XXVI.

Visszatéret Csáth megállt a kapuban és ideadta a süvegét.

– Vidd be, – mondotta – és kérd el a feleségemtől a palotait.

Hát én benyargaltam és fölmentem az emeletre.

A folyosón Emőke jött velem szemben. Látogatóra -121- volt öltözködve: fehér ruha; piros saru; fátyol a haján; a kezében lovaglóvessző.

A mint meglátott, szinte megrohant, és szinte haragos szemmel nézett reám:

– Hogy kerültél ide? Mért jöttél vissza?

Ruhájából az a finom illat áramlott reám, a melyet Rika királyné palotájából ismertem.

A kezemben levő süvegre pillantott. Megragadta a karomat és betolt egy félig nyitott ajtón a szobába.

Az ruhás szoba volt. A falakon köröskörül ruha lógott. A szoba közepén asztal és szék. Három rend pánczél is állott egy rudon.

– Mért jöttél vissza? – ismételte türelmetlenül.

S olyan közel hajolt hozzám, hogy az orra csaknem érintette az orromat: mintha a szememből várná a feleletet.

– Akartam, – szóltam elszántan, míg a szivem malomként döbögött.

– Akartad? te magad akartad?

– Én magam.

– Dehát miért? Te szabad voltál. Apám azt mondja, hogy Priszkosz ajándékozott hozzánk. Most rab vagy.

– Én magam tettem magamat rabbá. Tudd meg, hogy elszöktem Priszkosztól. Levelet írtam az ő nevében. Mindezt csak azért, hogy visszajöhessek.

A leány nézett rám merően.

– Nem értelek. Miért cselekedted ezt?

– Csupán azért, – feleltem a keblembe nyúlva, – hogy megtudjam: te adtad-e nekem ezt a rózsát?

Bámulva, a szemöldökét összevonva nézett a rózsára.

Aztán fölemelte a szemét:

– Nem.

Azzal még egyszer az arczomra pillantott. Hideg volt a pillantása, szinte fenyegető. Kiment a szobából.

Én is kitámolyogtam. Utána néztem, a míg csak láttam. Az egész világ összezavarodott a fejemben. -122-