XXXVII.

Másnap reggel Atilla kürtöse, Kászon, kiállt a palota elé, a dombra. Fölemelte a nagy elefántcsont kürtöt, s messzebúgó hangon fujta az indulót.

A mi sátorunk is ki volt már készítve napok óta az udvarra. Nagy bőrsátor volt az, gyapjúszőnyegekkel kibélelt alkotmány. Az oldalain előrevonható bőrleplek sárgállottak. Azok alatt a szolgák fognak hálni: én, Karacs, Nagyfülü-Szabolcs, Ladó és Baczon.

A sátorban van függőágy, összehajtható asztal, ugyanolyan szerkezetű székek. A ládákban van két öltözet pánczélos ruha, öt rend különféle harczi bőrköntös, az egyik viziló bőréből készült, s virágalatkokra lyukgatott; volt valami száz mindenféle fegyver, -169- edények, serlegek, s ötezer nyíl csupáncsak az úr számára.

A kürtszóra befogták a lovakat. A gazdám felöltözött. Behítt a palotába. Két kardot lándzsát és íjjat adott, s egy disznóbőrből készült harcziköntöst, a mely belől finom drótszövettel volt bélelve.

Feleségét, leányát, apósát megölelte, gyermekeit százszor összecsókolta.

Én is odamentem: kezet csókoltam az asszonynak, s az öreg Barakonynak.

A szemem könnybelábadt, mikor Emőkéhez fordultam. Szótlanul nyujtotta a kezét. Lehajoltam és megcsókoltam. S éreztem, hogy megszorítja a kezemet.

Csáth nehezen búcsúzott.

– Valami rossz sejtelem kínoz, – mondotta. Aztán a küszöbön mégegyszer visszafordult: bement a harmadik szobába a gyermekeihez.

Én ott álltam a szoba közepén Emőke előtt. Magunkra maradtunk.

– Ha visszatérek, – mondottam halk, remegő hangon, – s olyan állapotba jutok, mint Szabad-Görög, remélhetem-e, hogy szívesen beszélsz velem?

Hallgatva nézett egy perczig reám, azután így felelt:

– Ha visszatérsz is, igérni nem igérhetek semmit, Zéta. Jó fiú vagy, de e pillanatban oly messze állsz tőlem, hogy nem tudom elképzelni, hogyan lesz az… De ha nem térsz vissza… ha nem térsz vissza…

– Meghalok érted s nincs tovább.

– Arra az esetre, hát… Megcsokolhatod az arczomat.

Talán nem lett volna szabad másképp érintenem, mint hogy én is az arczához hajoljak, de nekem megmozdult a karom is: gyöngéden átöleltem őt; arcza egy perczig mellemen pihent. Hallani véltem szíve dobogását. Öleltem, öleltem magamhoz. Ajkam -170- odatapadt gyönge, bársonyos virág-arczához, míg ő lehúnyt szemmel, némán állotta a csókomat.

És nem tudtam neki egyebet mondani, csak ezt az egy szót:

– Nárczisz… nárczisz!

Mert olyan is volt ő, mint a nárczisz-virág: csupa finomság, csupa fehérség, csupa üdeség.

A szomszédszobában újra hallatszottak a Csáth izmos lépései. Szétváltunk. Emőke a haját igazítva nézett reám. Az arcza kissé pirosabb volt, mint szokott lenni, de a szeme olyan volt, mint a befagyott tengerszem.

Hát nem láthatatlan az ember!?

Mikor lementünk, a pirosra festett sátoros-szekér már kint volt az udvarból.

A cselédek ott álltak sorban a ház ajtajától a kapuig.

– Isten hozza vissza! – kiáltozták Csáthnak.

Kezet csókoltak, vagy akinek a kézből nem jutott, a köntösét vagy a kardját csókolta meg.

– Isten hozza vissza!

A kapuban Dsidsia zokogott. Ő is kezet csókolt az úrnak. Aztán nekem meg hirtelen a nyakamba ugrott, és megcsókolt a kis szemtelen; összevissza vizezte a képemet ostoba könnyeivel.

No iszen máskor majd nyakon is vágtam volna; de csak elnyeltem a boszúságomat.

Siettem az úr után.

A nap már két kopjányira állt az égen.

A városon kivül magas füstoszlop kanyargott a felhők közé. A táltosok szent éneket üvöltve áldozták a fehér lovat.

Az öreg vak Káma a kezében véres kardot tartva állott a máglya előtt, majd Atilla felé terjesztette áldón a kezét, míg világtalan szemei az ég felé voltak irányozva.

Ezernyi ezer kard csattant elő, s a fegyveres százezrek a kardot az égnek villantva kiáltották: -171-

– Isten! Isten! Isten!

És megindultunk napnyugat felé.