Az öregúrnak egy kis udvariszobát adtak. Ott ébredt föl másnap hajnalban.
– Kati! – szólalt meg a szoba sarka felé fordulva.
Senkise felelt. Az öreg akkor eszmélkedett, hogy hol van.
Érezte, hogy eleget aludt, de még sötét volt. Egydarabig hallgatódzott: se kutyaugatás, se kakas-kukorikolás. Hány óra lehet? Kitapogatta a villamos lámpást és meggyujtotta, ahogy tegnap megtanítottak rá. Aztán megnézte az óráját: öt óra.
Fölhúzta a nadrágját. A csizmáját is föl akarta húzni, de a csizma nem volt az ágy mellett. Csengetett hát a szobaleánynak.
A szobaleány borzasan és álmos szemmel nyitott be.
– Baj van, nagyságos úr?
– Én nem vagyok nagyságos, – felelt az öreg. – A csizmámat!
S ahogy a csizma megérkezett, rádörmögött a szobaleányra:
– Micsoda lustaság! Már öt óra elmult és még hevertek?
Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, milyen az idő. Az udvar sötét volt. Az eget nem lehetett látni.
– Mit gondolsz, – mondta bizalmas házihangon a szobaleánynak, – nem lopják el az én ládámat?
– Micsoda ládát? – kérdezte nagyszemet nyitva a leány.
– A ládámat, az utazó ládámat.
És elmondta neki, hogy mi történt a ládával.
A szobaleány háttal az ajtófélfának támaszkodva, érdeklődéssel hallgatta.
– Ne tessék búsulni, biztosan megérkezik.
– No akkor jól van, – mondotta megnyugodva az öregúr.
Felöltötte a budáját és kiment a folyosóra, hogy ott tájékozódjék a felhők állása felől. A csizma nyikorgása persze mindenkit fölébresztett.
– Apám, – kérdezte az orvos is fölriadva, – kell valami?
– Kell ördög, – felelte vígan az öreg. – Csak fölkeltem, mert reggel van. Itt nem szoktak reggel fölkelni?
– Hát ilyen korán nem, – felelte kedvetlenül az orvos. – Feküdjön vissza apám, pihenjen. Hiszen nem alhatott eleget!
Azzal visszahúzódott.
Az öreg egydarabig csak állott, és nézte az asztal sarkát: bizonyosan azon tünődött, hogy vissza feküdjön-e? Végre is nem feküdt vissza. A fejére nyomta a kalapját és kibotorkált.
– Itt nem harangoznak hajnalt? – kérdezte a szobaleányt.
– Nem tudom, tekintetes úr, – felelte az.
És utána nézett a fejét rázva, mosolyogva.
Már ekkor szürkült. A kaput éppen nyitották. A házmester nagyot köszönt. Az öregúr kilépett, s végignézett a József-köruton. A körút persze néptelen volt, de az utcai lámpások megvilágították. Tetszett ez az öreg úrnak.
A járón egy rendőr sétált. A vállát fekete viaszkosvászon gallér fedte. Megállt, hogy az öregúr fölfelé forgatta a fejét.
– Úgylátszik, jó időnk lesz, – mondotta az öregúr elégedetten.
A rendőr hidegen pillantott reá, s tovább sétált.
Az utcára közel hozzájok egy kávéház ablakai világítottak ki. A Valéria-kávéház volt az, a Körút és az Üllői-út sarkán. A világosság felköltötte az öregúr figyelmét. Megállt az ajtóban és benézett.
A pincér hozzáment, hogy megtudja, miért áll ott? Az öregúr megszólította:
– Mi van itt?
– Semmi, – felelte a pincér.
– Azt kérdem, hogy vendégfogadó-e ez?
– Nem, uram, kávéház.
– Kávéház? No hát akkor adjon nekem kávét.
Bement és megkávézott. Ekközben megkérdezte, hogy kik szoktak ott kávézni? és hogy pipás bolt van-e a közelben? Egyúttal elmondta a pincérnek, hogy hogyan járt a pipájával.
A pincérnek volt valami cigánybőgőstől zálogban maradt tajtékpipája. Azt mindjárt rátolta az öregúrra tíz forintért. A dohány ott volt a buda-zsebben. Az öregúr nagyboldogan rágyújtott. A villamos kocsik akkor kezdték meg a járásukat. Az öregúr érdeklődését fölkeltette a csengetés.
– Nini, – mondotta, – ezek tán azok a villamos kocsik, amikről annyiszor hallottam!
