XXVIII.

Elmult a nyár. A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé ágakból, gerendákból istállót raktak. Oldalt veszőfonás és magas földhányás. A tető szalma.

A sátorokra is több bőr került. A sátornyílást mindenütt lóbőr vagy tehénbőr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre kellett.

Az emberek is átváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bőr-ruha alá került. Farkasbőr, medvebőr, kutyabőr, borjúbőr, de mind szőrösen. A könnyű posztó-süveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi embereké bárányprémből való, a jómódúaké -126- rókaprém, hódprém. Atilla süvege oroszlánsörényből készült. A fővezér és más előkelők medvekucsmát tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.

Csupán a rabszolgák jártak tovább is hajadonfővel.

Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást megszoktam. Nehezen törődtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor az idő hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.

Emőkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanuk nélkül találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám.

Egyszer azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a sorsommal?

– Kisasszony, – feleltem sóhajtva, – én vagyok a föld legszerencsésebb boldogtalanja.

Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat szerencsésnek, és miért boldogtalannak, de ő e helyett így szólt:

– Megbántad úgy-e, hogy eljöttél? Őrültség volt ezt cselekedned!

– Ha téged látlak, – feleltem, – elfeledem minden szenvedésemet.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy az életeddel játszol semmiért?

– Neked semmi, – feleltem, – nekem mindenem.

Erre haraggal elfordult.

Egyszer a kert felől való ablakon könyökölt. Szürke őszi est volt. A hold akkor kelt.

Én arra mentem és köszöntem neki.

– Jó estét kiván neked a te rabszolgád.

Rám nézett. Az arcza nyugodt volt. Megálltam egy perczre, hogy talán mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszonynyal beszélgetek.

Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó előtt. Annyira -127- elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem is ügyeltem arra, kik járnak mellettem.

Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata megérintett. Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.

A lovát várta.

Fölkeltem és meghajoltam.

Akkor halkan szólott:

– Egészséges vagy-e?

– Köszönöm, – feleltem, – halottnak érzem magamat.

Többet nem beszéltünk.

Pedig én, a mikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, a mely bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem, és azok szerettek is. Csakhogy a többi rab épp úgy kedveskedett nekik, s a nők jobban értik a csirkenyelvet, a melyen a gyermekekkel beszélni kell; nőrabszolga pedig volt ott tíz is.

Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kőben. Az ő rabja vagyok, tehát a műveltségem is az övé.

Hordott magával, mint a hogy a lánczait, gyűrűit hordta. Érezte, hogy érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehet beváltania.

Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák is kezdtek becsülni. Ha valami kérni valójok volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szőni a beszédembe a kivánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlőjében nem izlésesen vannak elrakva a szőnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán betaníttatta velem másvalamelyik cselédjét.

Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint s hogy minden tudomány érdekli. Bárhova ment, -128- kisérnem kellett őt hajadonfővel, nyergetlen lovon és beszélnem kellett neki akármiről.

Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy ért, olyan kérdést vetett, hogy alig bírtam a kaczagásomat elnyeldesni.

A tudatlansága arra vitt, hogy magam kalapáljak olykor tudományos tételeket, soha meg nem történt történelmet, nemlétező országok és népek leírását.

Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak neki mind hihetők voltak.

De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.

Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.

Nem annyira a hidegtől féltem, mint inkább Emőke látásától.

A rabszolgák mind hajadonfővel és rongyos, piszkos ruhában jártak. A ruhát olykor csak egy szíjj tartotta össze a derekukon. Csak néha mosdottak és fésülködtek, mikor az úr napokig távol volt. A hajuk, szakálluk bozontosan állt. Szánalmasak voltak.

És időnkint kimostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt. Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt rajtam, és a sarum annyira szétszakadt, hogy pirulva néztem a lábamra.

Már szégyeltem magamat Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle, vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem, hogy ne lásson.

Mikor az első hó leesett, dideregve ültem a gazdám mellett. A kezem kék volt, s az orrom vörös.

