III.

Az öregúrnak egy kis udvariszobát adtak. Ott ébredt föl másnap hajnalban.

– Kati! – szólalt meg a szoba sarka felé fordulva.

Senkise felelt. Az öreg akkor eszmélkedett, hogy hol van.

Érezte, hogy eleget aludt, de még sötét volt. Egydarabig hallgatódzott: se kutyaugatás, se kakas-kukorikolás. Hány óra lehet? Kitapogatta a villamos lámpást és meggyujtotta, ahogy tegnap megtanítottak rá. Aztán megnézte az óráját: öt óra.

Fölhúzta a nadrágját. A csizmáját is föl akarta húzni, de a csizma nem volt az ágy mellett. Csengetett hát a szobaleánynak.

A szobaleány borzasan és álmos szemmel nyitott be.

– Baj van, nagyságos úr?

– Én nem vagyok nagyságos, – felelt az öreg. – A csizmámat!

S ahogy a csizma megérkezett, rádörmögött a szobaleányra:

– Micsoda lustaság! Már öt óra elmult és még hevertek?

Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, milyen az idő. Az udvar sötét volt. Az eget nem lehetett látni.

– Mit gondolsz, – mondta bizalmas házihangon a szobaleánynak, – nem lopják el az én ládámat?

– Micsoda ládát? – kérdezte nagyszemet nyitva a leány.

– A ládámat, az utazó ládámat.

És elmondta neki, hogy mi történt a ládával.

A szobaleány háttal az ajtófélfának támaszkodva, érdeklődéssel hallgatta.

– Ne tessék búsulni, biztosan megérkezik.

– No akkor jól van, – mondotta megnyugodva az öregúr.

Felöltötte a budáját és kiment a folyosóra, hogy ott tájékozódjék a felhők állása felől. A csizma nyikorgása persze mindenkit fölébresztett.

– Apám, – kérdezte az orvos is fölriadva, – kell valami?

– Kell ördög, – felelte vígan az öreg. – Csak fölkeltem, mert reggel van. Itt nem szoktak reggel fölkelni?

– Hát ilyen korán nem, – felelte kedvetlenül az orvos. – Feküdjön vissza apám, pihenjen. Hiszen nem alhatott eleget!

Azzal visszahúzódott.

Az öreg egydarabig csak állott, és nézte az asztal sarkát: bizonyosan azon tünődött, hogy vissza feküdjön-e? Végre is nem feküdt vissza. A fejére nyomta a kalapját és kibotorkált.

– Itt nem harangoznak hajnalt? – kérdezte a szobaleányt.

– Nem tudom, tekintetes úr, – felelte az.

És utána nézett a fejét rázva, mosolyogva.

Már ekkor szürkült. A kaput éppen nyitották. A házmester nagyot köszönt. Az öregúr kilépett, s végignézett a József-köruton. A körút persze néptelen volt, de az utcai lámpások megvilágították. Tetszett ez az öreg úrnak.

A járón egy rendőr sétált. A vállát fekete viaszkosvászon gallér fedte. Megállt, hogy az öregúr fölfelé forgatta a fejét.

– Úgylátszik, jó időnk lesz, – mondotta az öregúr elégedetten.

A rendőr hidegen pillantott reá, s tovább sétált.

Az utcára közel hozzájok egy kávéház ablakai világítottak ki. A Valéria-kávéház volt az, a Körút és az Üllői-út sarkán. A világosság felköltötte az öregúr figyelmét. Megállt az ajtóban és benézett.

A pincér hozzáment, hogy megtudja, miért áll ott? Az öregúr megszólította:

– Mi van itt?

– Semmi, – felelte a pincér.

– Azt kérdem, hogy vendégfogadó-e ez?

– Nem, uram, kávéház.

– Kávéház? No hát akkor adjon nekem kávét.

Bement és megkávézott. Ekközben megkérdezte, hogy kik szoktak ott kávézni? és hogy pipás bolt van-e a közelben? Egyúttal elmondta a pincérnek, hogy hogyan járt a pipájával.

A pincérnek volt valami cigánybőgőstől zálogban maradt tajtékpipája. Azt mindjárt rátolta az öregúrra tíz forintért. A dohány ott volt a buda-zsebben. Az öregúr nagyboldogan rágyújtott. A villamos kocsik akkor kezdték meg a járásukat. Az öregúr érdeklődését fölkeltette a csengetés.

– Nini, – mondotta, – ezek tán azok a villamos kocsik, amikről annyiszor hallottam!

