Az öregúr csak estefelé került haza. A pipát persze nem találta meg. A kocsissal is veszekedett, mert öt forintot kivánt a négyórai kóborlásért. Végre is kifizette és boszankodva lépkedett föl a lépcsőn.
Otthon már aggodalommal várták. A leves dél óta a tűzön respedt. A doktorné minden percben levizsgálódott az utcai ablakon.
Hát nagy örömmel tártak neki ajtót.
– Hol járt? hol maradt?
Az öregúr csak legyintett:
– Ne is kérdezzetek. Minden fiákerost föl kellene akasztani!
Csak arra vidult föl, amikor a ládáját megpillantotta, a nagy lóbőrös ládát, amely valószinűleg már a vasut föltalálása előtt szolgálta a nemes csurgai Csurgó családot. Ott állt a láda az ebédlő sarkában.
– Lássátok, – mondotta az öreg, – eljött a láda utánam. Hiába, össze van szokva velem.
Elővette a ládakulcsot az erszényéből; háromszor is melléje dugta a zárnak, míg beletalált.
Akkor aztán egyenesen a láda fiókjába nyult, és elővett onnan egy nagy, vörösre fakúlt bugyellárist.
Az asszony ijedten kapott a kezéhez:
– Gyerünk a másik szobába, – mondotta.
Mert a cseléd már terített. Talán a gyerekre is gondolt: nem jó az ilyesmit a gyereknek látni.
Bárányné se követte őket.
Az öreg aztán a másik szobában örömmel lapozgatta elő a bankókat.
– Harminc darab ezres, – mondotta a vejének. – Nesztek, olvassátok meg, nincs-e híja?
A vő kezet csókolt és örömtől sugárzó arccal fordult a feleségéhez:
– Öt év múlva ebből százezer forint lesz! Hány percent kamatot kiván édesapánk?
Az öregúr mosolyogva vont vállat:
– Micsoda kamatról beszélsz? A tietek ez kamatostúl.
Erre megint kezet csókoltak az öregnek és megölelgették, az arcát is megcsókolták.
– De most már ebédeljen atyuska!
Eznap este ismét pezsgős vacsora volt orvoséknál. Az öregúr névestéjét ünnepelték. Károly volt a neve.
Hogy délután aludt egyet a nagy fáradságra, este szinte megfiatalodva ült az asztalhoz. Pecsenye és fölköszöntő ma sem hiányzott. Az első köszöntő után megint megölelgették, elérzékenyítették. Ő aztán elmondta töviről-hegyire, hogy mit látott, merre járt; hogyan elszédült a város zúgásától, népnyüzsgéstől. Mindezt mosolyogva hallgatták.
Vacsora után elővette az öregúr a ládájából a pipáját. Régi szép tajték-pipa volt, báránytérdü, ezüstkupakos. Volt neki otthon vagy tíz ilyen pipája, de szétajándékozta. A pap kapta a legszebbet, meg a komája, egy vén siket ember. Magának csak ezt az egyet hagyta meg: nem igen pipázott már, csak ebéd után, vacsora után.
A család mosolygó érdeklődéssel nézte a pipatömést. Ha maga Boszkó tömte volna a pipát, akkor se nézték volna nagyobb érdeklődéssel.
Mert a pipa ismeretlen valami a fővárosban. A pipázásra idő kell, s a fővárosi embernek mindene van, csak ideje nincsen. A fővárosi ember mindig siet. Lótás-futás az élete. A pipa csak annak való, aki ráér tömögetni, piszkálgatni, illatos füstjében gyönyörködni.
Dehát miért mosolyogták meg!
Mert az öregúr úgy jelent meg köztük, mint egy ismeretlen világ képviselője; egy ó-magyar, aki kilép a képrámából, s leül az élők közé pipázni.
Hogy a láda nyitva volt, a doktorné fölemelte a tetejét, s nézegette az apja ruháit. Egy gerle-szinü nyári zekét kiterjesztett: körülnézte, s megmosolyogta.
– Édes apácskám csak nem fog ezekben járni?
– Hát miért? – felelte az öreg. – Magam is régi vagyok: illenek énhozzám.
Bárányné hegyes orrán megjelent az a bizonyos ráncocska, amely mindig egy gondolata elhallgatását jelezte. Csak a második gondolatát szokta kimondani:
– Vidd el a bácsit holnap a szabóhoz, – mondotta az öcscsének, – és végy neki fővárosi ruhát.
