IV.

Az öregúr csak estefelé került haza. A pipát persze nem találta meg. A kocsissal is veszekedett, mert öt forintot kivánt a négyórai kóborlásért. Végre is kifizette és boszankodva lépkedett föl a lépcsőn.

Otthon már aggodalommal várták. A leves dél óta a tűzön respedt. A doktorné minden percben levizsgálódott az utcai ablakon.

Hát nagy örömmel tártak neki ajtót.

– Hol járt? hol maradt?

Az öregúr csak legyintett:

– Ne is kérdezzetek. Minden fiákerost föl kellene akasztani!

Csak arra vidult föl, amikor a ládáját megpillantotta, a nagy lóbőrös ládát, amely valószinűleg már a vasut föltalálása előtt szolgálta a nemes csurgai Csurgó családot. Ott állt a láda az ebédlő sarkában.

– Lássátok, – mondotta az öreg, – eljött a láda utánam. Hiába, össze van szokva velem.

Elővette a ládakulcsot az erszényéből; háromszor is melléje dugta a zárnak, míg beletalált.

Akkor aztán egyenesen a láda fiókjába nyult, és elővett onnan egy nagy, vörösre fakúlt bugyellárist.

Az asszony ijedten kapott a kezéhez:

– Gyerünk a másik szobába, – mondotta.

Mert a cseléd már terített. Talán a gyerekre is gondolt: nem jó az ilyesmit a gyereknek látni.

Bárányné se követte őket.

Az öreg aztán a másik szobában örömmel lapozgatta elő a bankókat.

– Harminc darab ezres, – mondotta a vejének. – Nesztek, olvassátok meg, nincs-e híja?

A vő kezet csókolt és örömtől sugárzó arccal fordult a feleségéhez:

– Öt év múlva ebből százezer forint lesz! Hány percent kamatot kiván édesapánk?

Az öregúr mosolyogva vont vállat:

– Micsoda kamatról beszélsz? A tietek ez kamatostúl.

Erre megint kezet csókoltak az öregnek és megölelgették, az arcát is megcsókolták.

– De most már ebédeljen atyuska!

Eznap este ismét pezsgős vacsora volt orvoséknál. Az öregúr névestéjét ünnepelték. Károly volt a neve.

Hogy délután aludt egyet a nagy fáradságra, este szinte megfiatalodva ült az asztalhoz. Pecsenye és fölköszöntő ma sem hiányzott. Az első köszöntő után megint megölelgették, elérzékenyítették. Ő aztán elmondta töviről-hegyire, hogy mit látott, merre járt; hogyan elszédült a város zúgásától, népnyüzsgéstől. Mindezt mosolyogva hallgatták.

Vacsora után elővette az öregúr a ládájából a pipáját. Régi szép tajték-pipa volt, báránytérdü, ezüstkupakos. Volt neki otthon vagy tíz ilyen pipája, de szétajándékozta. A pap kapta a legszebbet, meg a komája, egy vén siket ember. Magának csak ezt az egyet hagyta meg: nem igen pipázott már, csak ebéd után, vacsora után.

A család mosolygó érdeklődéssel nézte a pipatömést. Ha maga Boszkó tömte volna a pipát, akkor se nézték volna nagyobb érdeklődéssel.

Mert a pipa ismeretlen valami a fővárosban. A pipázásra idő kell, s a fővárosi embernek mindene van, csak ideje nincsen. A fővárosi ember mindig siet. Lótás-futás az élete. A pipa csak annak való, aki ráér tömögetni, piszkálgatni, illatos füstjében gyönyörködni.

Dehát miért mosolyogták meg!

Mert az öregúr úgy jelent meg köztük, mint egy ismeretlen világ képviselője; egy ó-magyar, aki kilép a képrámából, s leül az élők közé pipázni.

Hogy a láda nyitva volt, a doktorné fölemelte a tetejét, s nézegette az apja ruháit. Egy gerle-szinü nyári zekét kiterjesztett: körülnézte, s megmosolyogta.

– Édes apácskám csak nem fog ezekben járni?

– Hát miért? – felelte az öreg. – Magam is régi vagyok: illenek énhozzám.

Bárányné hegyes orrán megjelent az a bizonyos ráncocska, amely mindig egy gondolata elhallgatását jelezte. Csak a második gondolatát szokta kimondani:

– Vidd el a bácsit holnap a szabóhoz, – mondotta az öcscsének, – és végy neki fővárosi ruhát.

