XXI.

Dél volt, mikor elértük Atilla városát. A nap égetőn sütött. A kutyák a nyelvüket lógatva ültek az árnyékon is.

A város szélén Eszlász megállított bennünket, s lovast küldött előre, hogy az érkezésünket Atillának megjelentse.

Én ott el akartam válni a társaságtól, de Eszlász rámbődült:

– Egy tapodtat se!

Már akkor vörös volt a képe. A szemei szinte kidagadtak a haragtól.

Különös, hogy ez a jó barátságos ember egyszerre így megváltozott! Mindnyájan elhülve néztünk reá. Az ember azt gondolná: veszett kutya harapott belé.

Körülbelül egy óra mulva egy csapat lovas hun robogott hozzánk. A süvegükön ragyogó ezüst csillag. Tehát a király testőrei.

Köszöntek Eszlásznak, és látszott az arczukon, hogy a parancsára várnak.

– Szálljatok le tízen, brummogta Eszlász rideg hangon.

Azután hogy leszálltak, még ridegebben ránk mutatott:

– Kötözzétek meg mind a hármat!

Bennem megfagyott a vér. Vigilász is elsápadt.

– Tiltakozom az ilyen bánásmód ellen – kiáltotta hátralépve. – Én a császár követe vagyok! Követet bántani nem szabad!

– Kötözzétek meg! – ismételte Eszlász.

A katonák megkötöztek bennünket: Vigilászt, a fiát, meg engem.

A rabkisérő tiszt, rátámadt Eszlászra:

– Hogy mertek így bánni a mi követünkkel! Ő a császár személyét viseli itt. Nem voltál-e te is követ, nem viselted-e Atilla személyét két izben is nálunk? -100-

Eszlász az egész úton együtt ivott és barátkozott azzal a katonával. A kérdésére csak félvállról pökte oda:

– Felelek azért, a mit cselekszem.

– Uram! – kiáltottam én is méltatlankodva. Nem tudod-e, hogy én Vigilász úrhoz nem tartozom?

Mert akkor már sejtettem, hogy az a rókaképű Vigilász rossz fát tett a tűzre.

De nekem Eszlász nem is felelt.

– Motozzátok meg őket, – mondotta, mikor már a kezünk hátra volt kötve.

Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak hetven aranyat, a fiánál ugyanannyit; tőlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet vették el.

Azután a Vigilász ládáit bontották föl. A szekér közepén egy közönséges fenyőfa ládában vaspántos kis ládát találtak, csak akkorát, mint egy csecsemő koporsója, de az a láda olyan nehéz volt, hogy két embernek kellett kiemelnie.

A többi ládában élelem volt: rizs, búza, szárított hal, aszalt gyümölcs; két ládában ruhaféle.

Eszlász a vasládára mutatott.

– Ennek a kulcsa hol van?

– A nyakamban, – felelte Vigilász.

És újból fenyegetődzött:

– Meglásd, hogy megkeserülöd ezt! A római birodalom szereti a békét, de ez nem jelenti azt, hogy gyengébb a hunoknál.

A római tiszt hátatfordítva állt Eszlásznak. Megfordult és megvetően szólott:

– Itt várok estig, míg az emberek és barmok pihennek. Azután visszatérek és megjelentem a császárnak, hogy ha a barbárokkal barátkozunk, a kezünkben bot legyen.

Ez sértő szó volt, és én azt vártam, hogy Eszlász megrohanja. Az a vékonylábú tiszt annyi lett volna annak a testes hunnak, mint elefántnak a majom. -101- De nemhogy eltaposta volna, sőt inkább barátságosan felelt neki:

– Én meg arra szólítalak, – ígymond, – hogy jer velem! Tiszt vagy és becsületes ember. A kardodat nem veszem el. De kényszerítelek, hogy velünk jőjj és győződjél meg arról, hogy nem mi vagyunk a barbárok, hanem ti.

Azzal intett a testőröknek, hogy induljanak.

A tiszt darabig habozva állt, azután hogy Eszlász lóra ült, s neki is intett, hogy hasonlóképen cselekedjék, hát csak fölfordult ő is a lovára, s megindult Eszlász mellett.

Szótlanul haladtunk át a város utczáján. Utánunk egy szekéren hozták a vaspántos ládát, s a tőlünk elkobzott két fontnyi aranyat. Eszlász se beszélt. A tisztünk is csak magában tajtékzott.

A sátorok árnyékából előszaladtak a nők és a gyermekek és bámulták a különös bevonulást.