Az öreg nyugtalankodott:
– Kell a manónak!
– De apácskám, – könyörgött a doktorné, – lássa az öreg Mayer is mai viseletü ruhában jár, pedig az is magyar ember.
A doktor segített a rábeszélésben:
– Ilyen ruhát senkin se látni itt. Veszünk apám szép téli kabátot, prémeset.
Az öregúr azonban még mindig vonakodott:
– Ez az atilla új, – mondotta a rajta levő fekete atillára. – Ezt akkor csináltattam, mikor a menyegzőtök volt.
– Négy esztendeje, – szólt Bárányné.
– De édesapám, – fakadt ki most már a türelmetlenség hangján a doktor, – ki jár ma atillában! Igazán nem lát senkit.
– Az utolsó fővárosi atilla rég bent van már a múzeumban, – toldotta a szót Bárányné.
Az öregúr kedvetlenül szipákolt.
– Bezony hiba, – mondotta. – Ma az atillát teszik be a múzeumba, holnap meg az utolsó magyart. No szerbusztok, jojcakát.
Megcsókolta a lánya homlokát s bement a szobájába.
A doktor is a felöltőjéért nyult.
– Elmégy? – kérdezte szeliden az asszony.
– Beteghez. A kaszinóba is fölnézek, – szólt a doktor közömbös hangon. – Adj valamelyes pénzt.
És cigarettára gyujtott.
Az asszony esdeklőn nézett az urára.
– Kérlek ne vidd el mind.
– Adj amennyit akarsz. Elvégre mindegy. Ha játszani akarok, játszhatok pénz nélkül is. A különbség csak az, hogyha pénzem van, meg tudom várni a játék fordulatát.
Bárányné az asztalra könyökölve hallgatott.
– Különös vagy te Imre, – mondotta a szemöldökét fölemelve. – Most itt van újra a kezedben az életed szerencséje, de te nem tartod meg: elviszed a kártyaasztalhoz.
A doktor kifakadt:
– Van nekem magamhoz való eszem: a te bölcsességedből nem kérek kölcsön. Ti csak abba egyeznétek bele, hogy húzzam az igát; abba már nem, hogy kissé szórakozzak is.
A doktorné mosolyogva nyújtotta át mind a harminc darab ezrest.
– Itt van mind, Imre. És ha mind elveszted is? A tudományod nem veszhet el.
De a keze remegett, hogy a pénzt átnyújtotta.
– Lásd, – mondotta diadalmasan a doktor a nénjének, – ez aztán az igazi feleség!
És megölelte a feleségét.
– Nem viszem el mind, – szólott aztán nagylelküen. – Csak egy ezrest. Nesze kérlek a Wertheim-kulcs. Tedd be a többit. Holnap beviszem a Hazaiba. És ezentúl nálad lesz a Wertheim-kassza kulcsa.
Még egyszer megcsókolta a feleségét és elsietett.
Másnap az öreg ismét hajnalban kelt. Most már a kávéház ajtajából visszafordult és jól megjegyezte a házat, hogy visszataláljon.
A kávé jólesett neki. A pincér már ismerősnek üdvözölte, s hogy más pipát látott nála, fölvette a márványasztalról és megnézegette.
– A magam pípáját elvesztettem, – mondotta az öregúr.
És elbeszélte neki, hogyan megsétálta tegnap a várost.
Aztán nagyelégülten rágyujtott és visszatért a házhoz.
Már ekkor kivilágosodott. A novemberi köd nyirkossága barnította az aszfaltot. A cselédek a szemetet hordták. Ahogy ott állottak álmosan, borzasan és dideregve a kapuban, s várták a kocsit, az öregúr is megállt előttük.
– Hát te ki lánya vagy? – kérdezte az egyiket, egy kicsi sápadtat.
– Harsányi Pálé, – felelte az elpirulva.
– De nem idevaló vagy?
– Nem.
A cselédek körbe vették, s mosolyogva feleltek a kérdéseire. Ő is elmondta aztán egy öreg szakácsnénak, hogy ő tegnapelőtt jött és hogy tegnap eltévedt. Aztán arról beszélt, hogy milyen furcsa város ez a Budapest. A sok bolt! Ki jár abba a sok boltba?
Az orvos cselédjei azonnal meghirelték odafenn, hogy az öreg nagyságos úr a kapuban pipázik és a cselédekkel társalog.