Az öreg nyugtalankodott:

– Kell a manónak!

– De apácskám, – könyörgött a doktorné, – lássa az öreg Mayer is mai viseletü ruhában jár, pedig az is magyar ember.

A doktor segített a rábeszélésben:

– Ilyen ruhát senkin se látni itt. Veszünk apám szép téli kabátot, prémeset.

Az öregúr azonban még mindig vonakodott:

– Ez az atilla új, – mondotta a rajta levő fekete atillára. – Ezt akkor csináltattam, mikor a menyegzőtök volt.

– Négy esztendeje, – szólt Bárányné.

– De édesapám, – fakadt ki most már a türelmetlenség hangján a doktor, – ki jár ma atillában! Igazán nem lát senkit.

– Az utolsó fővárosi atilla rég bent van már a múzeumban, – toldotta a szót Bárányné.

Az öregúr kedvetlenül szipákolt.

– Bezony hiba, – mondotta. – Ma az atillát teszik be a múzeumba, holnap meg az utolsó magyart. No szerbusztok, jojcakát.

Megcsókolta a lánya homlokát s bement a szobájába.

A doktor is a felöltőjéért nyult.

– Elmégy? – kérdezte szeliden az asszony.

– Beteghez. A kaszinóba is fölnézek, – szólt a doktor közömbös hangon. – Adj valamelyes pénzt.

És cigarettára gyujtott.

Az asszony esdeklőn nézett az urára.

– Kérlek ne vidd el mind.

– Adj amennyit akarsz. Elvégre mindegy. Ha játszani akarok, játszhatok pénz nélkül is. A különbség csak az, hogyha pénzem van, meg tudom várni a játék fordulatát.

Bárányné az asztalra könyökölve hallgatott.

– Különös vagy te Imre, – mondotta a szemöldökét fölemelve. – Most itt van újra a kezedben az életed szerencséje, de te nem tartod meg: elviszed a kártyaasztalhoz.

A doktor kifakadt:

– Van nekem magamhoz való eszem: a te bölcsességedből nem kérek kölcsön. Ti csak abba egyeznétek bele, hogy húzzam az igát; abba már nem, hogy kissé szórakozzak is.

A doktorné mosolyogva nyújtotta át mind a harminc darab ezrest.

– Itt van mind, Imre. És ha mind elveszted is? A tudományod nem veszhet el.

De a keze remegett, hogy a pénzt átnyújtotta.

– Lásd, – mondotta diadalmasan a doktor a nénjének, – ez aztán az igazi feleség!

És megölelte a feleségét.

– Nem viszem el mind, – szólott aztán nagylelküen. – Csak egy ezrest. Nesze kérlek a Wertheim-kulcs. Tedd be a többit. Holnap beviszem a Hazaiba. És ezentúl nálad lesz a Wertheim-kassza kulcsa.

Még egyszer megcsókolta a feleségét és elsietett.

Másnap az öreg ismét hajnalban kelt. Most már a kávéház ajtajából visszafordult és jól megjegyezte a házat, hogy visszataláljon.

A kávé jólesett neki. A pincér már ismerősnek üdvözölte, s hogy más pipát látott nála, fölvette a márványasztalról és megnézegette.

– A magam pípáját elvesztettem, – mondotta az öregúr.

És elbeszélte neki, hogyan megsétálta tegnap a várost.

Aztán nagyelégülten rágyujtott és visszatért a házhoz.

Már ekkor kivilágosodott. A novemberi köd nyirkossága barnította az aszfaltot. A cselédek a szemetet hordták. Ahogy ott állottak álmosan, borzasan és dideregve a kapuban, s várták a kocsit, az öregúr is megállt előttük.

– Hát te ki lánya vagy? – kérdezte az egyiket, egy kicsi sápadtat.

– Harsányi Pálé, – felelte az elpirulva.

– De nem idevaló vagy?

– Nem.

A cselédek körbe vették, s mosolyogva feleltek a kérdéseire. Ő is elmondta aztán egy öreg szakácsnénak, hogy ő tegnapelőtt jött és hogy tegnap eltévedt. Aztán arról beszélt, hogy milyen furcsa város ez a Budapest. A sok bolt! Ki jár abba a sok boltba?

Az orvos cselédjei azonnal meghirelték odafenn, hogy az öreg nagyságos úr a kapuban pipázik és a cselédekkel társalog.