Fizetett és kiment. A lámpásokat akkor oltogatták az utcán.

Az öregúr folyton a villamosokat bámúlva ballagott az Üllői-úton. Valahány villamos elhaladt mellette, mindannyiszor megállt, s bámulta. Persze azt hitte, hogy a körúton megyen. Csak a Kálvin-téren eszmélkedett.

– Nini, micsoda nagy piac ez!

Figyelme ekkor a villamosokról a szökőkútra fordult. Körüljárta. Megcsodálta.

– Kissé messzebb jöttem, mint kellett volna! – mormogta aztán. – Ideje, hogy visszatérjek.

S hogy akkor épp a Baross-utcából jött a villamos, arra indult.

Most már a házakat is nézegette. Csakhamar meglátta, hogy ez az utca szűkebb, mint amelyiken jött. Újra visszatért a szökőkúthoz, s tájékozódott. Megállapította, hogy jobbra kell haladnia s a Múzeum felé indult.

Hogy ott a kertet megpillantotta, azonnal tudta, hogy ismét tévedett, de az Arany János szobra bevonzotta. Kalapot emelt az ércköltő előtt, és körülbámulta azt is.

A Körúton már ekkor mozgott a városi nép: gyárakba, boltokba siető emberek, kofák, hordárok, kisdiák, nagydiák. A házak előtüntek a homályból, s az öregúr minden harmadik háznál megállt és megszólított valakit:

– Ugyan kérem, kinek a háza ez a gyönyörü szép?

Végre is látta, hogy senkise tud válaszolni; – ha pedig válaszolnak, ő nem ismeri a megnevezett háziurat. Hát aztán csak kérdezgetés nélkül ballagdált tovább a Deák Ferenc tere felé. A nagy zúgás: a villamosok. csengése, kocsik dübörgése kábította kissé, de tetszett neki.

– Micsoda nyüzsgés! Micsoda élet! – mondotta, meg-megállva.

Egyszer, hogy a gőzmalomban járt, ott érzett ilyen dübörgést, zakatolást.

Eközben kinyiltak a boltok is. Az öregúr minden kirakatnál megállt, és apróra nézegette a tárgyakat. Még a könyvkereskedés kirakatát is megbámulta:

– Hát itt árulják a könyveket!

De a kirakatok csak nem fogytak. Az öregúr már feljutott a Váci-körúton át a Lipót-körútra s megpillantotta a Vígszínházat. Azt körül kellett járnia, meg kellett kérdeznie, hogy kinek a palotája? Majd a hidhoz jutott, s elbűvölten állott meg az új országház temérdek pompáján.

Körül járta, körül bámulgatta: be is ment volna, de éppen nem üléseztek.

Visszafordult hát, s azon gondolkodott, hogy átsétáljon-e Budára is? Talán át is sétált volna, de ekkor egy bolti kirakatban gyönyörü nagyszemü szőlőt pillantott meg.

– No, – mondotta, – ezt megveszem az unokámnak.

Odabent aztán eszébe jutott, hogy még egy gyerek van a háznál, a vidám kis Jenő, hát annak is vett egy fürtöt.

Papirosba köttette, s lógázta a kezében.

Már ekkor délfelé járt az idő, s neki csak most jutott eszébe, hogy ő voltaképpen hazafelé megyen most a kávéházból, és hogy otthon bizonyára várják ebédre.

De hogy jusson haza?

Megszólított egy szivarra gyujtó köpönyeges urat:

– Ugyan öcsém, – mondotta, – merre lakik az én vőm, a doktor?

A köpönyeges úr ránézett és felelt hidegen:

– Öcscse az úrnak a sziámi elefánt!

S tovább sietett.

Az öregúr elhülten bámult utána. Percekig tartott míg lecsillapodott a felháborodása. Micsoda goromba fráter! – duhogott meg-megállva. De eközben egy remekül festett sörös kancsón ragadt meg a tekintete. A sör magasra habzott s alól átlátszó sárga volt. Melléje a festő pirosra sült sóskifliket rakott.

Az öregúr megkivánta a képről a sört. Bement és elhelyezkedett az egyik asztalnál. A szőlőt letette maga elé s elővonta a pipáját: rágyujtott. Jólesett neki a pihenés is, a sör is, a pipa is. De nem volt kivel beszélgetnie, hát csak a Gambrinus apródját szólította meg:

– Hát fiacskám, ilyen korán kijöttetek ma az iskolából?