– Ördög vigyen el, – mondotta, – mit vaczogsz, mit dideregsz? Mért nem kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben!

– Oh uram! – feleltem búsan. – Az öreg Csokona olyan ronda ruhákat osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megutálsz engem. -129- Én veled járok, mint az árnyék, s félek attól, hogy az emberek megszólnak téged az én ruhám miatt.

– Ki mer énrólam rosszat gondolni! Senki se járatja a rabját selyemben!

Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt és maga szórta szét a ruháit, hogy nekem válaszszon belőlük.

Már régen vágytam arra, hogy hun ruhám legyen. Én hun akartam lenni. Ha hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is tetszett már nekem a hun viselet: a hófehér ing, gatya, sastollas süveg, a lóhátonjárás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal: lovon ülő medvék.

Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot, farkasbőr köntöst és borjubőr csizmát.

Az asszony pörölt vele:

– Megbolondultál-e, – mondotta, – hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?

– Hallgass! – mordult rá Csáth olyan hangon, a minőt úri körökben nem igen hallottam.

Az asszony boszúsan kifordult.

A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranylánczok fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjjakat adott. De azért szép köntös volt. Mindössze egy kis molyrágás látszott a hóna alatt. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de azt a köntös eltakarta.

– Uram, – mondottam farizeus képpel, – nem érdemlem én ezt, talán hitványabb ruha is akad itten.

– Ennél hitványabb nem akad, – morgotta. – Süveget is adnék, de akkor úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be kendővel, mint a többi.

Őszinte voltam, a mikor hálálkodtam a ruháért. Ha meglát Emőke! – ez volt a legnagyobb örömöm.

Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát -130- fölpróbáltam, akkor láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal kötöttem aztán át a derekamat.

A nőcselédek kaczagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is annyira nevetett, hogy könnyezett belé. Előkiáltotta a házbelieket is. És most már az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!

Szégyeltem magamat. Szerettem volna leszórni a ruhát s elbujdosni a világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.

– Uram, – mondottam egyszer, – annyi szűcs van a táborban, nem lehetne-e ezt a ruhát átigazíttatni?

– Hova gondolsz, – felelte boszúsan. – Azt hiszed-e, hogy én minden esztendőben adok neked egy rend ruhát? Még nőhetsz, vastagodhatsz, aztán ez az egész életedre való!

Ebből megértettem azt is, hogy milyen kilátásaim nyílnak a jövendőmre.

Mikor a téli hidegek beálltak, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé fordíthassák.

Az emberek ha rakhatnak is tüzet a sátorban, nem ülhetnek mellette. Mindig kint vannak zord időben is, mert csak társaságban érzik jól magukat és csak lóháton. Hát akkora sátor nincs, hogy tíz-húsz ember benne ülhetne. Nekik így jó. A ruha melegíti őket. Csikorgós időben keztyűt is húznak. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hideg tél, a mely a prémes ruhát által bírná járni.

De télen a nők is más ruhában járnak. Az uri nők fejéről a fátyol eltünt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájok puha nyúlbőr, vagy macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy hosszabb és finomabb.

Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam, de mikor a hó esett, -131- részint elolvadt a fejemen, részint jéggé fagyott a hajamon.

Hanem a befordított prémes ruha pompásan melegített.

Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok is jöttek látogatóba. Persze nem olyan királyok, mint a római császárok, hanem barbár királyok, a kik sátorban laknak s félmázsa aranyat czipelnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem ismerik, de nem is keresik. Atillát önként vallják feljebbvalójuknak.

Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, a palotában nagy zengő lakoma volt, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem haza. A hunok veszettül ittak Atilla palotájában. Azt mondják: néha Atilla maga is jókedvű volt.

Lakodalom is esett mindennap. A nép muzsika mellett tánczolt és kumiszt ivott, a gazdagja azonban borral részegeskedett. Egyszer nálunk is azt beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megy, s hogy Aladár királyfi veszi el, de nem lett belőle semmi. A királyfi egy szegény hunnak a leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint Emőke.

Azokban a napokban sokat szenvedtem lélekben.