Bárányné elszörnyülködve csapta össze a kezét. Az orvos a feleségére nézett. Az asszonyka röstelkedve mentegette az apját:

– Falusi ember: nem tudja a szokást. Majd én megmondom neki. Erigy Jenő: hívd a bácsit reggelizni.

Mindnyájan kedvetlenül ültek az asztalhoz. Az eset voltaképpen ártatlan semmiség volt, de hogy a hegyesorru hölgy megbotránkozott benne, a doktorné megrestelkedett. A levegőben szemrevetés volt az ő falusi származása iránt.

Hát az öregúr megjelent. A doktorné figyelmét nem kerülte el, hogy Bárányné hideg pillantást vet a nagy tajték-pipára A doktorné érezte a sógorasszonyban fintorgó gondolatokat és nyilamlást érzett a szívében.

– Én már reggeliztem, – mondotta az öregúr, – de azért leülök hozzátok.

S leült a karosszékbe. Ott bodorgatta a füstöt, míg amazok reggeliztek.

Végre a doktorné megszólalt:

– Atyuska, – mondotta kérlelő szelid hangon, – hallottam, hogy a cselédekkel beszélgetett a kapuban. Nem szokás ám az Budapesten.

– Mi nem szokás? – szólt megütődve az öregúr.

– A cselédekkel összeállani…

– A cselédekkel? Miért? Hát azok nem emberek?

A doktorné engesztelő, könyörgő hangon szólott:

– Nem szokás, édesapám.

Bárányné kifakadt:

– Azok a hibásak! Hogy mernek a bácsival szóba állani! Szemtelen nép!

Az öregúr elhülve nézett maga elé. Nem értette, hogy mi rosszat cselekedett, de látta, hogy a család rosszalja a tettét. Hát csak hümmögött s belenézett a pipájába.

– Te Jenő, – mondotta a gyereknek, – piszkáld ki ezt a bagót.

Bárányné hirtelen fölkelt és átment a másik szobába. A gyerek a kezébe vette a pipát meg a dohányzacskót, s tünődve nézett reá.

A doktorné csengetett a szobaleánynak.

– Manci, – mondotta, – vigye ki ezt a pipát és tisztítsa ki.

Utána halotti csend egy percig.

Az öregúr nem is sejtette, hogy az ő pipája ennek az oka.

A doktorné színtelen arccal nézett maga elé, végre az urához fordult, aki álmos vörös szemmel hörpölte a kávét az asztal végén:

– Erigy el apánkkal a szabóhoz. Vagy inkább egy olyan ruhakereskedésbe, ahol kész ruhát árulnak.

– Nem kell nekem, – mondotta kedvetlenül az öreg.

– De így nem járhat atyácskám, fakadt ki a doktorné. – Ezek a cselédek is azért oly szemtelenek, mert a falusi ruha nevetséges nekik.

A nevetséges szó meg volt nyomva, s az öregúr szinte megrendült tőle.

– Az én állásomra való tekintetből, – szólalt meg komolyan az orvos is. – Ez a buda különben is kopott már. És éppen ilyet veszünk, alig lesz különbség.

Az öreg megvakarta a füle tövét, és hümmögött. De az orvos rá se nézett többé, csak fölvette a felső kabátját, föltette a kalapját.

– Gyerünk!

Mintha csak egy gyermeknek szólott volna.

És az öregúr ment vele. Egykicsit vakaródzott, egy kicsit köhögött, de mégis csak ment, ment mint a kötélen húzott tehén.

Egy óra mulva elegáns burkolatban tért vissza. Csak éppen a nagy nyiretlen fehér szakálla maradt meg falusi emlékül.

Az orvos aztán a munkájához látott, az öreg meg behuzódott a szobájába. Fel és alá csoszogott ottan. Mormogott. Olykor röstelkedve nézett a nadrágjára; egyszer megtapogatta a szép fekete városi bundát. A bunda tetszett neki, mert hasonlított a budájához: prémes gallérja volt és elől zsinórfonatok.

Délfelé aztán mégis megunta magát: felöltötte a bundát és kiment a levegőre.

Először csak a folyosón járkált. Bepillantott minden konyhába és minden ablakon; megtapogatta a csengetyünyomót; fölbámészkodott a magasba, aztán meg le a keskeny kis udvarra. Az udvar közepén hosszukás négyszögletü zöld folt volt. Nem lehetett tisztán látni, hogy kert-e vagy billiárdasztal?