– Én nem járok már iskolába, – felelte unalommal a gyerek.

– Nem? Mér nem jársz? Hát mi akarsz lenni?

– Vendéglős.

– Vendéglős? Mér akarsz te vendéglős lenni? Van annál szebb pálya is. És itt Pesten könnyü az iskolázás.

– Én nem vagyok pesti.

– Hát nem a vendéglős fia vagy?

– Nem.

– Hát?

– Az én apám vasuti őr Nógrádban.

– Vasuti őr? Hiszen akkor te kelner vagy!

– Az.

– És ilyen fiatalon!

A gyerek vállat vont. Más vendég érkezett. Két fiatal iparos féle. Leültek a szoba másik sarkába és németül beszélgettek. Az öregúr nézte őket egydarabig. – Aztán két kisleány jött ki a belső szobából, kékruhás szöszke leányok. – Az egyik négyéves forma, a másik hároméves. Mind a kettőnél bábu volt, a nagyobbiknál ágyacska is, amely a babához tartozott.

S játszottak a szomszédasztalnál.

Az öregurat elbájolta a két kis fehérarcu gyermek:

– Hogyan hívnak? – kérdezte a nagyobbikat.

– Irénkének, – felelte az föl se pillantva.

– Hát a hugodat?

– Mariskának.

– Hát kell-e szőlő?

Nekik adta a szőlőt. Gondolta majd vesz útközben másikat.

A gyermekek befutottak a szőlővel.

Az öregúr ismét magára maradt.

Unalmában a falon levő avult Rudolf-képet nézegette. A kép szeplős volt a legyek látogatásától és barna a dohányfüsttől. Az öregúr mindazonáltal megismerte, s így gondolkodott:

– Ez is olyan szeplős, mint a vőm.

És erről ismét eszébe jutott, hogy őt bizonyára várják már az ebéddel. De hogyan jut haza?

S tűnődve nézett maga elé.

– Vissza fogok menni azon az úton, – mondotta végre, – amelyiken jöttem. A szökőkúttól nem lehet messze a kávéház. A kávéházban majd eligazít a legény.

A pipája már kiégett. Letette az asztalra és fizetett. A pénzt egy kövér asszony vette át. Az öregúr azzal is beszélgetést kezdett volna, de az asszony sietve tért vissza a belső szobába. Az öregúr hát fölkelt és kiballagott. Csak úgy találomra Ujpest felé indult, s ki tudja hova nem kódorog, ha meg nem pillant egy helyen három bérkocsit.

No ennek megörvendett:

– Ihol a kocsi, hazavisz ez gyöngyen!

A kocsisok kalapot emeltek, s kézmozdulattal kínálták.

Megszólította az egyiket:

– Ösmeri-e maga a vőmet, a doktort?

Már nem merte öcsémnek szólítani a kocsist se.

– A doktor urat? – kérdezte nagyot nézve a kocsis.

– Igen, Tardy doktor urat, a vőmet?

– Nem ösmerem kérem, de ha meg tetszik mondani hol lakik, odaviszem a nagyságos urat.

Az öreg gondolkozott, hogy hogyan is kellett címeznie a levelet? A levél-cím, a doktor névjegye, ott volt mindig az íróasztala fiókjában: ahányszor írt, mindig maga elé tette. De eszébe jutott:

– Budapest, nyolcadik kerület, József-körút hatvankettő. De mennyiért visz el?

– Egy forintér, nagyságos uram.

Az öregúr a fejét rázta:

– Az sok. És én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.

Lealkudott a díjból két hatost, aztán beült a kocsiba.

Azonban alig haladtak a Király-utcáig, az öregúr megdörgette a kocsi ablakát:

– Megálljunk csak! Baj van!

A kocsis megállott.

– Vissza kell mennünk a sörházba, – mondotta az öregúr, – ott felejtettem a pípámat!

– Melyik sörházba kéremalásan.

– Amelyiknek olyan új cégtáblája van: egy nagy kancsó sör és mellette nagy sóskiflik.

– Melyik utcában van?

– A jó fene tudja! Magának ösmernie kell a várost!

– Mégis merre felé?

– A Duna felé valahol. Egy kövér asszony a gazda, egy kisfiu meg a kelner.

– Hát, – mondotta a kocsis, – én nem tudom melyik az, de majd a Duna felé megyek, oszt tessék megzörgetni az ablakot, ahol meg kell állnom.

– Jó, – mondotta az öreg, – hát csak lassan hajtson.