XX.

Ugyanazon az úton haladtunk Atilla városába, a melyiken már egyszer jártam, csakhogy akkor Maksziminosznak szüntelen kellett élelmet vennie, Eszlász meg egy rézpénzt sem engedett költenünk. Később tudtam meg, hogy ez szándékosan történt.

Mikor a Tiszának ahhoz a kanyarulatához érkeztünk, a hol Emőkével az a szóváltásom volt, bejártam a helyet, hogy a fátyoldarabot megtaláljam. De nem találtam meg. Vagy a szél fujta el, vagy valamelyik pásztor vitte el. A fű zöld volt akkor a mezőn és virágokkal kevert; azóta a nyári hőségben minden elaszott. És akkor még lábán állt a termés mindenfelé. Most sárga tarlók között mentünk heteken át. Néhol még arattak is. Mindenütt a rabszolgák arattak. A hun nem dolgozik.

Jövet is kerestem a fátyolt, de már akkor sem találtam. Szerettem volna a rózsát belétakarni.

Perczekig álltam azon a helyen, a hol egykor az a találkozásunk volt. Emőkére gondoltam.

Egy vén buczkós fűzfa álldogált ott magában. Nem lenne-e jó, gondoltam, ha elásnám a tövibe az aranyaimat? Ki tudja mi történik velem? Én ezt a helyet mindig megtalálom. Ki keresgélne a földben?

Körülnéztem. A társaság már előrehaladt. Az úton nem jött utánunk senki.

Hozzákötöttem a lovamat a fűzfához és a tőrömmel jó két arasznyi mély lyukat ástam.

A száz szolidusból kettő hiányzott. Hozzátettem a kettőt a királyné pénzéből. A bőrzacskóval együtt belenyomtam a lyukba. Egy nagy röget tapostam rá, s a nyomomat porral szórtam be.

Ez volt életemnek első szerencsés gondolata. Az a pénz segített vissza idők multán Konstantinápolyba, a hol ezeket a sorokat írom, s azzal a pénzzel építettem meg a tenger partján az én boldog kis fészkemet. -99-