Fizetett és kiment. A lámpásokat akkor oltogatták az utcán.
Az öregúr folyton a villamosokat bámúlva ballagott az Üllői-úton. Valahány villamos elhaladt mellette, mindannyiszor megállt, s bámulta. Persze azt hitte, hogy a körúton megyen. Csak a Kálvin-téren eszmélkedett.
– Nini, micsoda nagy piac ez!
Figyelme ekkor a villamosokról a szökőkútra fordult. Körüljárta. Megcsodálta.
– Kissé messzebb jöttem, mint kellett volna! – mormogta aztán. – Ideje, hogy visszatérjek.
S hogy akkor épp a Baross-utcából jött a villamos, arra indult.
Most már a házakat is nézegette. Csakhamar meglátta, hogy ez az utca szűkebb, mint amelyiken jött. Újra visszatért a szökőkúthoz, s tájékozódott. Megállapította, hogy jobbra kell haladnia s a Múzeum felé indult.
Hogy ott a kertet megpillantotta, azonnal tudta, hogy ismét tévedett, de az Arany János szobra bevonzotta. Kalapot emelt az ércköltő előtt, és körülbámulta azt is.
A Körúton már ekkor mozgott a városi nép: gyárakba, boltokba siető emberek, kofák, hordárok, kisdiák, nagydiák. A házak előtüntek a homályból, s az öregúr minden harmadik háznál megállt és megszólított valakit:
– Ugyan kérem, kinek a háza ez a gyönyörü szép?
Végre is látta, hogy senkise tud válaszolni; – ha pedig válaszolnak, ő nem ismeri a megnevezett háziurat. Hát aztán csak kérdezgetés nélkül ballagdált tovább a Deák Ferenc tere felé. A nagy zúgás: a villamosok. csengése, kocsik dübörgése kábította kissé, de tetszett neki.
– Micsoda nyüzsgés! Micsoda élet! – mondotta, meg-megállva.
Egyszer, hogy a gőzmalomban járt, ott érzett ilyen dübörgést, zakatolást.
Eközben kinyiltak a boltok is. Az öregúr minden kirakatnál megállt, és apróra nézegette a tárgyakat. Még a könyvkereskedés kirakatát is megbámulta:
– Hát itt árulják a könyveket!
De a kirakatok csak nem fogytak. Az öregúr már feljutott a Váci-körúton át a Lipót-körútra s megpillantotta a Vígszínházat. Azt körül kellett járnia, meg kellett kérdeznie, hogy kinek a palotája? Majd a hidhoz jutott, s elbűvölten állott meg az új országház temérdek pompáján.
Körül járta, körül bámulgatta: be is ment volna, de éppen nem üléseztek.
Visszafordult hát, s azon gondolkodott, hogy átsétáljon-e Budára is? Talán át is sétált volna, de ekkor egy bolti kirakatban gyönyörü nagyszemü szőlőt pillantott meg.
– No, – mondotta, – ezt megveszem az unokámnak.
Odabent aztán eszébe jutott, hogy még egy gyerek van a háznál, a vidám kis Jenő, hát annak is vett egy fürtöt.
Papirosba köttette, s lógázta a kezében.
Már ekkor délfelé járt az idő, s neki csak most jutott eszébe, hogy ő voltaképpen hazafelé megyen most a kávéházból, és hogy otthon bizonyára várják ebédre.
De hogy jusson haza?
Megszólított egy szivarra gyujtó köpönyeges urat:
– Ugyan öcsém, – mondotta, – merre lakik az én vőm, a doktor?
A köpönyeges úr ránézett és felelt hidegen:
– Öcscse az úrnak a sziámi elefánt!
S tovább sietett.
Az öregúr elhülten bámult utána. Percekig tartott míg lecsillapodott a felháborodása. Micsoda goromba fráter! – duhogott meg-megállva. De eközben egy remekül festett sörös kancsón ragadt meg a tekintete. A sör magasra habzott s alól átlátszó sárga volt. Melléje a festő pirosra sült sóskifliket rakott.
Az öregúr megkivánta a képről a sört. Bement és elhelyezkedett az egyik asztalnál. A szőlőt letette maga elé s elővonta a pipáját: rágyujtott. Jólesett neki a pihenés is, a sör is, a pipa is. De nem volt kivel beszélgetnie, hát csak a Gambrinus apródját szólította meg:
– Hát fiacskám, ilyen korán kijöttetek ma az iskolából?
