XIII.

Az öregúr megszokta a szobáját is, elszokott a beszélgetéstől. Most már a házban nem beszélgetett senkivel. Az öreg Mayerhez nem ment be többé. A tanárral, tanárnéval ha találkozott a lépcsőn, rövid köszönést váltott, s ment tovább.

A tanár egyszer megszólította:

– Valami baja van bácsi?

– Nincs semmi, – felelte az öreg.

– Mégis mintha kedvetlen volna.

Nem akarta mondani, hogy betegnek látszik.

Az öreg sóhajtást fojtott el a mellében:

– Nem. Csak tudja most már kitavaszodott: ilyenkor nálunk már rügyeznek a fák; a barackfa már virágzik is; a mezőn szól a pacsirta, a kertben a rigó, éjjel a fülemile. Itt mi szól? A villamos csengetés, fiakker dübörgés? zongora-skálázás?

Azzal tovább ment.

Kikisétált a Dunapartra, aztán a parton fel az Akadémiáig. Ott fölült a villamosra: kiment Ujpestre, Megyerre. Leszállt a villamosról és gyalog ballagott a vetésekig. Közben meg-megállt, és beletúrt a botjával a földbe. Olykor fel is vett egy marokkal: megnézte, lepergette.

– Homokos sovány talaj, – mormogta. – Kár bele a búza!

A vetés különösen érdekelte. Hogy az őszi buza milyennek mutatkozik? A tavaszit hogyan vetik? Néha szóba eredt a munkásokkal: tanította őket, hogy ne pocsékolják a magot, ne csigázzák el az igás jószágot. Néha künn is felejtkezett, hát megebédelt valami kocsmában; fizetett ebédet annak is, aki történetesen bevetődött, és szegénynek látszott.

Ilyenkor csak este került haza.

Eleinte nyugtalankodtak. Később megszokták:

– A bácsi künn ebédel. Jól teszi. Hadd szórakozzék.

Egy reggel igen poros volt az öregúr kabátja. A doktorné lekefélte. Aztán, hogy az öreg elment, összeszidta a cselédet:

– Mért nem keféled te ki az apám ruháit?

– Hogy keféljem? – felelte a cseléd. – Már hetek óta zárva tartja a sifonérját; nem férek hozzá.

A sifonér párja ott állott az udvari előszobában. A doktorné levonta a kulcsát.

– Nesze, nyisd föl és kefélj meg mindent.

A cseléd néhány perc mulva sunyi nevetéssel tért vissza:

– Tudom már mér tartja az öreg tekintetes úr zárva a sifonért: tele van pálinkás üveggel!

Délben aztán Bárányné elujságolta a pálinkát a doktornak:

– Képzeld csak; három nagy üveg konyakot találtunk a bácsinál. Az egyik üveg már csaknem fenékig üres.

A doktor elképedt:

– Ezt nem szabad engedni. Szívelzsirosodás lesz a következménye. Meg aztán rászokik. Tántorogni fog a házban.

– Sok pénzt adtok neki, – vélte Bárányné. – Minek adtok neki annyit? Nem tudja mire költse.

Leszállították a havi díjat tíz koronára. Május elsején már csak annyit dugott a doktorné az apja zsebébe.

No annak a tíz koronának „hamar lőn korai vége“.

Az öregúr nem ebédelt otthon, mert örült, ha nem kellett odaülnie az asztalhoz.

Bement a Lippert-féle vendéglőbe a körúton, s vele egyszerre telepedett az asztalhoz egy hosszulábu fiatal barna ember is.

– Megengedi ugye kérem?

– Szívesen, – felelte az öreg, – csak magam vagyok.

A fiatalember sokat evett és gyorsan. Az öregúr lassan, falusi szokás szerint.

Közben beszélgettek is. A fiatalember bemutatta magát, hogy ő báró, Szilvássy.

– Szilvássy? Sohse hallottam ezt a nevet.

– Pedig a történelemben is meg van örökítve, – mondotta a báró. – Nagy Iván hat lapon át foglalkozik a családunkkal.