Bárányné elszörnyülködve csapta össze a kezét. Az orvos a feleségére nézett. Az asszonyka röstelkedve mentegette az apját:
– Falusi ember: nem tudja a szokást. Majd én megmondom neki. Erigy Jenő: hívd a bácsit reggelizni.
Mindnyájan kedvetlenül ültek az asztalhoz. Az eset voltaképpen ártatlan semmiség volt, de hogy a hegyesorru hölgy megbotránkozott benne, a doktorné megrestelkedett. A levegőben szemrevetés volt az ő falusi származása iránt.
Hát az öregúr megjelent. A doktorné figyelmét nem kerülte el, hogy Bárányné hideg pillantást vet a nagy tajték-pipára A doktorné érezte a sógorasszonyban fintorgó gondolatokat és nyilamlást érzett a szívében.
– Én már reggeliztem, – mondotta az öregúr, – de azért leülök hozzátok.
S leült a karosszékbe. Ott bodorgatta a füstöt, míg amazok reggeliztek.
Végre a doktorné megszólalt:
– Atyuska, – mondotta kérlelő szelid hangon, – hallottam, hogy a cselédekkel beszélgetett a kapuban. Nem szokás ám az Budapesten.
– Mi nem szokás? – szólt megütődve az öregúr.
– A cselédekkel összeállani…
– A cselédekkel? Miért? Hát azok nem emberek?
A doktorné engesztelő, könyörgő hangon szólott:
– Nem szokás, édesapám.
Bárányné kifakadt:
– Azok a hibásak! Hogy mernek a bácsival szóba állani! Szemtelen nép!
Az öregúr elhülve nézett maga elé. Nem értette, hogy mi rosszat cselekedett, de látta, hogy a család rosszalja a tettét. Hát csak hümmögött s belenézett a pipájába.
– Te Jenő, – mondotta a gyereknek, – piszkáld ki ezt a bagót.
Bárányné hirtelen fölkelt és átment a másik szobába. A gyerek a kezébe vette a pipát meg a dohányzacskót, s tünődve nézett reá.
A doktorné csengetett a szobaleánynak.
– Manci, – mondotta, – vigye ki ezt a pipát és tisztítsa ki.
Utána halotti csend egy percig.
Az öregúr nem is sejtette, hogy az ő pipája ennek az oka.
A doktorné színtelen arccal nézett maga elé, végre az urához fordult, aki álmos vörös szemmel hörpölte a kávét az asztal végén:
– Erigy el apánkkal a szabóhoz. Vagy inkább egy olyan ruhakereskedésbe, ahol kész ruhát árulnak.
– Nem kell nekem, – mondotta kedvetlenül az öreg.
– De így nem járhat atyácskám, fakadt ki a doktorné. – Ezek a cselédek is azért oly szemtelenek, mert a falusi ruha nevetséges nekik.
A nevetséges szó meg volt nyomva, s az öregúr szinte megrendült tőle.
– Az én állásomra való tekintetből, – szólalt meg komolyan az orvos is. – Ez a buda különben is kopott már. És éppen ilyet veszünk, alig lesz különbség.
Az öreg megvakarta a füle tövét, és hümmögött. De az orvos rá se nézett többé, csak fölvette a felső kabátját, föltette a kalapját.
– Gyerünk!
Mintha csak egy gyermeknek szólott volna.
És az öregúr ment vele. Egykicsit vakaródzott, egy kicsit köhögött, de mégis csak ment, ment mint a kötélen húzott tehén.
Egy óra mulva elegáns burkolatban tért vissza. Csak éppen a nagy nyiretlen fehér szakálla maradt meg falusi emlékül.
Az orvos aztán a munkájához látott, az öreg meg behuzódott a szobájába. Fel és alá csoszogott ottan. Mormogott. Olykor röstelkedve nézett a nadrágjára; egyszer megtapogatta a szép fekete városi bundát. A bunda tetszett neki, mert hasonlított a budájához: prémes gallérja volt és elől zsinórfonatok.
Délfelé aztán mégis megunta magát: felöltötte a bundát és kiment a levegőre.
Először csak a folyosón járkált. Bepillantott minden konyhába és minden ablakon; megtapogatta a csengetyünyomót; fölbámészkodott a magasba, aztán meg le a keskeny kis udvarra. Az udvar közepén hosszukás négyszögletü zöld folt volt. Nem lehetett tisztán látni, hogy kert-e vagy billiárdasztal?
