XXXVI.

Harmadnapra öttagu követség indult Valentinianusz római császárhoz Ravennába. A követség vezére Edekon volt. Vele ment a kopasz Madarász, Kamocsa, Mácsa, Betegh és Upor.

A követek levelet vittek, amelynek tartalmát Csáth egy kilovaglásunk alkalmával elmondta.

Hát ezt írta Atilla:

Üdvözletemet küldöm neked, Valentiniánusz császár.

Megbotránkozással értesültem arról, hogy jegyesemet, Honoria hugodat zárva tartod.

Avagy nem tudod e, hogy ő ezelőtt tizenöt évvel gyürüt küldött nekem, és így ő kétségbevonhatatlanul jegyesem? Nem türhetem, hogy őt tömlöczben tartsátok, sőt követelem, hogy őt hozzám bocsássátok, s apai örökségét kiadjátok.

Az ő öröksége pedig a Constantinus hátrahagyott vagyonának fele, és a római birodalom fele.

Azt követelem!

Atilla.

-162-

Míg ez a levél Ravenna felé ügetett, két különös követség érkezett Atillához.

Az egyik követség hét barna óriás. A fülükben gyűrű. A süvegükön strucztoll. Testhez álló bőrruhában valamennyi, de a karjuk meztelen. Szép feketeszemü emberek.

Vandalok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy szekérre való gyönyörű aranyművekkel.

A másik küldöttség tíz szőke ember; kékszeműek, sárga szattyánbőr öltözetűek; vörösbársony a süvegük; fegyverük ezüsttel kevert aczél, a mellükön aranycsatok. Nekárparti frankok voltak. A hun nők csapatosan lovagoltak ki a sátorukhoz, hogy az arczuk szinét bámulják, s hosszan leomló sárga hajukról beszélhessenek.

A frankokat egy elűzött trónörökös vezette, egy fiatal, csinos legényke, aki mingyárt összebarátkozott Aladárral, s azontúl mindig együtt jártak.

Mind a két küldöttség azért jött, hogy Atilla fegyverét kérje segítségül.

A vandalok valamikor a Kárpát erdeiben fészkeltek, de idővel megsokasodtak, s végigözönlöttek egész Európán, Iberia csúcsán átkeltek, elfoglalták Karthágót, s most Afrika partja a hazájok.

A vandal király azt ajánlja Atillának, hogy a jövő tavaszon kétfelől támadják meg egyszerre a római birodalmat. Ő délfelől csap be, Atilla észak felől rontson rájuk: s a találkozás helye Róma.

– Minek várjam a tavaszt? – felelte vállat vonva Atilla. – Az én lovaimnak kaszál ezen a nyáron az egész római birodalom.

Csak éppen a választ várta még, a római választ. Az is megérkezett. Sok kincs: gyöngy, arany, bársony és selyemszövetek voltak mellékelve a válaszhoz. A római császári udvarból azt felelték, hogy Honoria már férjhez ment.

Erre Atilla kitüzte a vörös zászlót. Lovasokat küldött -163- a világ minden tája felé, hogy a hadat táborba szólítsák.

És akkor az élet megváltozott.

Az ember akármerre ment, mindenütt fegyvert javítottak, kardot köszörültek, buzogányt öntöttek, íjjhúrt fontak, harczi dolmányt pikkelyeztek, sisakot béleltek, nyerget bőröztek, tábori sátort kalapáltak.

Az asszonyok még a nyáron tömérdek marhahúst, lóhúst és birkahúst füstöltek, keményre gyúrt tésztát szárítottak. A húst porrá törték. A tésztát zacskókba kötötték. Később tapasztaltam, hogy micsoda erősítő hamar-ebédet lehet abból főzni.

A férfinép a sátorok között is lándzsát hányt. Magas földhányásokat vertek, bekötözték szalmával vagy gyepet döngöltek reá, és husz-harmincz lépésnyiről dobálták bele a lándzsát.

A fiatalság a mezőn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha akkora félholdakba alakult, hogy a két végét nem lehetett látni.

A jeleket kürtök fujták. Egy hosszú, éles rikoltás hátrálást jelentett, két hosszú rikoltás megfordulást a vágtató lovon, s a nyílnak ellövését.

Azt nem bírtam megtanulni. A hunok azonban a sok gyakorlat folytán annyira vitték, hogy az elnyúltan vágtató lovon megfordultak és hasra feküdtek, s így visszafelé messze ellőtték a nyílaikat.

Tisztek nem voltak, mint a római hadseregben, hanem csak vezérek és zoltánok, akik a vezérek parancsát gyors lovakon hordták széjjel.

A csapatok családok és nemzetségek szerint alakultak. Azok maguk választottak maguknak vezetőt és zászlótartót. A zászló csak egy hosszú lándzsa volt, amelyen szines süveg, nádcsomó, kard, lófark, bivalyfej, hold vagy más efféle jelvény volt.

