XXIX.

Akkor már ha ebédre ment a gazdám Atillához, nem ácsorogtam a palota előtt. Tudtam, hogy csak napnyugta után kell érte menni; ha pedig a fővezérhez megy, akkor csak éjfél felé. Hát olyankor betelepedtem a konyhába.

Széles nagy rakott tűzhely volt ott, mindössze kétarasz magas. Nagy hasábfákkal tüzeltek, s délután jó volt ott ülni a meleg kövön, s bámulni a tüzet.

A téli hosszú estéken néha tízen is ültünk a tűz körül. De csak a csikósok, gulyások, a hun nemzetbeli -132- szolgák, meg én és Csokona, az öreg főrab. Néztük a tüzet. A hunoknak kedves mulatsága az. Nyári estéken is tüzet raknak a mezőn és nézik.

Egyszer magam ültem ott. A nők részint mostak, részint a padláson terigettek. Az idő napalkonyat felé járt s künn dara esett.

A konyhába benyitott Dsidsia és rámvillantotta fekete mosolygó szemeit.

– Zéta bácsi, – mondotta. – Örülök, hogy itt talállak.

Azzal leült mellém, s kezét a parázsnál melengetve, locsogott:

– Olyan ritkán találkozhatunk, – pedig én úgy szeretnék veled beszélni. Mert az én anyám is római alattvaló volt, és gondolnád-e azt, hogy én már tizennégy éves vagyok?

Nem gondoltam, de nem is törődtem vele.

A leány nem látszott tizenhárom évesnek se. Semmi leányi nem volt rajta: olyan volt, mint egy szoknyában járó sovány fiu, szárazképű és többnyire szomorú. De ha engem látott, mindig mosolygott és köszönt. Ezt én nem szerettem.

Miért mosolyog? és miért köszöntget? ha ő nem volna a világon, talán rám bíznák a gyermekeket!

– Mert onnan számítjuk, – folytatta – hogy a kisasszony akkor született, a mikor Atillát fejedelemmé választották. Én meg utána két évre.

A korsóhoz ment és ivott, azután úgy ült, hogy szembefordult velem. Az Emőke viselt ruhája volt rajta, de a lábaszára meztelen volt, s vörös a hidegtől.

– A gyermekek alszanak, – mondotta. – A kisasszony a palotában van. Tánczolnak ma.

Aztán nem tudom még miket beszélt. A szeme szüntelen rajtam bolygott. Egyszer megint visszaült, és hozzám hajolt, mintha a vállamra akarná hajtani a fejét.

– Eredj innen – mondottam boszúsan. -133-

Akkor szomorúan fölkelt.

Sohajtott.

És kiment a konyhából.