Az öregúr leballagott: megnézte.

– Micsoda kert ez, – mormogta. – Érdemes ide kertet csinálni! Hiszen ide a nap se süt be.

Az udvaron egy kék-zakós lompos ember söprögetett. Megszólította.

– Hé, atyámfia, kinek a szolgája vagy te?

– Én nem vagyok szolga, – felelte az a söprést abbahagyva, – én házmester vagyok, vagyis ügyelő.

És sértődötten nézett az öregúrra.

Az is meghökkent kissé és csendesebben folytatta:

– Ügyelő? Csak nem tanfelügyelő tán?

– Nem.

– Hát mire ügyel?

– A házra.

– A házra? Erre az egy házra? vagy minden házra?

– Csak erre az egyre.

– Hát aztán mér kell erre az egyre olyan nagyon vigyázni?

Az ügyelő vállat vont:

– Azér mer kell.

– Nem jó a kapu talán? Vagy annyi itt a tolvaj Budapesten?

– Hát van itt tolvaj elég, – felelte nevetve az ügyelő.

Fésületlen haju, szőke ember volt. A bajusza mintha sárgára festett drótszálakból készült volna. Mikor nevetett, a drótszálak tüskésen állottak.

Ő is elővont egy kurtaszáru kis pipát. Bizonyosan megkivánta az öregúrtól.

Az öregúr odanyújtotta neki a dohányzacskóját:

– Tömjön ebből.

Az ügyelő hálás mosolylyal nyúlt a zacskóért; belekandított, beleszagolt:

– Úgy nézem, nem trafik.

– De nem ám.

Az ügyelő rágyújtott. Hümmögött a pipából előbodorgó kék füstre.

– Nagyságos úr, mindig ilyet szí?

– Nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.

– Bocsánat, nem tudtam.

– Nem baj. Hiszen csak tegnapelőtt érkeztem, nem is tudhatja. Hanem ez az udvar nagyon szűk. Ki vót az a bolond, aki ilyen szűkre építette?

– Nem tudom. Pesten mind ilyenek a házak.

– Kár. Pedig lássa… hogy is híjják magát?

– Veress István, szolgálatára.

– Hát lássa, István, ez nem jól van így. Mert nagy háznak nagy udvar kellene. Pedig amúgy szép ez a város. Nem győztem tegnap bámulni. Mert tegnap bejártam. Most már itt maradok örökre, hát meg akarom ösmerni.

– Fájin dohány, – mondotta az ügyelő a szippantásokat az orrából eregetve. – Pesten nem lehet ilyet kapni.

Aztán fölkiáltott az emeletre:

– Ki aprít odafenn fát! Nem szabad fát aprítani. A házi szabályzat tiltja aztat!

A faaprítás megszünt. Az ügyelő arcáról elmúlt a vörösség.

– Ezek a cselédek, – magyarázta az öregúrnak, – nem tudnak rendet. De majd megtanítom őket! Nem hiába voltam én katona! Tudom én mi a rend!

Azzal újra söprésbe fogott.

E beszélgetést ismét látták az emeletről, s megvitatták, hogy szóljanak-e érte?

– Mégis föl kell világosítani a bácsit, – mondotta Bárányné, – hogy ne társalogjon ilyen szemét-néppel.

– Majd elszokik, – védte az apját a doktorné. – Faluhelyen kevés az ember és ott így szokás.

– Ne szóljunk neki, – vélte a doktor is. – Majd megismeri a városi szokást, aztán abba hagyja a falusit.

A doktorné hálásan pillantott az urára.

*

Délután az öregúr meglátogatta Mayert. Tanárék a második emeleten egy háromszobás lakásban éltek. A legnagyobb az utcai szoba volt. Azt maga az após foglalta el. A középső szobában a tanár könyvtára és íróasztala állott. Az volt egyuttal a vendéglátó szobája is. A legbelső szoba volt a hálószobájuk.

A doktor felkisérte az apósát s becsöngetett.

Az ajtót maga a tanár nyitotta ki, de a maguk szalonjába tessékelte be őket:

– Apó még talán alszik. Meghagyta ugyan, hogy költsük fel, ha jönnek, de az is bizonyos, hogy mindig bosszankodik mikor fölébred.

– Hát talán máskor jövünk, – mondotta az öregúr.