– Nono, – felelte az öregúr, – hiszen nem azért mondom.

És ő is elbeszélte, hogy hogy hívják, mikor került a fővárosba és hogy a leányánál lakik.

Most már nem a vejénél lakott, hanem a lányánál.

És szidta a fővárost. Micsoda lárma! micsoda por! micsoda szenny! micsoda kőhalmaz! mennyi gazember! mennyi kártyás! Hiszen elvégre falun is van por, de csak a kocsiúton, amikor egy-egy kocsi fölveri; falun is van gazember, de azt becsukják; falun is van erkölcstelenség, de nem az utcán!

A télen csak megvolt az öreg, de tavaszszal már nem tetszett neki a város.

– Egy üveg Palugyait megiszunk-e közösen: – kérdezte a fiatalember.

S hogy az öreg bólintott, csengetett.

Amikor a pincér odaérkezett, a fiatalember éppen egy nagy falat sajtot tett a szájába, – az öregúrnak kellett szólnia:

– Egy üveg Palugyait.

És tovább panaszkodott, hogy a kövi élet milyen nem embernek való.

A fiatalember mindent helyeselt, s közben jól evett ivott, aztán sietve elment.

Mikor aztán az öregúr fizetett, a pincér bediktálta neki a másik úr ebédjét is.

– Mit beszél itt? – dördült rá az öregúr. – Mi közöm nekem a más ebédjével!

– Dehisz kérem együtt méltóztattak idejönni.

Az összeg kilenc korona és hatvan fillér volt. Az öregúrnak alig maradt annyija, hogy haza térhetett a villamoson.

De nem szólt róla otthon senkinek. Behúzódott a szobájába, és csak estefelé járt egyet-egyet a ház előtt.

Egyszer az jutott eszébe, hogy megnézi az atilláját: nem maradt-e véletlenül benne pénz?

Bizony nem maradt abban. Mindössze egynehány szem kukorica perdült ki belőle.

Az öreg szomoruan sétálgatott a szobájában. Egyszer megállt és ránézett a kukoricaszemekre.

Ez a pap kukoricájából való. Az ősszel talált egy ilyen szélesszemü csövet. Szétosztotta az ismerőseinek.

Az öregúr fölszedte a szemeket és az asztalra rakta.

Délután átment az üres telekre, s szedett onnan egy zsebkendő földet. A földet beleöntötte egy üres szivarládikába, amelyben a dohánya szokott állni, s megöntözte. Beledugdosta a kukoricaszemeket.

A kukorica néhány nap mulva kikelt. Az első napon halványsárgás tűhegyek jelentek meg, aztán hamarosan megzöldültek, megtölcséresedtek. Az öreg az ablaktáblák közé tette a ládikát és minden órában megnézte, hogy a kukorica mekkorát nőtt.

Már ekkor május vége felé járt az idő. A nap melegen sütött. Az öregúr nyitva tartotta az ablakát.

Egy ebédután ahogy ott szunnyad a karosszékben, nagy zúgással jön ám a magasból egy méhraj és egyenesen az ő ablakára száll. Gyermek-sapkányi csomó képződik az ablak keresztfáján, s a csomó egyre hosszabb és hosszabb. A méhek zengve lepik el az ablakot; s a szárnyukat boldogan rezgetve zenélik a megtelepedés énekét.

Az öregúr fölriadt a zúgásra és örvendező szemmel nézte, miként telepednek be a méhek. Talán épp az ő méhei! Eljöttek utána!

No ez kedves és váratlan valami!

Örömtől mosolygó szemmel nézte, mint száll a méhek egy része gomolyagba, más része az ablak falaira, kereteire. Itt fognak lakni ő vele, s ő napról-napra nézi, mint építik a sejteket, miként hordanak. Kedves zümmögésükben alszik ebédutánonkint, s azt álmodja, hogy otthon alszik a méhesben.