Az öregúr leballagott: megnézte.
– Micsoda kert ez, – mormogta. – Érdemes ide kertet csinálni! Hiszen ide a nap se süt be.
Az udvaron egy kék-zakós lompos ember söprögetett. Megszólította.
– Hé, atyámfia, kinek a szolgája vagy te?
– Én nem vagyok szolga, – felelte az a söprést abbahagyva, – én házmester vagyok, vagyis ügyelő.
És sértődötten nézett az öregúrra.
Az is meghökkent kissé és csendesebben folytatta:
– Ügyelő? Csak nem tanfelügyelő tán?
– Nem.
– Hát mire ügyel?
– A házra.
– A házra? Erre az egy házra? vagy minden házra?
– Csak erre az egyre.
– Hát aztán mér kell erre az egyre olyan nagyon vigyázni?
Az ügyelő vállat vont:
– Azér mer kell.
– Nem jó a kapu talán? Vagy annyi itt a tolvaj Budapesten?
– Hát van itt tolvaj elég, – felelte nevetve az ügyelő.
Fésületlen haju, szőke ember volt. A bajusza mintha sárgára festett drótszálakból készült volna. Mikor nevetett, a drótszálak tüskésen állottak.
Ő is elővont egy kurtaszáru kis pipát. Bizonyosan megkivánta az öregúrtól.
Az öregúr odanyújtotta neki a dohányzacskóját:
– Tömjön ebből.
Az ügyelő hálás mosolylyal nyúlt a zacskóért; belekandított, beleszagolt:
– Úgy nézem, nem trafik.
– De nem ám.
Az ügyelő rágyújtott. Hümmögött a pipából előbodorgó kék füstre.
– Nagyságos úr, mindig ilyet szí?
– Nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.
– Bocsánat, nem tudtam.
– Nem baj. Hiszen csak tegnapelőtt érkeztem, nem is tudhatja. Hanem ez az udvar nagyon szűk. Ki vót az a bolond, aki ilyen szűkre építette?
– Nem tudom. Pesten mind ilyenek a házak.
– Kár. Pedig lássa… hogy is híjják magát?
– Veress István, szolgálatára.
– Hát lássa, István, ez nem jól van így. Mert nagy háznak nagy udvar kellene. Pedig amúgy szép ez a város. Nem győztem tegnap bámulni. Mert tegnap bejártam. Most már itt maradok örökre, hát meg akarom ösmerni.
– Fájin dohány, – mondotta az ügyelő a szippantásokat az orrából eregetve. – Pesten nem lehet ilyet kapni.
Aztán fölkiáltott az emeletre:
– Ki aprít odafenn fát! Nem szabad fát aprítani. A házi szabályzat tiltja aztat!
A faaprítás megszünt. Az ügyelő arcáról elmúlt a vörösség.
– Ezek a cselédek, – magyarázta az öregúrnak, – nem tudnak rendet. De majd megtanítom őket! Nem hiába voltam én katona! Tudom én mi a rend!
Azzal újra söprésbe fogott.
E beszélgetést ismét látták az emeletről, s megvitatták, hogy szóljanak-e érte?
– Mégis föl kell világosítani a bácsit, – mondotta Bárányné, – hogy ne társalogjon ilyen szemét-néppel.
– Majd elszokik, – védte az apját a doktorné. – Faluhelyen kevés az ember és ott így szokás.
– Ne szóljunk neki, – vélte a doktor is. – Majd megismeri a városi szokást, aztán abba hagyja a falusit.
A doktorné hálásan pillantott az urára.
*
Délután az öregúr meglátogatta Mayert. Tanárék a második emeleten egy háromszobás lakásban éltek. A legnagyobb az utcai szoba volt. Azt maga az após foglalta el. A középső szobában a tanár könyvtára és íróasztala állott. Az volt egyuttal a vendéglátó szobája is. A legbelső szoba volt a hálószobájuk.
A doktor felkisérte az apósát s becsöngetett.
Az ajtót maga a tanár nyitotta ki, de a maguk szalonjába tessékelte be őket:
– Apó még talán alszik. Meghagyta ugyan, hogy költsük fel, ha jönnek, de az is bizonyos, hogy mindig bosszankodik mikor fölébred.
– Hát talán máskor jövünk, – mondotta az öregúr.
