XXXIX.

Atillát én az úton mindig magam előtt láttam száz-kétszáz lépésnyire.

Két legény fia volt vele: Aladár és Ellák, aztán a Nekárparti frankok elűzött királyfia; Eudoksziusz orvos, a ki az őszszel menekült hozzánk a római udvarból; Elemér gót fejedelem, Ardarik király, az alán király, a kazár király, Edekon, Csáth, Oresztesz, Berki, Upor, Vacsar, Bálán s más főurak aztán Iddár főpap és Zobogány. Mögötte járt egy selyemernyős, bíborral kárpitozott szekér; abban ült két felesége. A szekeret mindenféle cselédség rajzotta körül s azok közt lődörgött néha Cerkó is, az udvari bolond.

Következett az urak cselédsége. Azok között voltam én is. Az uram kivülem csak két lovászt, egy csatlóst és egy mindenes inast hozott. Főzni mink nem főztünk. Atillával körülbelül negyven ember evett. Olyankor minden úr mögött álldogált egy szolga. Én Csáth mögött álltam és szolgáltam neki. Ő aztán hátra nyujtogatott nekem a maga ételéből egy-egy czombot, egy-egy halat, sajtot, gyümölcsöt. Nem panaszkodom reá.

A sereg, mint az ömlő árvíz, úgy haladt nyugatnak. A városokat fölgyujtották és megrabolták. Az arany és ezüst kincseket a testőrség szedte gondjaiba.

Egy napon valami leégett városon özönlöttünk át. Mindenfelé holttestek hevertek. Férfiak, asszonyok, csecsemők. Itt-ott még füstölgött a tűz. Égett szagok bűze nehezítette a levegőt. A templom előtt oszlophoz kötözött halottat láttam; ruha nem volt rajta; feje a lába előtt hevert s ott fehérlett mellette a püspöki süveg is.

Elmerengve álltam meg a templom lépcsőzetén. A fehér márvány-kőlapokon széles lábnyomok piroslottak. Talán éppen annak a lábnyomai, a ki a püspököt megölte. -179-

Dermedtségemből női sikoltás zavart föl. A templom mellett Ardarik királynak az egyik csatlósát láttam, amint egy fiatal nőt vonszolt. A hajafonatánál fogta és húzta a gyepen.

A templom egyik oszlopa mellett állottam. Körülpillantottam, hogy néz-e rám valaki? Százával, ezrével tolongott az emberi farkas az utczákon s a házakban. Mindenki czipelt valamit, mindenki zsákmányolt.

A gepida izzadt-vörös arczczal vonszolta a sikoltozó nőt, aki a földön hurczolódva, hol a kövekbe, hol a halottakba kapaszkodott.

Fölvontam az íjjamat és ráczéloztam: ellőttem. Nyilam a gepida oldalában állott meg. A nő mellé hanyatlott, a ki bámulva nézett reá. Mikor meglátta, hogy a gepida oldalából nyíl áll ki, körülnézett s arczczal a halottak közé borult.

Ez volt az első gyilkosságom.

A következő órában elhagytuk a várost. Akkor már a dél elmult. Atilla sátora már elkészítve várt bennünket. Az étel is készen volt.

Én az irtózástól betegen állottam az uram mögött. Az ebéd szokatlan csöndben kezdődött, mert Atilla kedvetlen volt.

Vaddisznót ettünk tormával. Atilla akkor is fatányéron, az urak ezüst-tányéron. Ittak reá vörösbort ezüst-kehelyből; Atilla kókuszdióból készült fapohárból.

Végre Atilla megszólalt:

– Nem szeretem, hogy ölik a nőket és a gyermekeket. Ám öljék meg, a ki fegyvert fog ellenünk, de a gyermekeket, nőket és aggokat minek bántják?

– Mit tehetünk ellenök, – dörmögött Bálán, egy jólelkű barna hun úr, a ki különben mindig leghamarabb berugott. – A hun nem iszik embervért, csak a többi, különösen azok az átkozott rokszolánok!

Atilla nem szólt többet.

Három hírmondó érkezett. Az egyik arról szólott, -180- hogy Galliában megrázkódott a föld, épületek omlottak össze s a lakosságot leirhatatlan félelem gyötri.

A másik jelentést egy tulipánszínpirosra festett arczu gelon hozta. A vezetőjük meghalt. Kért másikat. Atilla Hargitát jelölte ki a gelonok vezéreül. Láttam a főúr képén, hogy nem fog takarékoskodni a gelonok vérével.

A harmadik jelentéssel egy lovas frank harczos állott elő. Értesítette a szőke királyfit, hogy a bátyját elűzték és hogy a koronát egy küldöttség hozza ünnepiesen.

Már akkor a második fogásnál tartottunk. Nyársonsült túzok volt az. Hogy én nem voltam éhes, elvittem a czombot hátra Csegének.

De mért éppen Csegének?

Azt akartam hogy ha csatára kerül a sor, a közelemben találjam.