Hogy az ablaktáblát bevonja, ez már megvolt az első gondolatában. De hol fognak a méhek kijárni?

Ej, ezen is könnyü segíteni: csak le kell kaparni a gittet az alsó üvegtábla sarkáról, s ott egy kissé kifaragni a rámát. Meg is csinálta a penicilusával gyorsan, ügyesen.

Az ablak átalakult kaptárrá.

Az üveg eleinte szokatlan volt az apró szárnyasoknak: beleverték a fejüket, ide-oda mászkáltak rajta, de végre is megtalálták alól a nyilást és kiszálltak, beszálltak, ide-oda keringtek előtte; aztán mindig nagyobb és nagyobb nyolcasokat repültek be az ablak előtt.

Egy óra mulva már megjelentek az első hordók; lassu szárnyalással hozták a lábukon fehér virágpor terhöket, s lázas szorgalommal kezdték meg az ablak felső részén a munkát.

Az öregúr örömtől repeső szívvel nézte őket.

Node ezt el kell valakinek mondani!

Kiment a folyosóra és lenézett. A második emeleti folyosón Veres Istvánt pillantotta meg, az ügyelőt, aki a vasrácsról törölgette a port.

– Ügyelő! – szólott le halkan.

Az ügyelő azonban nem hallotta. A folyosón gyermekek játszottak, s az utca zaja is behallatszott:

Mikorra az öregúr másodszor szólt volna, az ügyelő eltünt a cselédlépcső felé.

Az öregúr lement hozzá és elfogta a lépcsőfokán:

– Győjjön már! Nézze micsoda vendégeim érkeztek!

Hogy ezt olyan különös örvendezéssel mondotta az öregúr, az ügyelő megindult vele s követte.

– Győjjön csak, győjjön.

Kitárta az ajtaját s mosolyogva mutatott az ablakra. Aztán elmondta a váratlan szerencsét, hogy hogyan jöttek, hogyan telepedtek be, hogyan csinált nekik kijárást, hogyan megtalálták azonnal.

Mindezt örömtől izgatottan, mosolyogva, boldogan beszélte el az öregúr, s odavezette az embert közelebb az ablakhoz:

– Nézze csak, hogyan hordanak!

A felügyelő ámult-bámult és nevetett.

Az öregúrnak eközben eszébe jutott, hogy a méheknek víz is kell, s hogy otthon egy darázskő hever a kút csurgása mellett: arról a kőről szoktak a méhek vizet hordani.

– Hol lehetne olyan követ szerezni?

– Itt az üres telken, – felelte az ügyelő, – mindenféle kő hever.

Az öregúr mindjárt kapta a kalapját, és elindult követ keresni. Az ajtaját nem is zárta be, csak éppen a kulcsot fordította reá.

Azonban a telken nem talált darázskövet, csak téglatörmeléket. Eszébe jutott, hogy a Kisfaludy-utcán árkot látott ásni, valami alagcsövezést csináltak ott, s a talajból olyanféle köveket forgattak elő.

Hát odament el.

Ezalatt az ügyelő tovább veregette a vasrácsot és hümmögött.

És megint hümmögött, s mintha megütődnék valami gondolaton, a levegőbe bámult.

Egyszercsak letette a rongyot s határozott lépésekkel neki indult a doktor lakásának.

Az ajtó előtt a pípát zsebre tette, s megköszörülte a torkát.

– A doktor úrral kell beszélnem, – mondotta szigoru hangon az inasnak.

A doktor kilépett:

– Mi kell István?

– Hát kérem ami nem járja, nem járja.

– Mi nem járja?

– A házi szabályzatban nincs ugyan benne, de a lakókra veszedelmes. Ha tetszik, megmondom a háziúrnak, de az se fogja megengedni.

– Dehát nem tudom, miről van szó?

– Az öreg tekintetes úr méheiről.

– Micsoda méhekről?

– Az öreg tekintetes úr méheket tart odafönn.

– Méheket? – kérdezte elámulva a doktor.

