IX.

A pípa megjelenése egy percnyi csendet okozott. A beszélgetés megállt. A vendégek elbámultak: doktorék megdermedtek.

De az öregúr csak a maga örömével volt elfoglalva: ragyogó szemmel állt a társaság közepett, és elmondta, hogy két napja keresi a pípáját; hogy erre is, arra is gyanakodott, de végre is a rendelő szobában a cserépkályha tetején megtalálta.

– Ott volt! Ott!

Aztán elővonta a dohányzacskóját és a szinész mellé ült: pípát tömött.

Bárányné fölkelt és hozzáment:

– Remélem bácsi, – susogta fulladozva, – remélem, hogy nem véli tömjénnek a dohányát?

– De még a tömjénnél is különb ez hugom, – felelte diadalmasan az öregúr.

Látszott a társaságon, hogy figyel a beszélgetésre.

– Legyenek nyugodtak hölgyeim, – szólt az orvos vivóterembe illő önuralommal, – apánk csak tréfál: a szomszédszobában szokta ő elszíni az esti egypípa dohányát.

Az öregúr ránéz a vejére, s látja annak hidegen rámeredő tekintetét. Csak ekkor eszelkedik. A leányára pillant: az is halványan és búsan int neki.

– Hát persze hogy nem itt szívom el, – mondotta az öreg jólelkűen. – Tudom én, hogy a városi orrocskák kényesek.

Azzal csakugyan bement a másik szobába, a betegek várótermébe, amely szintén ki volt világítva és be volt pálmázva.

Nem volt ott senki. Egydarabig röstelkedett ott magában:

– Ökör vagyok, no, vén ökör vagyok, de hogy is gondolhattam arra, hogy közéjök ülök a pípával.

Aztán, hogy egyedül ült ott, csendes pípáztában elgondolkodott. A beteg asszonyra gondolt. Hogy a tél lerokkant, nem eresztették ki: azt mondták, hogy sikos a kő, öreg ember könnyen megcsuszik és eltöri a lábát. Azóta ki tudja mi történt a szegény órásnéval? Talán már a karácsonyt ágyban töltötte!

Megnézte az óráját: hat óra mult húsz perccel. Délben említették, hogy kilenc óra előtt aligha terítenek ezen a napon vacsorára. És hát az utca világos Budapesten: az órásné nem messze lakik.

Az öreg letámasztotta a pípáját az ablaksarokba, ahogy otthon szokta, s kiment az előszobába; elkérte a bundáját az inastól.

– Csak lemegyek, – mondotta, – mingyárt visszatérek.

Megtalálta a Práter-utcát. Útközben benyitott egy boltba és vett két narancsot. El is mondta magyarázatul, hogy két kisleánynak veszi, azokhoz megyen, mert az anyjok beteg.

A boltos biztosította, hogy szép a gondolat, mire az öreg kezet fogott vele.

Hát az asszony csakugyan feküdt. Az ágyban feküdt, a Hunyadi ágyában. A két kisleány fenn volt még. Az idősebbik, a Lenke, a feladatát írta nagykomolyan a kis petróleum lámpás mellett. A kisebbik, a Zsuzsika egy órakerékkel játszadozott a díványon.

Beeresztették az öregurat, aztán hogy az mindjárt az anyjukkal kezdett beszédbe, mindaketten folytatták a mulatságukat.

– Vendégek vannak nálunk, – mondotta az öreg, – hát megszöktem. Mert nappal nem eresztenek ki, nem ám. Hát hogy van?

– Tetszik látni, – felelte szomoru mosolylyal az asszony. – Fekszem már naphosszat.

– És Hunyadi úr nem haragszik érte? Vagy igazis, hiszen nincs már itten.

– Hunyadi úr csak reggel jön haza, – felelte az asszony. – Akkor megvetem az ágyat, s áttelepedek a díványra.

– No de ezt nem lehet engedni. El kell küldeni azt az urat. Meg kell neki mondani, hogy…

– Tizenkét koronát fizet.

– Mindegy!

– Abból élünk, meg hogy az órákat rakom zálogba. A varga hordja el, a jószívü varga szomszéd. Ő hozat fát is, ő rak tüzet a kályhánkba esténkint. Mert csak este fűtünk.

Mindezt az asszony bágyadtan mondta és mosolyogva. Látszott rajta, hogy örül az öregúr látogatásának.

– Nohát ez nem jól van, – szólt az öreg a fejét rázva.

Belekotort a mellénye zsebébe és kivett két húszkoronás bankót:

– Itt van az ágy bérlete. Én bérlem ki, csak maradjon benne. Aztán gondoskodni kell valami cselédről. Nincs valaki rokona?

– Nincs, – felelte az asszony.

A szobába egy nagyfejü ember nyitott be kopogtatás nélkül. A varga volt. Befedett lábosban hozott valamit, de hogy az öregurat meglátta, megállt és nagykomolyan ránézett, mintha azt kérdezné: Ki ez?

– Az öreg tekintetes úr, – mondotta magyarázatul az asszony. – Nézze csak Fábián úr: negyven koronát kaptam tőle.

A varga letette a lábost az asztalra, aztán lekapta a kalapját:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus.

– Mindörökké, – felelte az öregúr.