Most már a tanárné is belebbent:
– Dehogyis, azt nem engedjük.
S a belső ajtóhoz hajlott.
– Dehiszen fent van.
Erre aztán erősen kopogtatott, s hogy belőlről hang hallatszott reá, kitárta az ajtót.
Ódon butorokkal megtömött tágas szobába léptek: nagy vedlett bőrszékek, széjjelhuzható ódon kerek asztal, széles fiókos sublót, rajta múlt-századbeli alabastromlábu óra. A falon elhalványult Daguerrotyp fényképek, csupa atillás magyar és csupa krinolinos asszony: régi divatu ágy a sarokban.
Az agg Mayer a régi idők meleg mozdulataival fogadta őket. A saját karos székét kinálta Csurgónak, aztán rengeteg sok apró kulcsot csördített ki a zsebéből, s az egyikkel fölnyitotta a sublót felső fiókját és remegő kézzel négy szivart tett az asztalra. Azzal megint bezárta a szekrényt, s eltette a kulcsot.
– Még mindig ilyen rossz szivarokat szí az öreg? – kérdezte a doktor halkan a tanártól.
– Ilyet, míg olcsóbbat nem gyártanak, – felelte az nevetve.
És az apósához fordult:
– Nincs itt hideg, papa?
Megtapintotta az öreg kezét, hogy nem hideg-e? Aztán egy lapát szenet vetett a kályhába.
A szobába felhallatszott a villamos kocsik pokoli csengetése és a teherhordó szekerek dübörgése.
– Nem zavarja bátyám uram ez az utcai lárma? – kérdezte az öreg Csurgó.
– Pah pah, nem, öcsém uram, – felelte nevetve az agg. – Szeretem. Mindig az ablaknál ülök. Pah, pah, – nézem. Nem szelel az izé? Tessék ez jobb. Ma már drágább a szivar is és rosszabb, mint a mi időnkben volt.
– Minden drágább, – hagyta helyben Csurgó.
– A pénz is kevesebb. Pah, pah, hogyan tudnak az izék megélni?
Azzal rábámult az öreg Csurgóra a lábától fölfelé:
– Pah, pah, hát levetette a magyar izét?
– Le, – felelte röstelkedve Csurgó, – lehuzták rólam.
– Kár. Pah, pah, örültem, hogy láttam. Én az enyimet régen elizéltem, elnyűttem.
A szopókájából kiesett a szivar. A veje udvariasan fölvette.
A doktor halkan megjegyezte:
– Már nagyon remeg az öreg keze.
– Hinnéd-e, – felelt a tanár hasonló halkan, – hogy az öreg még most is maga beretválkozik!
– Lehetetlen!
– Két óra hosszáig is eltart neki, de mintsemhogy három hatost adjon a borbélynak, inkább félnapig is elborotválkozik.
– Ráér, – felelte a doktor.
Azzal magukra hagyták a két öreget.
– Pah, pah, – szólt Mayer a vendégének, – hát itt marad öcsém uram?
– Itt, – felelte az öreg Csurgó, – a birtokomat pénzzé tettem, aztán most már nincs gondom.
Az agg Mayer fölemelte a mutatóujját.
– Vigyázzon rá! Vigyázzon!
– Mire?
– Pah, pah, a pénzére.
– Átadtam a vőmnek, az jobban tud rá vigyázni.
Az agg Mayer rosszalón csóválta a fejét:
– Pah, pah, az hiba volt. Én a vőmnek nem adtam még egy petákot se. Majd ha meghalok, pah, pah.
És mélyen bentülő szemei megnedvesültek.
Aztán beszélgettek a szabadságharcról, Görgeiről, a mai politikáról, mindenféléről, mint ahogy az öregek szoktak.
Itt azonban eltért a nézetük. Az öreg Csurgó azt állította, hogy Magyarország épp úgy lehet független állam, mint Svájc, az agg Mayer azonban a Habsburg-házat vélte föntartó erőnknek.
– Ők védik az erszényt pah, pah, tehát védik a földet is, amely az erszénynek terem.
– Kifosztják az országot! – mondotta fölhevülten az öreg Csurgó.
Ott maradt még egy óra hosszáig, aztán ő is elbúcsuzott.
– Hát hogy mulattak? miről beszélgettek? – kérdezték doktorék kiváncsian.
Az öregúr kedvetlenül legyintett:
– Még csak egy pohár borral se kínált meg az a lakáj.