XXIV.

Reggel az a veszett lárma ébresztett föl, a mit csak a barbárok városában hallhat az ember. Tülkölés, ostordurrogás, disznóröfögés, tehénbőgés, emberi hujjogás.

Az emberek is a nappal kelnek. Megmozdul a város. Lovasok robognak elő. Itatnak a kútnál. Asszonyok futnak borzasan a disznó után. Cselédek nyujtózkodnak a paloták előtt. A harmatos fákon veréb csiripel. A fecske apró köröket csapva kezdi a légyvadászatot.

A szénában alkalmas jó vaczkom volt. Más szolgák is aludtak ottan, de nem háborgatott csak egynehány szúnyog.

Letisztogattam magamról a szénaszálakat. A sarumat, a mennyire lehetett, leveregettem a portól. Elkedvetlenedve láttam, hogy oldalt meghasadt. A rabszolgák mind mezitláb járnak. Ilyen szép sarut, mint az enyém, erre nem is látni. Ha lepusztul a lábamról, vajjon mezitláb kell-e járnom Emőke előtt?

Megmosdottam. A hajamat is elrendeztem, a hogyan lehetett. Aztán a kapuba álltam. Gondoltam: ha a gazda fölkel, hivatni fog.

Hát csakugyan: egy óra mulva szólítanak a szolgák, hogy menjek be.

A család az emeleti verandán ült. Tejet ettek. A gazda ült az asztalfőn. Emőke a két gyermek mellett. Ott volt Dsidsia is.

Mindezt egy pillantással láttam, mikor beléptem. Meghajoltam. Az ajtó mellett maradtam, és lesütöttem a szememet, mint rabnak illik az ura előtt.

– Mi van a kezedben? – kérdezte Csáth.

– A pénzem, – feleltem előre lépve.

És odanyujtottam neki.

– Aranyak, – mondotta elbámulva. – Hát ilyen gazdag vagy te!? -117-

– Priszkosz megengedte, hogy ezt a szót is ösmerjem: enyém. Itt tudom, más a szokás.

– Apám, – szólt Emőke hevesen. – Ezt a pénzt Rika nagyasszony adta ennek a görögnek.

– Bánom is én, – felelte Csáth. – Rabnak nem jó, ha pénze van.

– A mi a rabé, az a gazdájáé, – szólt az anya is.

Láttam Emőke arczán, hogy bántja az apja kapzsisága.

Visszavonultam az ajtó mellé.

– Gondolkoztam azon, a mit mondtál, – kezdte a gazda. – Hát a rómaiaknál szoktak tanítót tartani a gyerekek mellett?

Illedelem szerint igennel vagy nemmel kellett volna felelnem, de mit illedelmeskedjék én az ilyen barbárral szemben, a ki lóhust eszik és elzsebeli a szegény rab erszénykéjét!

– Az ember csak neveléssel válik emberré, – feleltem a tekintetemet fölemelve. – A két kis gyermek eszesnek látszik.

– Dehát mi az isten fekete csudájára akarod tanítani őket?

– Először is betükre uram. A betü a kulcsa a szellemi kincstárnak.

– Hm. Tán írni akarod tanítani?

– Írni és olvasni, ha parancsolod, uram.

– Bolond vagy te legény! Hát nem látod, hogy én gazdag ember vagyok. Annyi íródeákot fogadok, a mennyit akarok. Hát minek tudjak én írni, vagy a fiam?

Hogy ezt boszusan és meggyőződéssel mondta, nem mertem ellenkezni.

– Hát akkor a matematikára.

– Mi az isten fekete csudája az?

– A számolás tudománya, uram.

– Hát az mirevaló? Én sohse olvastam meg a barmaimat, mégis meglátom, ha egy lovam vagy egy -118- tehenem hiányzik. Az aprójószág hol több, hol kevesebb. Mit számolgassuk? Arra való a kulcsár: tartsa észben az! Hát még mit akarsz tanítani?

– Geografiát, históriát, filozófiát… rebegtem aggodalmasan.

– Ne beszélj énvelem görögül. Hunul beszélj.

– A geografia a földnek ismerete uram. Az embernek tudnia kell az országokat, hegyeket, vizeket; hol milyen nép lakik; milyenek a városok; merre vannak bányák, püspökségek, hegyi átjárók, várak; hol milyen ipar divik stb.

– Hát az jó tudomány, – mondotta elgondolkozva, – hanem ez se való gyereknek. Ez csak a királynak való. A király odaviszi a népét, a hova ő akarja. A fő az, hogy a nép füves helyen legyen. Hát még mi van?

– A história, vagyis történelem. Az arról szól, hogy a kik előttünk éltek, miféle emberek voltak; kik voltak a királyok és vezérek? Miféle küzdelmeik voltak? Hogyan fejlődött századról századra az emberiség?

Csáth a fejét rázta.

– Ez a regösök dolga, – mondotta – meg a hegedősöké. A fiaim nem szorultak arra, hogy ezt tanulják. Ha éppen effélék hallgatására van kedvök, hivatnak regöst, hegedőst, elmondatják. Hát még mi van?

Már elfűtött a meleg.

– A filozófia, vagyis a bölcsesség tudománya, – mondottam búsan. – A hét görög bölcs élete és tanitásai. Különösen Arisztotelesz, Epiktetosz, Plátó és Szokratesz.

– Vigye el őket a görög ördög, – felelte Csáth, a kezével legyintve. – Én nem tanultam könyves bölcsességet, mégis okos ember vagyok. A fiaim se lesznek alábbvalók.

Nem mertem többet szólani. Szinte elbágyadtam a -119- kétségbeeséstől, hogy a ház belsejében nem adnak foglalkozást.

A házat a tej illata töltötte be. Emőke rám se nézett. Szomorú voltam.

– Hát, – mondotta Csáth, – majd meglátjuk, mire használhatlak. Egyelőre az lesz a dolgod, hogy velem jársz.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Hát mégse löknek a lovak mellé! Egy pillanat alatt átértettem, hogy Csáth mégis csak különbnek tart a többinél.

– Elmehetsz, – mondotta.

Meghajoltam és kimentem.

Az egyik szolgáló, egy vén horgasorru leány, a ki fölszolgált, utólért a folyosón. Meglökött és azt mondta:

– Neveletlen!

– Miért? – kérdeztem elbámulva.

– Bejösz: nem köszönsz. Kimégy: nem köszönsz. Csudálom, hogy az úr pofon nem törült.

Azzal otthagyott.