– Ime ahogy mondám: az Isten elküldi az ő angyalát a szükség órájában és mindeneket megvigasztal. Így van ez uram. Ön nem is tudja, hogy önt az Isten küldte ide, csak egy belső sugallatot érzett, amely azt mondotta: Kelj fel és eredj az özvegy órásnéhoz. Ön pedig felkele és eljöve, teljesítvén az Úrnak akaratát.

A varga szeme csillogott, míg ezeket mondotta. Rossz horpadt kalapját alázatosan tartotta a kezében, s hogy a rajta levő téli kabát nem volt a mellén begombolva, beszéde közben begombolni iparkodott. De persze nem sikerült: nem volt ott gomb a kabáton, hát csak összefogta.

– Vacsorát hozott, ugye? – mondotta az öregúr. Nohát csak egyenek.

A varga erre megterítette az asztalt ujságpapirossal s letette a lábost a két gyerek elé.

– Csak egy kis kását főztem nekik, kukorica-kását, – mondotta ekközben. – Minden este azt főzök, mert az a legolcsóbb. Nappal kenyeret esznek. Én is csak azt eszek. A miatyánkban nem kérünk egyebet az Istentől.

Aztán egy félliteres üveget vont elő a zsebéből, s összerázta, az asszonyhoz vitte:

– Magának meg itt a tej.

Az asszony felült az ágyban, és apró kortyokban itta a tejet, mint ahogy a tyúk iszik.

A varga aztán belenyult a téli kabátja zsebébe és egy összehajtogatott papiros lapot vont elő:

– Lássa órásné, – mondotta fontos arccal, – ahol legnagyobb a veszedelem, ott jelenik meg mindig a Láthatatlan Kéz. Ihol az ujság. Az van benne, hogy egy bárónénak valami sugárral gyógyították meg a gyomrát, valami mindent átjáró sugárral.

És elolvasta a közleményt.

– No ezt megpróbáljuk! – mondotta az öregúr. – Jól beszél Fábián úr, hogy „In tempestate securitas!“ Veszedelemben a segedelem.

Az asszony szeme kigyulladt, mint két szentjánosbogár:

– Igazán? Hát volna még reménység?

Aztán elszomorodott:

– Az báróné volt.

A varga tiltakozón emelte föl az ujját és oktatón szólott:

– Az Isten színe előtt mindenki báróné.

– Úgy van, – bólintott reá az öregúr.

Ugyanekkor csiklandást érzett az orrában. Azt gondolta trüsszenteni fog, hát a zsebkendőjéért nyult, a zsebkendő helyett azonban a narancsra tapintott.

– Nini, – mondotta, – majd el is felejtem.

A két leányra nézett. A kisebbik már otthagyta a kását és visszatért a díványra. Föltérdelt rá, és az órakerék árnyékával mulatott. Az öregúr melléje ült:

– Hoztam neked valamit. Nyúlj a zsebembe.

A kisleány bátortalanul nézett reá, aztán elmosolyodott és óvatosan belenyult a bundazsebbe. Kivette a narancsot és megnézte. A narancsról az öregúrra nézett, olyan nézéssel, amely hálát és csodálkozást fejezett ki.

– Örülsz neki? – kérdezte az öreg.

Válasz helyett a gyermek megölelte az öreget, s arcát a szakállára hajtotta.

A kisgyerekek őszinte, ösztönös mozdulata ez, de az öregurat mégis elérzékenyítette. Az az érzés ébredt föl a szívében, mint mikor a maga kisleánya simult így hozzá. Ilyen kis gyönge madártest volt az is, ilyen ártatlan kis lélek.

Hát magához ölelte és meghatottan kérdezte:

– Szeretsz engem? Szereted a bácsit?

– Szejetem, – felelte a gyermek.

*

Ezalatt doktoréknál tovább folyt a vidám társalgás. A vendégek bőven megbeszélték a szinészetet, festészetet, divatot, politikát, a távollevő ismerősök hibáit, s végül megigérték, hogy gyakran el fognak látogatni a kedves zöld szalonba.

Mikor az utolsó vendég is kitette a lábát, Bárányné a sógorasszonyhoz fordult, és szólt felleges arccal:

– A bácsit nem szabad beeresztenünk többé a zsúrnapon.

– No, – mondotta a doktor is, – ez már több a soknál!

Bárányné epésen nevetett:

– Jó, hogy azt nem kérdezte a hölgyektől, hogy hány esztendősek?

A doktor idegesen járkált fel és alá a szobában:

– Legközelebb a trágyázásról fog beszélni.

A doktorné félénken mentegetődzött:

– Mindenki tudja, hogy falusi ember. Ki ütköznék meg a beszédén? Dehát bizzátok reám: majd én a napjainkon felküldöm az öreg Mayerhoz.

A doktor hevesen járt föl és alá s eközben megpillantotta az ablakhoz támasztott pípát. Felkapta és a kályhához vágta.

A szép ezüstös tajtékpípa ketté törötten hullott a szőnyegre.

E pillanatban lépett be az öregúr. Hallhatta a koppanást is.

– No mi az? Mit bámultok rám? – mondotta jóságos hangon. – Azt hittétek megszöktem úgye?

Megpillantotta a pípáját a szőnyegen, s látszott rajta, hogy megdöbben.

A doktorné ekkor hozzálépett és megölelte:

– Ne haragudjék: én törtem el… véletlenül!