– Én nem járok már iskolába, – felelte unalommal a gyerek.
– Nem? Mér nem jársz? Hát mi akarsz lenni?
– Vendéglős.
– Vendéglős? Mér akarsz te vendéglős lenni? Van annál szebb pálya is. És itt Pesten könnyü az iskolázás.
– Én nem vagyok pesti.
– Hát nem a vendéglős fia vagy?
– Nem.
– Hát?
– Az én apám vasuti őr Nógrádban.
– Vasuti őr? Hiszen akkor te kelner vagy!
– Az.
– És ilyen fiatalon!
A gyerek vállat vont. Más vendég érkezett. Két fiatal iparos féle. Leültek a szoba másik sarkába és németül beszélgettek. Az öregúr nézte őket egydarabig. – Aztán két kisleány jött ki a belső szobából, kékruhás szöszke leányok. – Az egyik négyéves forma, a másik hároméves. Mind a kettőnél bábu volt, a nagyobbiknál ágyacska is, amely a babához tartozott.
S játszottak a szomszédasztalnál.
Az öregurat elbájolta a két kis fehérarcu gyermek:
– Hogyan hívnak? – kérdezte a nagyobbikat.
– Irénkének, – felelte az föl se pillantva.
– Hát a hugodat?
– Mariskának.
– Hát kell-e szőlő?
Nekik adta a szőlőt. Gondolta majd vesz útközben másikat.
A gyermekek befutottak a szőlővel.
Az öregúr ismét magára maradt.
Unalmában a falon levő avult Rudolf-képet nézegette. A kép szeplős volt a legyek látogatásától és barna a dohányfüsttől. Az öregúr mindazonáltal megismerte, s így gondolkodott:
– Ez is olyan szeplős, mint a vőm.
És erről ismét eszébe jutott, hogy őt bizonyára várják már az ebéddel. De hogyan jut haza?
S tűnődve nézett maga elé.
– Vissza fogok menni azon az úton, – mondotta végre, – amelyiken jöttem. A szökőkúttól nem lehet messze a kávéház. A kávéházban majd eligazít a legény.
A pipája már kiégett. Letette az asztalra és fizetett. A pénzt egy kövér asszony vette át. Az öregúr azzal is beszélgetést kezdett volna, de az asszony sietve tért vissza a belső szobába. Az öregúr hát fölkelt és kiballagott. Csak úgy találomra Ujpest felé indult, s ki tudja hova nem kódorog, ha meg nem pillant egy helyen három bérkocsit.
No ennek megörvendett:
– Ihol a kocsi, hazavisz ez gyöngyen!
A kocsisok kalapot emeltek, s kézmozdulattal kínálták.
Megszólította az egyiket:
– Ösmeri-e maga a vőmet, a doktort?
Már nem merte öcsémnek szólítani a kocsist se.
– A doktor urat? – kérdezte nagyot nézve a kocsis.
– Igen, Tardy doktor urat, a vőmet?
– Nem ösmerem kérem, de ha meg tetszik mondani hol lakik, odaviszem a nagyságos urat.
Az öreg gondolkozott, hogy hogyan is kellett címeznie a levelet? A levél-cím, a doktor névjegye, ott volt mindig az íróasztala fiókjában: ahányszor írt, mindig maga elé tette. De eszébe jutott:
– Budapest, nyolcadik kerület, József-körút hatvankettő. De mennyiért visz el?
– Egy forintér, nagyságos uram.
Az öregúr a fejét rázta:
– Az sok. És én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.
Lealkudott a díjból két hatost, aztán beült a kocsiba.
Azonban alig haladtak a Király-utcáig, az öregúr megdörgette a kocsi ablakát:
– Megálljunk csak! Baj van!
A kocsis megállott.
– Vissza kell mennünk a sörházba, – mondotta az öregúr, – ott felejtettem a pípámat!
– Melyik sörházba kéremalásan.
– Amelyiknek olyan új cégtáblája van: egy nagy kancsó sör és mellette nagy sóskiflik.
– Melyik utcában van?
– A jó fene tudja! Magának ösmernie kell a várost!
– Mégis merre felé?
– A Duna felé valahol. Egy kövér asszony a gazda, egy kisfiu meg a kelner.
– Hát, – mondotta a kocsis, – én nem tudom melyik az, de majd a Duna felé megyek, oszt tessék megzörgetni az ablakot, ahol meg kell állnom.
– Jó, – mondotta az öreg, – hát csak lassan hajtson.