XXIII.

Atilla kiment. Kezünket a testőrök feloldozták. Vigilász összeborult a fiával. Sírtak. Én nem tudtam, merre mozduljak. Csáth utána ment Atillának a palota belseje felé. Oda nem követhettem.

Eszlász még ott állt. Ládára vagy zsákra várt, a melybe az aranyat átteszik.

– Uram, – szólottam neki, – az én aranyaimat nem kapom-e vissza?

– Aranyaidat? – mordult vissza. – Nem vagy-e rabszolga?

Megértettem: a rabszolgának pénze nincs, ha van is. A mi az övé, az az uráé. Ha pénz, ha gyermek, ha állat, mindegy.

– Épen azért kérem, – feleltem élesen, – mert rabja vagyok Csáth úrnak: kötelességem vigyázni, hogy a mi őt illeti, itt a többi aranynyal össze ne hányják.

Haragos pillantást vetett rám, aztán intett, hogy fölvehetem az erszényemet.

Azzal ki is mentem a palotából. Gondoltam: megvárom Csáthot a kapuban.

De olyan voltam én, mint a félig agyonvert!

A tér egyik részén, a fővezér háza előtt kutat pillantottam meg. Először is odamentem hát és megmosdottam a vályuból. A por belepte a hajamat, arczomat, nyakamat. Ittam is. A víz jól esett, noha langyos volt a nap melegétől és zöld moha uszkált benne.

Körülbelül egy óráig vártam a kapuban, míg végre kiérkezett Csáth. Lóháton volt, mert a hunok még tán a padlásra is lóháton járnak.

Mikor a kapuhoz közeledett, előléptem és meghajoltam.

– Jer utánam, – szólt barátságosan.

Aztán, mikor leszállt a lováról, gondolkozva nézett rajtam végig. -113-

– Hogy is hívnak?

– Csak Zétának uram, – feleltem szomorún.

– Élnek a szülőid?

– Apám talán él még.

– Mi az apád?

– Szegény paraszt ember.

A fejét rázta.

– Mi a fenét csináljak én teveled? – mormogta.

Egy öreg rab állt a ház előtt a többi között. A kezében szíjjra fűzött kulcsok.

– Csokona! – szólt Csáth hozzáfordulva. – Egy rabot küldtek nekem ajándékba. Ki nem váltják, de nem is lehet ezután. Mit csináljunk vele?

– Mit tudsz? – bübögött az öreg.

– Az uramnak megírták, – feleltem nyugtalanul. – Históriát, geografiát, filozófiát, grammatikát, retorikát…

– Lovat vakarni tudsz-e?

– Uram, – szóltam mintegy megütötten Csáthoz fordulva, – vajjon nem lehetnék-e nevelője a te két szép gyermekednek? Mert láttam, hogy két kedves fiacskád vagyon, és hogy nincs mellettök nevelő rab soha.

Csáth a földre nézett.

– Hát majd meglássuk, – mondotta.

Aztán az öreghez fordult:

– Adjatok neki enni. Aztán hadd pihenjen, mert messze útról jön.

Valóban fáradt voltam, s bizonyára sápadt is.

Az öreg főrab szótlanul vezetett hátra a konyhába. Ott ennem adtak valami sajtot meg kenyeret. A sajtra gyanakodva néztem: lósajt, gondoltam; nem eszek belőle. Aztán a szakácsnéra néztem: bajuszos mogorva asszony. Nem mertem neki szólni. A kenyérből ettem egy falatot, aztán vizet ittam, sokat.

A cselédek kiváncsian vizsgáltak. Egy füstös képű leány rézedényt sikált. Egyszer fölemelte a fejét és szólott: -114-

– Értesz-e hunul?

– Értek, feleltem.

– Honnan jösz?

– Konstantinoszból.

– Ki fognak-e váltani?

– Nem.

Erre mind csodálkozva nézett reám. Hallgattak. A sarokban az egyik nő avzón nyelven szólt halkan a társának:

– Csinos fiu. Kár érte, hogy a nyaka kissé hosszú.

Az öreg Csokona visszatért, és az istállóba vezetett. Nagy faépület volt az, s láthatóképpen sok ló és marha szokott benne telelni. De abban az órában mindössze két ló volt benne.

Az istálló egyik oldalán sok szalmadikó. A sarkon meg valami tíz is egymás felett. A falon sok rongyos téli ruha is függött.

Elborzadtam, hogy azt az utálatos helyet megláttam. Ez lesz az én tanyám? Én otthon, Konstantinápolyban lepedős ágyon aludtam, a gazdám tiszta kis tornáczán; az ablakban sokféle virág, a falon Nagy Konstantinosz és Nagy Theodoziosz arczképe. A levegő ott tiszta, tengerillatos.

– Nem vagyok álmos, – mondottam az öregnek. – Engedd meg, hogy kint maradjak. Ha adsz egy pokróczot, leheverek rá odakint.

Adott egy durva lópokróczot. Leterítettem azt a szénaboglya tövén, az árnyékban. És ráheveredtem.

Mi lesz belőlem, ha Csáth nem fogad a gyermekei mellé, ha a csikósok közé lök?

Estefelé hozzám tassogott az öreg. Látta, hogy nem alszom.

Nagy karaj barna kenyér volt a kezében, meg sajt.

– No, – mondotta jólelküen, – kipihented-e már a fáradtságodat?

– Majd éjjel, – feleltem. – De nem hálhatnék-e én itt az éjjel is? Mert sohase bántam lóval, és nem tudnék aludni az istállóban. -115-

– Hát lehet, – dörmögte jóságosan.

Leült mellém. Fából faragott sótartót vett ki a zsebéből, és falatozásba fogott.

– Hova való vagy te? – kérdezte.

Elmondtam neki mindent.

Azután én kérdeztem:

– Milyen világ van itt Csáthéknál, bátyám? Azt hiszem, megbocsátható, hogy érdeklődöm a házi dolgok iránt.

– Hát, – mondotta, – kinek hogy. Rabnak a kenyere mindenütt keserű.

– Mégis: hogy bánnak itt a rabokkal?

– Kivel hogy. Érdöme szörint.

– Az úr-e jobb, vagy az asszony?

– Hát az úr bizony kemény kezű, az asszony meg számon szedi a verébtojást is. De azér meg lehet élni velök.

– Hát a kisasszony?

– A kisasszony?

Vállat vont.

– A kisasszonynyal semmi dógunk. Hol idemögy, hol odamögy, az csak gyermök.

– De enni csak adnak a raboknak?

– Hát… adnak. Mög is hízik, a ki akar. De nem sok bürge fordul ki a bőribül mi miattunk.

– Lóhust is kell enni?

– Nem nagyon erőltetik vele az embört. Azt tartják, hogy hús csak úrnak való mög kutyának; rabnak a pecsönyéjét mónár csinálja.

– De az a sajt ló-sajt úgy-e?

– Nem bíz e, csak tehéntejből való. A ló-sajtot magok az urak eszik meg.

Valami húsz disznó robogott be a kapun az ólak felé.

A cselédek füles dézsában vitték nekik a moslékot.

Az öreg fölkelt. Eltette a bicskáját, sótartóját. Odaballagott. -116-