Őszszel már megérkeztek az északi alánok. Irtóztató hosszú lándzsájukkal úgy jöttek, mint egy nádrengeteg. Királyuk egy zömök, villogó szemű öreg ember. Aztán jöttek napokig tartó vonulással a farkasbőrbe -164- öltözött neurok, akikről azt beszélték, hogy valóságos farkasokká tudnak átváltozni; jött a vad bellonotok nagy hadserege, azok szakálla mellig ért: parittyával lőttek íjj helyett.

Nyomukban, mikor az első hó leesett, jöttek rengeteg sok lóval a kifestett képű gelonok. Azok kaszával voltak fegyverkezve, s a hátukon emberbőrből készült kaczagányt viseltek. A pofájuk piros és sárga festékkel úgy agyon volt karikázva, hogy az ember nem értette, hogyan ismerik föl egymást?

Jöttek dübörgő szekereken a baszternek Ázsiából, sok asszonynyal, akik szintén föl voltak fegyverkezve. Tornyos rézsisak volt a fejükön; balkarjukon nádból font paizs; kardjuk bronzból való, széles és nehéz. Nyílaik mérgezettek.

Jöttek két napig tartó átvonulással a kazarok, akiket az előbbi évben hóditott meg a hun. Azok másfélszer olyan hosszú íjjakat hordtak, mint ők maguk; szép barna nép, de alacsony homlokú. A nyílaikat nem tollazzák föl. Nyergükön fából készült szöges buzogány lóg.

Jöttek széles szügyű lovakon a sasszemű rúgok, köztük sok vereshajú ember. Azok a subáikat is vérszínvörösre festik. Kétélű szekercével harczolnak. Husz-harmincz lépésre is czélt találnak vele. A czél az ellenség lova feje. Ha a ló lerogyott, az embert hosszú lándzsájokkal szúrják agyon.

Jöttek a scirek, fehérarczú, szikár, nagycsontú nép. Azoknak is széles szekercze függött a nyergükön. Íjjaik kettős hajlásúak. Asszonyt nem hoztak magukkal.

Jöttek csak gyalog a turczilingek, kerek pajzsú, rövidkardú népség. A levegőt tőlük két napig vöröshagymabűz hatotta át. Azoknak a kardja fényesre sikált vörösréz. Azt mondták róluk, hogy csak akkor elegyednek a csatába, mikor már a hun lovasság az ellenséggel összekeveredve viaskodik.

Jöttek a herulok, a világ leggyorsabb lovasai, akik -165- nem irgalmaznak senkinek, de maguk se könyörögnek kegyelmet soha. Azok zászlója csupa halálfő.

Szakadatlan menetben özönlött a sok had.

Jött nyugat felől a kvádok egy töredéke: nagytermetű, vastag szemöldökű nyilazók. Azoknak oly erős az íjjuk, hogy a nyílat a deszkán is átröpíti. Tüszőt viselnek. Piszkos, kegyetlen, barna nép.

Jöttek velök a nagyorrú és kékszemű svábok. A vállukon rézlemez, s azon a szöges csata-csép, amelylyel a lovat is leütik. Azok csak valami ezren jöttek. A derékhad, amint mondották, csak tavaszszal indul meg.

Azután jöttek különböző apró-cseprő népcsoportok, eltünt vagy szétszórt népfajok maradványai. Így jött többek között egy vandal népcsoport is. Isten tudja, mikor szakadtak el a nemzetüktől, amelyet azóta Afrikába sodortak a viharok.

Jöttön-jöttek, érkezten-érkeztek, egyik jobbról, másik balról. Átvonultak a városon, át az eddig érkezett táborokon. Letáboroztak a legutóbb érkezettek mellé.

Napokon és heteken át, szakadatlan menetben özönlött a sok had reggeltől estig, hol kürtszóval, hol sípok zenéjévél, hol tompa csörgéssel, zörgéssel, lódobogással, dobropongással. A vezérek befordultak néhány percre Atillához, bejelentették az érkezésüket, átvették a rendelkezést, s mentek a haddal tovább.

Karácsonkor jöttek az osztrogótok. Azok már gyalognép voltak. Csizmájuk térden fölül érő; sisak helyett állati fejbőrt viselnek, sörényesen, szarvasan. Kardjuk hosszú és egyenes. Három fejedelmük, három egytestvér: Elemér, Todomér és Idamér. Rettentő nagy nép az. Valamikor övék volt fél Európa: a Volgától a keleti tengerig legeltek a gót nyájak. Aztán Balambér meghódította őket. Akkor a nép fele elszökött, Galliába ment. Azokat nevezték vizigótoknak. A nép másik fele maradt a hunok alattvalója. Azokat nevezték osztrogótoknak.

Átvonulásuk négy napig tartott.

Nyomukban jöttek végtelennek tetsző sorokban a -166- gepidák, a kiknek királya, Ardarik, majdnem mindenkor Atillánál lakott.

Azok is gyalognép voltak. Ragyogtak a réztől és aranytól.

