XII.

Egy reggel az öregúr korábban ment le, mint szokott. Azon éjjel a feleségéről álmodott. A felesége új ingeket varrt neki, szép fehéreket, valami újfajta gyolcsból. Ezt akarta elmondani a leányának mielőbb.

S tartogatta össze a fejében az álom részleteit.

Az asztal már meg volt terítve, de az edények és szalvéták érintetlenül állottak.

– Mi a manó, – mormogta az öreg, – de későn kelnek fel máma!

S az ablakhoz ment, hogy a kárpitot felereszsze.

A reggeli nap besütött a szalonba. Az ezüstnemüek csillogtak az asztalon.

Eközben kegyetlen veszekedést hall a szomszédszobában. Bárányné csattogott, a doktor nénje.

Az öregúr megdöbbent. Azt gondolta, hogy az asszony a leányával pöröl.

Figyelt:

– Az én nevem ugyan nem kerül a váltódra! – hangzott az éles hang, mint a fürészreszelés. – Nekem fiam van! Nekem a vagyonom a fiam vagyona! A te becsületszód? A te becsületszód énelőttem rongy, elavult bankó!

Az öregúron hideg borzongás futott át. Állott megdermedten a félig nyilt ajtóra bámulva.

A doktor tompa esdeklő hangja hallatszott válaszul. A szavait nem lehetett érteni.

Ismét a Bárányné hangja az epés kacagással:

– Igen? Az kellene? Soha többé egy fillért se!

És a hangja vijjogva emelkedett:

– A feleséged hozományát elkártyáztad! a szanatóriumot elkártyáztad! az én apai örökségemet elkártyáztad! az apósod birtokát is elkártyáztad! Mindent elkártyáztál! Pfuj! Semmirekellő!

Az öregúr szívére ólom-zuhatagként hullottak a szavak; körüle elsötétült a világ! Most értette meg, hogy a veje miért olyan sápadt és kivörösült szemü reggelenkint, hogy az ő leánya miért oly bús és hallgatag, Bárányné miért oly rendelkező. És hogy az ő birtokát elkártyázta! a sok száz éves családi birtokot, amelyet az apák szorgalma fenntartott, az ő szorgalma gyarapított!

Be akart rohanni, hogy pofonüsse, összegázolja azt a gazembert, de a tagjai nem mozdultak, – a lába kővé változott.

Ekkor hirtelen megnyillott az ajtó. A doktor jelent meg a küszöbön. Sápadt volt mint mindig; a szemei vörösek mint mindig; fakó arca azonban még fakóbb volt mint máskor.

Az öregúr a szoba közepén állt. Szeme, mint a megfojtott ember szeme, reá meredt a doktorra.

Az ember megrezzent. Egy döbbenéssel megértette, hogy az öregúr mindent hallott.

Máskor jóreggelt szokott mondani, most belefagyott a szó. Leült a kártyások flegmájával némán az asztalhoz.

És egy percnyi kínos csend következett.

Az öregúr mégegyszer végignézte egy hosszu megvető pillantással, aztán belépett a szomszéd szobába.

A szobában égett a villamos lámpás. A leánya ott ült a bölcső mellett, reggeli rózsaszínü pongyolában. Fejét a bölcső szögletére hajtva, sírt.

Az öregúr megállt a szoba közepén és mélyből szakadó fájdalmas sóhajtással szólott:

– Szegény leányom!

E naptól fogva nem szólt többé a vejéhez. Mikor terítettek, leült a többivel, s evett szótlanul; mikor elvégezte, elment szótlanul. Ha a nők kérdést intéztek hozzá, röviden felelt, vagy egyáltalán nem felelt. Ezen a napon megrokkant, mint a régi ház, s ettől fogva mindennap egy évet öregedett. Egy fel-alá bolygó sötét néma panasz lett az alakja, egy néma bús szemrehányás, amely mindennap megjelenik kétszer az asztalnál s azt mondja:

– Az én életem eredményét te semmizted el!

A házbeliek nem mertek vele szólni. Úgy néztek reá, mint a begyöpösödött régi vulkánra, amelynek földje remeg, s csak idő kérdése mikor fog újra kirontani.

Dehát a vulkánok is nehezen törnek ki, ha egyszer megöregszenek. Az öregúr önmagába sülyedve hallgatott.

