést? Az ilyen nagyúri hölgyeknek más gondjuk is van. Hátha el se fogad! Hiszen az utolsó napokban nem fogadott! Hátha azt gondolja, hogy szökevény vagyok, s visszakisértet a gazdámhoz!

Éjjelenkint, ha ébren voltam, néztem a holdvilágot, és könnyeztem. Ha aludtam, álmomban a csaták viharában forogtam, embereket öltem; föltéptem a mellöket, és ittam a véröket: vagy engem öltek, s ők itták az én véremet. Nekem egyáltalán borzasztó -91- gondolat volt a csata, ahol ezrek ölnek ezreket. Ha a tulajdon orromvére folyt, azt is irtózással néztem. De az a gyönyörködtető kép, hogy olyan úr lehetek, mint Szabad-Görög, minden más érzést elnyomott.

Már jól elhagytuk az Iszter-folyót, amelynek neve más nyelvekben Duna, midőn az előre menő katonáink szembejövő csapatot jeleztek.

Vigilász volt az, aki Eszlászszal s valami harmincz szökevénynyel utazott visszafelé Atillához. Az ebéd ideje még messzé volt, hát csak rövid beszélgetésre állottunk meg. Az uraink elmondták, hogy Atilla mit válaszol a császárnak, azzal elváltunk: ő ment északnak, mi mentünk délnek.

Délben elő kellett vennem az írószereket Útközben három karóba húzott embert láttunk, – én csak messziről, – Priszkosz azt iratta fel velem, meg más apróságokat. Azután hogy a nap igen melegen sütött, az urak lefeküdtek aludni.

Erdőben voltunk, és csak sátorvonás nélkül egy tölgyfa hűvösén ebédeltünk. Én egy szomszédos fa árnyékán ültem. Előttem papiros és kalamáris. Az uramra néztem. Hanyattfekve aludt. Három rabszolga legyezte őket csendesen.

Egy gondolat ébredt bennem, a mely szinte elkábított a terhével.

Tiszta papirost vettem ki a tékából és ezt írtam reá:

Tisztelettel Csáth úrnak.

Uram, te a lefolyt napok alatt oly szives voltál hozzám, hogy az úton szüntelen azon gondolkoztam: miképpen viszonozhatnám a jóságodat? Te adtál nekem egy gyönyörű paripát, én adok neked egy rabszolgát, a kinek még félesztendeje van leszolgálni való.

Ez a rabszolga kincset ér: a memóriája olyan, mint a viasz. Száz különféle számot mondhatsz el előtte, utánad mondja. Száz idegen nevet mondhatsz el előtte, megtartja a fejében. Tud görögül, -92- latinul és hunul. Jártas a históriában, filozófiában, geografiában, grammatikában és kaligrafiában. A neve Theofil, de én Zétának neveztem, s erre a névre szokott. Fogadd őt tőlem ajándékul.

Tisztelőd

Priszkosz rhetor.

Az uram pecsétje ott volt a kis tábori iróasztalban. Bepecsételtem a levelet és a keblembe rejtettem.

Ismét az urakra néztem. Aludtak jóizűen. A szolgák is bólogattak.

Irtam egy másik levelet is ekképpen:

Priszkosz rhetornak, uramnak és atyámnak.

Bármennyire szeretlek is uram, elválok tőled. Nem mondhatom meg az okát, csak arra kérlek, ne vádolj engem hálátlansággal, mert én könnyes szemmel gondolok reád örökké.

Száz szoliduszt voltál kegyes nekem ajándékozni. Én ezt egy hiján kivettem a tarsolyodból, s kérlek, hogy ezért ne haragudjál. Az az egy, a ló ára, a melyre szükségem van.

Isten veled! Élj boldogul!

Holtig rád emlékező szolgád
Zéta.

Ezt belezártam az iróasztal fiókjába, s a kulcsot meg a gazdám ünnepi tógájába tettem. Majd megtalálja otthon.

Azután rémültre torzítottam az arczomat: a szolgákhoz mentem, s azt mondtam nekik, hogy a pénzem elveszett; bizonyosan akkor esett le, a mikor itattunk; csak azt nem tudom, reggel-e vagy délben?

Láttam az arczukon, hogy örülnek a bajomon. Irigyeim voltak és rosszakaróim.

– Mondjátok meg az uramnak, – szóltam a lovamra ülve, – hogy ha estére nem térek vissza, ne -93- aggódjék. Meghálok valahol, és holnap vagy holnapután utólérem a társaságot.

S elügettem.

Amint túl voltam az út elhajlásán, sebes vágtatással mentem tovább.

Vigilászékat két óra mulva utólértem. Elmondtam nekik, hogy a gazdám valami fontos ügyben visszaküld és kéreti, hogy engem tekintsen az úton a maga szolgájának, noha én már rabszolga nem vagyok.

Vigilász a fiával utazott, a kit világlátni vett maga mellé. Mafla és tudatlan fiú, hebegő is, de igen komoly.

Vigilászt meglepte az odaérkezésem. Jódarabig faggatott, hogy mi dolga van az én uramnak Csáthtal? Azután, mikor látta, hogy én nem tudom, tünődve tért vissza a tiszthez, a ki a szökevényeket kisérte, s a kivel az úton folyton beszélgetett.

Én hátra nézegettem, hogy nem üldöznek-e? Az arczom égett. Szívem remegett, mint a nyárfalevél. Oh hogyisne: loptam, csaltam, gazságot követtem el! Soha nem hittem volna magamról, hogy ennyire elaljasodok!