Jöttek a szarmaták. Szoknyás férfiak. Zömöktermetü, rövidnyakú nép. Lándzsájuk állati szarvakból készült. Fegyveres nők is jöttek velök, párduczizomzatú, macskaszemű hölgyek. Azok pajzsa darvak háti bőréből készült, sisakjuk pedig fából. A szarmaták úgy iszszák a lóvért, mint mink a bort.

Jöttek a szarmaták rokonai, a rokszolánok. Lovas, nyílas nép az is. Nyergükön madzagon vagy szíjjon egy-egy koponya lóg. Abból isznak. Elhozták a családjukat is, mert otthonuk ott van, a hol a sátorfát leütik. Mosolygó asszonyaik kiváncsian néztek ki a bőrökkel fedett öblös szekerekből. A gyermekeik ott lovagoltak a szekerek mellett.

Egy hétig tartott ismét azoknak az elvonulása.

Azután a legközelebb lakó jász nép seregelt be. Az már nem is külön nép, mert rég beolvadt a hunokba, csak a ruhájában különbözik: csontlemezekből faragott pikkely-ruhát visel a harczban. A lovukat is tetőtől-talpig olyannal födik. A pikkelyt durva vászonra varrják, s olyanok, mintha emberré vált halak volnának.

Barna és holdas szemöldökű, hosszúnyakú nép az. Mind magasra nyúlt ember. Nyilazásban első a világ minden népe között.

Végül beözönlött az egész hun nép, a fekete hunok és fehér hunok. Az utóbbiakat hunugoroknak, hungaroknak is nevezik, felerészben meg magukat magyariaknak mondják, mert a Magyar nevű család van köztük legjobban elszaporodva. Akkor láttam csak, hogy a fehér hunok nem csupám a ruhájokért viselik a fehér nevet, hanem azért is, mert az arczuk fehérebb, mint a fekete hunoké; a hajuk gesztenyeszínű, néha szinte szőke. A fekete hunok haja mind koromszín sötét. Csáthnak bizonyára hunugor volt az -167- első felesége, mert Emőkének is a haja gesztenyeszínű.

Azok a hunugorok mind két karddal fegyverzetten érkeztek. A jobboldalukon egyélű kard, a baloldalukon kétélű. A magyarok közt némelyeknek lándzsa helyett fokos volt a kezében, a mely hasznosabb harczi szerszám a lándzsánál. Sok nyergen meg árkányt lehetett látni, szőrből font zsineget, amely arra való, hogy az ellenség nyakába repüljön, s az embert a nyeregből lerántsák.

A magyarok poggyászos szekereit az ugorok követték. Halászatból élő gyalognép az. Nem annyira nyilt harczra való, mint inkább arra, hogy a tábort védje, ha netán az ellenség a szekerekig nyomulna, meg hogy útközben halászszon.

Sok gyomor a nagy had!

A hunok gyülekezése aztán eltartott januárius végeig. Hol egy fekete-gubás csapat, hol egy fehér-gubás csapat, de az mind hun és hun. Mintha a föld torka okádta volna folyton őket. A számuk talán azért is tetszett olyan véghetetlennek, mert minden hun hozott vezetéklovat is magával. A csapatvezetőknek és a zoltánoknak három lovuk is volt. A vezérek, fejedelmek öt-tiz vezetéklóval robogtak a táborba.

Januárius végén a fővezér lóra ült és bejárta az érkezett hadakat. Megnézte, melyik népből mennyi jött, s följegyeztette a számukat.

A számlálás napokig eltartott. Itt tízezer, ott húszezer, a jász maga ötvenezer, a gepida nyolczvanezer, a gót hatvanezer. Egy hétig számlálgattuk őket. Mikor már fölül voltunk a félmillión, abbahagytuk. Ma se tudom, mennyi nép gyült össze, de ha ahhoz, a mit megolvastunk, hozzászámítjuk a százezernyi asszonyt, a táborok végén sátorozó kalmárokat, lócsiszárokat, koldusokat s a gyülevész szemétnépséget, az egymilliónál több lovat, és vagy kétszázezer szekeret, fogalmunk lehet arról, hogy micsoda népnyüzsgés volt az a Tisza körül! -168-

És az a rengeteg népsokaság még csak azt se tudta, hogy hova megyen?

*

Talán február első napja volt, mikor a nap melegétől megcsordultak az ereszeken lógó jégcsapok. Atilla délután kilovagolt a palotájából, s a vezérek és főurak kiséretében bejárta a rengeteg hadat.

Sátora már akkor ki volt rakva szekerekre a palota előtt. Huszonkét nagy szekér vitte csupán azt az egy sátort. Egy kisebb sátorát, a mely az útközben való rövid pihenőkre és egy éji alvásra szolgált, egy aranyozott, nagykerekű szekérre rakták.

Este ismét fagyott. Az ég felhőtlen volt. A mint a nap leereszkedett az éghatáron, keleten rengeteg üstökös emelkedett föl. Kezdetben olyan volt, mint egy búzakéve, azután elvékonyodott, s olyanná vált, mint a hunok kardja.

A nép kitolongott a sátorokból, s álmélkodva nézte az égi jelet.