Az első napon az hánytorgott tengerként háborgó lelkében, hogy visszatér a kuriájába. Hiszen azt nem adta el. Azon mód áll, amint ott hagyta: a bútorok, a képek, régi hétköznapi ruhái a szekrényben. Csak vissza kell utaznia, csak be kell lépnie.

Úgy ám, de mit mondanak otthon? Akivel csak találkozik a faluban, mindenki azt fogja kérdezni, hogy miért tért vissza?

Aztán hát miből él? A birtok már Rosenbergé, a falu kocsmárosáé, csak épp a házat tartotta fenn, meg a kiskertet. A gyümölcsös kert már nem neki terem, az istállókban már nem az ő marhái állanak, a baromfiudvaron nem az ő csirkéi szaladgálnak.

Ki tartja el?

Ha csak három ezer forintot is fentartott volna magának, a kamataiból szegényesen eltengődne, de egy fillére sincs, annyia sincs, mint esténkint a falu koldusának.

Hát csak maradt az öreg, könytelen szemmel, de nem könytelen szívvel.

A fejében villámokkal terhes nehéz felhő sötétlett. Maga is félt attól, hogy ebből a felhőből egyszer csak kidördül a vihar!

Ez az esemény azonban a doktort is megváltoztatta: kedves hizelgő modort öltött mind a két asszony iránt. Éjszakánkint mindig otthon maradt. A szeme vörössége is elmult. Látszott rajta, hogy dolgozik, hogy más ember akar lenni.

De az öregúr nem nézte, nem látta. Semmit nem látott már benne, csak a vagyona megsemmisítőjét.

*

Egy napon, március vége felé azt mondja a cseléd:

– Az öreg tekintetes úr tegnap nem ment el hazulról, úgylátszik ma se megy ki.

Mert akkor szokott takarítani a cseléd, mikor az öreg odajárt.

A doktorné megdöbbent:

– Csak nem beteg talán?

Bárányné orrán megjelent a ránc: elmosolyodott:

– Mikor adtál neki pénzt?

– Már régen nem kért.

A doktorné azonnal besietett és kivett egy huszkoronás bankót. Föl akart vele sietni az apjához az emeletre, de megállt a szoba közepén határozatlanul.

– Nem, én nem viszem fel.

Megrémült attól a gondolattól, hogy négyszemközt áll az apjával.

– Majd lejön este úgyis, – mondotta Bárányné.

Az öregúrnak csakugyan a pénze fogyott el, azért nem ment ki.

Amíg a pénze tartott, eljárt az árvaházba: vitt a Zsuzsikának cukrot, süteményt, kandirozott gyümölcsöket. Aznap, mikor az a lesujtó leleplezés történt, aznap is elment, de elfelejtett venni ajándékot, csak ott jutott eszébe az ajtóban.

De nem is eresztették be. Azt mondták, hogy Zsuzsika a beteg-szobában van: az orvos tilalma, hogy nem szabad hozzá bemenni senkinek.

Az öreg meghökkent:

– Dehát mi a baja?

A portás feltelefonozott az emeletre, hogy mondják meg, mi a baja Polgár Zsuzsinak? Azt felelték vissza: Torokbaj.

– Torokbaj? Csak nem difteritisz talán?

A portás megint feltelefonozott. Azt felelték vissza, hogy aligha difteritisz. Nem lehet bizonyosat tudni.

No akkor csakugyan nem szabad hozzá bemennie.

Hát csak az ajándékot vitte el másnap: egy szép kis bábut.

Harmadnap aztán, mikor a pénzét kereste, nem talált csak egy tízfillérest a zsebében.

És ekkor kezdte gyötörni a pénztelenség.

Hol szerezzen? A leányától kérjen? Nem, százszor nem! Hátha éppen kártya után áll a kassza? Nem, onnan nem kér ő többet.

Otthon ült. Hirlapot sem olvasott már. Olykor fel-alá járt a szobában. Olykor nézéstelen nézéssel bámult ki órákig.

Délutánonkint megszólalt egy zongora valamelyik szomszédban. De különös zongorázás volt az: csak egy hang szólt mindig. A hang vastagon kezdte, aztán mintha egy végtelen grádicson menne fölfelé, egyre vékonyodott, mindig följebb és följebb emelkedett csörgedezve, mígnem vékony pilingeléssé gyengült; mikor aztán már kavicszörgésszerü éktelenségig jutott, megint megindult a magasból lefelé és vastagodott, szállott, hanyatlott egyre lejebb és lejebb, mígnem annyira elsülyedt, hogy otromba dörgéssé semmisült és egybeomlott a kocsik dübörgésével.