Most már a tanárné is belebbent:

– Dehogyis, azt nem engedjük.

S a belső ajtóhoz hajlott.

– Dehiszen fent van.

Erre aztán erősen kopogtatott, s hogy belőlről hang hallatszott reá, kitárta az ajtót.

Ódon butorokkal megtömött tágas szobába léptek: nagy vedlett bőrszékek, széjjelhuzható ódon kerek asztal, széles fiókos sublót, rajta múlt-századbeli alabastromlábu óra. A falon elhalványult Daguerrotyp fényképek, csupa atillás magyar és csupa krinolinos asszony: régi divatu ágy a sarokban.

Az agg Mayer a régi idők meleg mozdulataival fogadta őket. A saját karos székét kinálta Csurgónak, aztán rengeteg sok apró kulcsot csördített ki a zsebéből, s az egyikkel fölnyitotta a sublót felső fiókját és remegő kézzel négy szivart tett az asztalra. Azzal megint bezárta a szekrényt, s eltette a kulcsot.

– Még mindig ilyen rossz szivarokat szí az öreg? – kérdezte a doktor halkan a tanártól.

– Ilyet, míg olcsóbbat nem gyártanak, – felelte az nevetve.

És az apósához fordult:

– Nincs itt hideg, papa?

Megtapintotta az öreg kezét, hogy nem hideg-e? Aztán egy lapát szenet vetett a kályhába.

A szobába felhallatszott a villamos kocsik pokoli csengetése és a teherhordó szekerek dübörgése.

– Nem zavarja bátyám uram ez az utcai lárma? – kérdezte az öreg Csurgó.

– Pah pah, nem, öcsém uram, – felelte nevetve az agg. – Szeretem. Mindig az ablaknál ülök. Pah, pah, – nézem. Nem szelel az izé? Tessék ez jobb. Ma már drágább a szivar is és rosszabb, mint a mi időnkben volt.

– Minden drágább, – hagyta helyben Csurgó.

– A pénz is kevesebb. Pah, pah, hogyan tudnak az izék megélni?

Azzal rábámult az öreg Csurgóra a lábától fölfelé:

– Pah, pah, hát levetette a magyar izét?

– Le, – felelte röstelkedve Csurgó, – lehuzták rólam.

– Kár. Pah, pah, örültem, hogy láttam. Én az enyimet régen elizéltem, elnyűttem.

A szopókájából kiesett a szivar. A veje udvariasan fölvette.

A doktor halkan megjegyezte:

– Már nagyon remeg az öreg keze.

– Hinnéd-e, – felelt a tanár hasonló halkan, – hogy az öreg még most is maga beretválkozik!

– Lehetetlen!

– Két óra hosszáig is eltart neki, de mintsemhogy három hatost adjon a borbélynak, inkább félnapig is elborotválkozik.

– Ráér, – felelte a doktor.

Azzal magukra hagyták a két öreget.

– Pah, pah, – szólt Mayer a vendégének, – hát itt marad öcsém uram?

– Itt, – felelte az öreg Csurgó, – a birtokomat pénzzé tettem, aztán most már nincs gondom.

Az agg Mayer fölemelte a mutatóujját.

– Vigyázzon rá! Vigyázzon!

– Mire?

– Pah, pah, a pénzére.

– Átadtam a vőmnek, az jobban tud rá vigyázni.

Az agg Mayer rosszalón csóválta a fejét:

– Pah, pah, az hiba volt. Én a vőmnek nem adtam még egy petákot se. Majd ha meghalok, pah, pah.

És mélyen bentülő szemei megnedvesültek.

Aztán beszélgettek a szabadságharcról, Görgeiről, a mai politikáról, mindenféléről, mint ahogy az öregek szoktak.

Itt azonban eltért a nézetük. Az öreg Csurgó azt állította, hogy Magyarország épp úgy lehet független állam, mint Svájc, az agg Mayer azonban a Habsburg-házat vélte föntartó erőnknek.

– Ők védik az erszényt pah, pah, tehát védik a földet is, amely az erszénynek terem.

– Kifosztják az országot! – mondotta fölhevülten az öreg Csurgó.

Ott maradt még egy óra hosszáig, aztán ő is elbúcsuzott.

– Hát hogy mulattak? miről beszélgettek? – kérdezték doktorék kiváncsian.

Az öregúr kedvetlenül legyintett:

– Még csak egy pohár borral se kínált meg az a lakáj.