X.

Az öregúr egy délben a fekete kávénál azt mondja:

– Adjatok valami pénzt nekem. Délelőtt, ahogy bemegyek pípát venni a boltba, alig, hogy két krajcárom maradt.

A szemek kissé elnyillottak az asztalnál; nem a pípára, mert hiszen az öreg már másnap panaszkodott, hogy hiányzik a pípa, – hanem a pénz-kérésre.

A pénz említése éppen ezen a napon súlyos szó volt. A doktor az előtte való estén kártyázta el a szanatórium utolsó tégláit, s reggel azzal tért haza, hogy adjanak neki revolvert, vagy lőjjék agyon, mert ő nem érdemli meg, hogy éljen!

Az asszonyok megrémültek, és sírva kérték, hogy ne cselekedje azt. A doktor erre nagynehezen lemondott a revolverről s kijelentette becsületszavára, hogy nem kártyázik többé. De még hatszáz forint kártyaadósságot is csinált.

Bárányné, aki kútkőként ült eddig a pénzén, felajánlotta, hogy kifizeti előre az ő háztartási járulékát. Száz koronával járult havonkint a háztartás költségeihez, s még ezenkívül a házbér harmadát is fizette. Hát elsietett a takarékpénztárba, és kivette onnan a szükséges összeget: átadta az öccsének.

Mindezek a drámai jelenetek a hálószobában játszódtak el. Az öregúr mégcsak nem is sejtette, hogy az ő szép birtoka, tehene, lova, birkanyája, ráment négy hitvány disznóra, amelynek Budapest férfi-társasága minden éjjel isteni tisztelettel adózik.

Az öreg eddig sohse szólt pénzről. Maradt neki a zsebében annyi, hogy eddig elég volt. Gondolta, ha elfogy, majd adnak.

A szavára tehát egy percnyi csendesség volt a felelet, aztán a doktor közömbös hangon a feleségére intett:

– Nálad van a kassza: adj.

A kasszában nem volt több pénz, csak húsz forint, amit délelőtt három beteg tett az orvos asztalára. Az asszony fölkelt, s kinyitotta a Wertheim-szekrényt: fatálat vett elő, és az asztalhoz vitte.

– Mennyi kell apácskám? Elég lesz tíz forint?

– Elég, elég, – felelte az öreg a bankót zsebregyürve.

Most már délutánonkint mindennap kijárt a házból. Nem kérdezték tőle hova jár? Örültek, hogy elszórakozik.

Azonban egy hét mulva ismét kellett pénz az öregúrnak, s megint egypár nap mulva.

Eleinte adogattak neki tíz forintot, öt forintot, aztán három forintot, aztán két forintot. Az öregúr mindig azt mondogatta: elég – elég.

Végre egy napon a doktorné nem adott neki többet csak egy koronát:

– Elég lesz ez is apám. Minek vinne magával többet? Elcsalják, ellopják.

Az öregúr ezen a napon szokatlanul kedvetlen volt. A fejét rázta, s nem nyúlt a pénzért.

– Ez nem elég nekem! Ma énnekem legalább is ötven korona kell. Lehet hogy száz is. Nem tudom. Talán nehezetekre is esik, de nem gondolom, hogy fogok még valaha kérni ilyen nagy összeget.

Ez a pénzkérés is délben történt, mert csak délután járt ki az öreg, hát csak délben szólt a pénzért.

A család megütődve nézett reá. Ezuttal az orvos faarcát türelmetlenség vonaglotta át:

– Dehát édesapám, mire van magának költsége? Hiszen a háznál mindent megtalál ami kell.

A Bárányné orra is idegesen mozgott. Látszott rajta, hogy alig állja megjegyzés nélkül.

Az öregúr zavarodottan vakarta a haját a füle mögött:

– Hát… meghalt az a szegény asszony… tudod az órásné…

– Melyik órásné? Micsoda órásné?

– A kiről te is lemondtál. Az a gyomorbajos.

A család régen elfelejtette az órásnét. Arról hogy az öregúr odajár, nem tudtak semmit. Hát csak elhülve néztek reá.

– Dehát bácsi, – szólalt meg végre Bárányné, – temetkezési vállalat-e a mi házunk?

Az öregúr felfortyant:

– Magamra vállaltam, hát magamra vállaltam!

A doktorné sietett az apja csillapítására:

– Nem azért apácskám… Tudjuk, hogy irgalmasszívü. Csak szokatlan ez a fővárosban.

– Mi szokatlan? Az irgalmasság? Nem bánom én, ha szokatlan is! Ha a fővárosnak szokatlan, én nem vagyok főváros! Én csak Csurgó Károly vagyok. Az asszony az én betegem volt, hát én temetem el!

Kiszorították az öregnek a pénzt. El is ment vele. De ahogy elment, megtanácskozták az ügyet:

– A bácsi sok pénzt költ, – mondotta Bárányné. – Minden gazember a zsebébe nyulkál.

– Az öreg a második gyermekkorát éli, – jegyezte meg ridegen az orvos. – Kötelességünk vigyázni reá.

A doktorné homlokára aggodalom borult:

– Csak ne haragítsátok. Elvégre meg kell gondolnunk, hogy ha takarékpénztárba tette volna be a vagyonát…

Bárányné hevesen vágott közbe:

– Hát mért apa? Kötelessége volt nektek adni!

A doktorné félénken felelte:

– Addig míg él, nem kötelezi rá a törvény.

A doktor már ekkor fölkelt és föl-alá járt a szobában:

– De így nem tarthat tovább, – mondotta hevesen. – Adj neki valami kerek havi pénzt, tíz-húsz forintot, azontúl aztán: „Nincs!“

Már február vége felé járt az idő, de ezen a napon mintha utolsó erejét fujná ki a tél, havas zivatar dühöngött.

Az öregúr soká elmaradt, és a doktorné már aggódott, hogy baja esik.

– Nem kellett volna elbocsátanunk magában, – mondotta. – Ki tudja hova ment? Legalább az inas elkisérhette volna.

Már a vacsoránál ültek, amikor végre hallatszott az ő rövid csengetése az előszobában.

A doktorné ki szokott lépni az apja elé, de most éppen a gyermek volt az ölében.

Az ebédlőbe behallatszott apró morgásszerü beszélgetése az inassal, aki lesegítette a bundáját.

Aztán az ebédlő ajtaja kinyillott, s az öregúr megjelent. De most egy kis hatéves forma sápadt leánykát vezetett be. A leánykán barna téli kendő volt. A kendő havas, a cipőcskéje is havas.

– Egy kis árvát hoztam, – mondotta az öregúr rezgő hangon, – nézzétek milyen kedves. A másikat egy varga fogadta örökbe.

A családot le lehetett volna festeni ilyen cimmel: „A kővé vált család.“