Az öregurat meglepte először ez a különösség. Szinte érdeklődéssel hallgatta, ahogy megint előkerült a hang a mélységből és hágott, emelkedett, vékonyodott, mintha egy bánya mélységéből jönne s fölmászna létrán a felhőkig, de még azon is felül, aztán megint visszaereszkedett éppen úgy mint előbb.

Vagy ötször elhallgatta érdeklődéssel. Aztán megunta, aztán meg boszankodott, s bezárta az ablakát. De még akkor is hallani vélte, vagy hogy hallotta is. Az érchúrok átrezgették az ablakot, s most már olyan volt neki, mintha a padló is emelkedne a hangokkal, aztán meg lefelé sülyedne.

Ha az alsó lakásban történik ez, bizonyára azonnal átküldi a cselédet, hogy tegye be az ablakát az a zongora-sintér! – most azonban csak nyugtalanul mozgott föl és alá a szobájában, aztán meg bedugta a fülét vattával.

Szerencsére csak a délutáni órákra volt kiszabva ez a zongora-gyötrelem. Délelőtt nyitva tarthatta az ablakát, s nézhette az eget, a háztetőket, vagy az üres telket, amelynek kövei között kizöldült a gaz.

Egyszer ahogy így az ablakon lefelé méláz, látja, hogy az agg Mayer baktat nagylassan az utcán. Mért ment ki? Nem szokott kijárni!

S ekkor az a gondolata támadt, hogy az öreg Mayertól kér. Nem kér tőle sokat, csak tíz koronát. Elvégre ismerősek, bizalmasak. Alig volt nap, hogy délutánonkint fel ne ment volna hozzá. Az agg beszéde érthetetlen volt, de legalább ő is beszélhetett. A pipáját is felvitte mindig s beszélt igen sokat. Az agg Mayer pislogva hallgatta, s megjegyzéseket vetett közbe, amelyek tele voltak izével, s a láthatatlan csibuk szívásával, de azért elmulattak.

Hát tíz koronát fog kérni, nem többet, csak tíz koronát. Az elég lesz egy hétig is a villamosra is, ajándékra is Zsuzsikának.

Hát lesietett. Utólérte Mayert.

– Jónapot bátyámuram! Hova, hova?

– Pah, pah, a takarékpénztárba. Ilyenkor váltom be az izéket, szelvényeket. Hát öcsémuram?

– Én csak sétálok.

– Ma szép az idő.

– Szép napos.

Hallgatva mentek tovább. Az öregúr azon gondolkodott, hogy hogyan kezdje. Irtózott a pénzkéréstől, de kínzó valami az, ha üres a zsebe az olyan embernek, aki hetvenhét éves koráig mindig talált pénzt a zsebében.

És hátha Mayer arca kedvetlenséget fejez ki? Vagy éppen megijedést! Nem, nem. – Tíz korona sok: csak egy ötkoronást kér. Egy ötkoronás az ilyen gazdag embernek nem pénz. Talán még örül is, hogy szolgálhat vele.

Hallgatva bandúkolt mellette, aztán újból köhintett és megszólalt.

– Közel van az a takarékpénztár?

– Pah, pah, dehogy!

– Hát üljünk villamosra.

– Villamosra? Pah, pah.

– Elkísérem odáig urambátyám.

Az agg Mayer tiltakozóan emelte fel a kezét:

– Fölösleges kiadás pah, pah. Ahova gyalog mehet az ember, ne menjen villamoson.

Az öreg Csurgó elvörösödött. Az volt a szándéka, hogy amikor majd a villamos állomáshoz érkeznek, a zsebére tapint, s azt fogja mondani, hogy otthon felejtette a pénzét.

A szíve erősen dobogott. Hogyan kell pénzt kérni? – ezt az egyet nem gyakorolta soha. És vajjon kérhet-e az ilyen embertől valamit, aki a villamosra is sajnálja a pénzét? Dehát ő elvégre is megadja. De nem is fog többet kérni két koronánál.

