XL.

Az első nagy állomás, a hol egy hétig pihentünk, Auguszta városa volt.

Atilla nagy sátorát ott állították föl először. Csak elbámultam azon az aranytól ragyogó pompás alkotmányon. Csupa aranyoszlop és csupa aranylemez. Nem is annyira sátor, mint inkább kárpitokkal falazott emeletes, tornyos fapalota.

Az emeleten lakott a két asszony és a két asszony női cselédsége. Ugyanott volt Atilla hálószobája és öltözője. Földszint a tágas ebédlő, a mely egyúttal tanácskozó termül is szolgált.

Szép időben csak egy fal takarta azt az alsó termet. Onnan aztán keskeny falépcső kanyarodott föl az emeletre. A tetőn székek és kerevetek voltak, de oda Atillán kívül nem mehetett föl senkise.

Akkor már Atilla is aranytól és gyémánttól ragyogó ruhában járt kelt közöttünk.

Meg nem foghattam, mi történt? Azután mondták, -181- hogy a hadjáratokon mindig felölti a pompát, különösen mikor népek hódolatát várja, hogy a visszatérő követek csodákat beszélhessenek.

Már akkor velünk jöttek a markomannok, a kvádok és svábok ezrei is. Azok a tulsó parton a fővezér seregehez csatlakoztak.

Ott a Rajna előtt hozták el zászlóikat a türingi törzsek, a rajnántúli burgundok és a nekárparti frankok, a kiktől az elűzött királyfi Atillához futott. Elhozták neki a koronát s jelentették, hogy a bátyja meghalt. Gondolom: agyonverték.

Míg ezek a csatlakozások történtek, az ős herczini erdő fejszecsapásoktól rengett.

A Rajnán át kellett szállania a seregnek, de hol annyi híd és komp a világon, hogy ezt a tengernyi hadat átvigye?

– Le kell vágni az erdőt! – parancsolta Atilla.

Nem telt bele félóra, mennydörgéshez hasonló zaj keletkezett s ez a mennydörgés tartott napestig, tartott éjhosszat. Az erdőt vágták.

Az erdő egy nap alatt leomlott.

A mennyi szekerczéskatona volt a hadban, az mind hidat és dereglyét faragott.

A következő napon már átmentek a lovas előőrsök, a kémek és a vezetők százai.

Ha a nap szemével lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna ez, a minő nem ismétlődik többé a föld életében.

Milliónyi hangya nyüzsög a hegyeken és völgyeken s összesűrűdik a Rajna előtt. Napokig, hetekig szünetlenül látni, mint szállnak a csillogó emberi hangyák apró csoportokban keskeny sárga fűzfalevelekre s mennek át a vizen.

Ott ismét elszélednek északnak, délnek s mint mikor a hajtóvadászaton nagy karéjt alakítanak a hajtók, úgy terjeszkednek azok is ki száz-kétszáz mérföldnyi szélességben.

S előttük vonul egy másik nagy népsokaság. -182-

Micsoda sokaság ez, a melyet Atilla hada nyom egyre nyugat felé?

A római helyőrségek, a melyek egyenkint hagyják el a városokat s mennek egyesülni Aéciusz hadával; aztán a száli frankok, parti frankok, mindazok a népek, amelyek ittak a római műveltség poharából.

Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Atillához. A kőházakban lakók elvonulnak s mennek-mennek, míg a római hadsereget meg nem találják.

De hol az a római hadsereg?

Mégis van egy burgundi népfaj, őrült vakmerőségében nevetséget keltő és tisztelni való egyaránt.

Királyuk Gondikár megveti a sarkát és a mellére csapva kiáltja:

– Mi nekem Atilla! Mik nekem a földi istenek! Az én hátamat nem fogja látni Atilla maga előtt!

Valami nyolczvanezer embere van. Mind hős és mind kész a halálra.

Egy óra mulva vértől párolog a föld s a hunlovak patája vérsártól piroslik. A másik órában már utazik a nyolczvanezer lélek a felhőkön át.

Egy szikla mellett sebekkel borított félmeztelen szürke ember fekszik, se kard, se sisak mellette. A feje be van horpadva. Ősz szakálla véres. Mutatják, hogy az ott Gondikár király. -183-