XXV.

Negyedóra mulva kilépett Csáth. Már akkor ott áll a lova fölnyergelten.

– Még egy lovat, – mondotta a lovásznak. – A Füst itthon van-e?

– Nincs uram, – felelte az, – kivitték a legelőre.

– Hát akkor az öreg Balkánt.

– Nyergesen?

– Nem.

Elővezették a másik lovat. Csáth intett, hogy üljek föl. Azzal megindult. Én utána.

Végigmentünk a hosszú utczán. Mindenfelől köszöntek neki. Ő csak a kezét emelgette a süvegéhez.

Egyszer aztán hátrakiált: -120-

– Zéta!

Melléje siettem.

– Jártál te az uraddal a császári palotába?

– Sokszor, uram.

– Beszélj valamit róla, hogy miféle emberek azok?

– Úgy tudom, uram: voltál ott követségben. Ezelőtt három évvel voltál ott, mikor hatezer font aranyat vettetek a császáron.

– Jól tudod. De lásd, a követeknek a szebbik arczukat mutatják. Úgy öltik magukra a becsületességet, mint az ünnepi ruhát. Én a hétköznapi pofájokról szeretnék valamit hallani.

Elmondtam neki, hogy Theodoziusz gyönge, gyámoltalan ember: helyette a nénje kormányoz, a nénje meg egynéhány tanácsosra hallgat. Már láttam, hogy társalkodóképpen járat maga mellett.

A beszélgetés szünetében aztán így szóltam:

– Engedd meg, uram, hogy valamit mondjak, a mi nem a beszédünkhöz tartozik. Mikor kijöttem tőled, uram, a cseléded figyelmeztetett, hogy nem köszönök. Hát én ezért bocsánatot kérek tőled, uram. Nem tudtam a szokást. Nálunk a rabszolga nem szólhat, csak ha az ura kérdezi.

– Nem baj, – felelte röviden.

Kiérkeztünk a méneshez. Ott egy alacsony deres paripát választatott ki. Az volt a Füst. Azon kellett járnom. Mert Csáth nem tartotta illőnek, hogy a szolgája olyan magasan üljön, mint ő.