Megint mentek szótlanul. Zsuzsikára gondolt. Ezen a szép tavaszi napon bizonyosan lent játszanak a kertben. Egy zacskó cukrot fog neki vinni, és a kislány kitárt karral röpül majd eléje, mint ahogy szokott. Angyali kedvesség van abban a kis árvában!

– Urambátyám, – szólalt meg végre olyan lelki elhatározással, amilyennel csak Zrinyi Miklós törhetett ki a várkapun.

– Tessék?

– Urambátyám, otthon felejtettem a tárcámat.

Mayer megállt. Szaporán pislogott.

– Pah, pah, az baj.

– Már restellek érte visszamenni.

Mayer még szaporábban pislogott. Szemöldökei föl és leszállottak.

– Pah, pah, legalább nem költ.

És ismét folytatta apró-lépéses menését.

Az öreg Csurgó most már sápadt volt. Ha ez nem ad most pénzt, ki tudja meddig nem látja Zsuzsikát! A dohánya is fogytán van! Hirlapot se olvasott napok óta! Csak egy koronát fog tőle kérni. Azt nem tagadhatja meg.

– Urambátyám, – szólott ismét.

– Tessék uramöcsém.

– Nem segítene ki a zavaromból?

– Nem, – felelte az agg határozottan.

És tovább ment, anélkül hogy felpillantana.

Az öreg Csurgó roskadozva tért vissza. Majdnem sírt dühében. Ime ennyire jutott. Koldul már. Orcáját a szégyen pörköli egy nyomorult koronáért, s el kell szenvednie, hogy azt mondják: nem!

Arra gondolt, hogy felakasztja magát, vagy hogy leugrik az emeletről, de a leányát sajnálta: az ismerősök susogni fognak. Nem, a leányát nem keveri szégyenbe!

Elővette a konyakos üvegeket, és ivott, nagyokat ivott.

Most már éjszakánkint arra gondolt, hogy eladja az ősi házat is, eladja; de ilyenkor mindig látta az apját, amint ott ül a tornácon egy fakó széles bőrszékben, és nagy tajtékpipából pípázgatva szemléli az udvart, az eget, a gyümölcsös kert békés lombjait. S látta az anyját, egy kis kövér eleven asszonyt, aki folyton jön-megy, tesz-vesz valamit a folyosó tulsó végén a konyha előtt. A folyosó téglái ki vannak ott kopva, ahol az apja ülni szokott, s anyja kezének melege mintha rajta volna még a kilincseken.

A földet, az ősi földet el tudta adni nagynehezen Rósenbergnek, de az a gondolat, hogy Rósenberg oda fog ülni a karosszékbe az ő apja helyébe, hogy a lompos Rósenbergné ott fog ki-bejárni a konyhán, ahol az ő anyja, hogy a Rósenberg családja ott fog nyüzsögni a folyosón, az udvaron, a kiskertben, az a gondolat gyötrelmes volt neki. Nem! Inkább élni fog pénztelenül.

Doktorék ezen a napon megtanácskozták, hogy az öregnek havi díjat fognak adni. Először harminc koronát állapítottak meg, aztán leszállították húszra. Minek több az ilyen öreg embernek? Elvégre ha valami rendkivüli kiadása lesz, úgyis szól. De jobb ha hozzá szokik, hogy minden hónap elején kap húsz koronát.

A doktorné este nyájasan megölelte, megcsókolta:

– Nem beteg atyuskám? Talán pénze sincs már? Hát mért nem szól? No ezentúl már magam fogom a zsebébe tenni, ha nem szól is.

És a kabátja zsebébe dugta a húszkoronást. Az öregúr nem felelt. A húszkoronást sem utasította el. Amint a kanalat letette, búcsúzó pillantást vetett a lányára s Báránynéra. Azzal fölcsoszogott szótlanul az emeletre.

Másnap még délelőtt elment a házból. Bement a boltba és egy nagycsomó cukrot vásárolt össze, mindenfélét, a legszebbeket, a legjobbakat.

– No hol a Zsuzsika? – mondotta szinte vidáman a portásnak. A kertben van ugye?

A portás a fejét rázta:

– Hát nem tetszik tudni, hogy meghalt. Meghalt még azon az éjjelen, mikor utoljára itt tetszett járni. El is temették már.

Az öreg kezéből lehullott a csomag. A szemében két nagy könycsepp jelent meg. Szótlanul megfordult s elballagott.