És szólította a cselédet:

– Micsoda méheket tart odafenn apánk? Mért nem mondod meg az ilyesmit? Ezt nem türik el seholse.

A házban általános nyugtalanság támadt. A hír ajtóról ajtóra futott. A lakók előjöttek és a folyósokon csoportosultak. Még az agg Mayer is kibujt az odujából, és szepegve tudakozta, hogy mi történt?

– El kell hajtani a méheket, – mondották minden felől. – No de ilyet! Ki hallott ilyesmit: méheket tartani a házban!

És fokozatosan emelkedett az izgalom. Az öregúr ajtaját kinyitották és a lakók betolongtak rajta.

– Söprüt kell hozni! Ki kell nyomni ablakostul!

Az ügyelő csakhamar megjelent egy hosszunyelü partvissal.

– Félre! Félre! A gyermekek ne álljanak itt kint! be kell őket küldeni!

Azonban a gyermekek ha bementek is, megint kilopództak. Látni akarta a méhet mindenki.

Az ügyelő hősies elhatározással lépett be a szobába, és székre állott. Aztán durr! nagy csörrenéssel kiütődött a felső ablaktábla.

A méhek egyszerre kizúdultak. A levegő megtelt velök. Síró zúgással cikáztak ide-oda. A nők, gyermekek sikoltozva futottak széjjel. A méhek dühödten vágódtak neki minden arcnak, s égető szúrással boszulták meg a sérelmüket.

Mindenki menekült. Hanyat homlok futottak le a lépcsőn, egyik a másik lakásába rontott be. A gyermekek üvöltöttek, a nők jajgattak, a férfiak káromkodtak. Dagadt arcok, dagadt szemek és dagadt fülek futkostak mindenfelé. Egy perc alatt eltünt minden ember. Még a rolettákat is leeresztették.

Csak a felügyelő maradt a hősies védelem terén, pedig az orrán és pofáján négy-öt méh is csimpeszkedett, s legott olyanná vált az orra, mint a galóca. Az öntöző gummicsövet rácsavarta egy harmadik emeleti vízcsapra és erős vízsugarat lőtt a levegőbe.

Ebben a zűrzavarban jelent meg az öregúr. Kő helyett egy ökölnyi ló-spongyát hozott. Gondolta, az is jó lesz, ha egyéb nem találkozik. Amint belépett, rögtön látta, hogy a méhek kiszabadultak. Ki ereszthette ki őket? Miért zavarták ki őket?

És amennyire öreg lábaitól tellett, sietett fölfelé.

A harmadik emelet egy zúgából akkor bátorodtak elő a doktor cselédei. Maga a doktor is erősen kapdosott a füléhez. S a fejére zsebkendőt borítva robogott az öregúr szobájába:

– Ide azt a csövet, István! – harsogta a kalapjával hadonászva.

A cselédek is söprüvel hadonáztak, hogy kitisztítsák a szobát. Az egyik ismét sikított.

Ekkor jelent meg lihegve az ajtóban az öregúr.

Hogy a doktort is ott látta, meghökkent.

A doktor vörös volt, mint a paradicsom. Éktelen dühvel meresztette vérben forgó szemét az apósára, és a szeme közé ordított:

– Vén marha!

S elrohant.

Az öregúr elsápadt… Egy pillanatig merőn nézett arra a helyre, ahol a doktor állott. A szeme megnedvesült. Aztán csendesen megfordult, és megindult vissza a lépcsőre, a lépcsőn le az utcára. Ment ment gépiesen sétáló lépésekkel, maga elé meredő nedves szemmel.

Ment az Üllői-úton, a Vámház-köruton. A spongyát is azon mód szorította még a markában.

A Körut sarkán a Duna-parton szembe találkozott Fábián vargával, aki egy csomó bőrt vitt a hóna alatt. A varga köszönt neki, de ő nem viszonozta. Látszott rajta, hogy néz, de nem lát.

A varga nyugtalanul bámult reá. Megállt, utána nézett, aztán néhány lépést ment utána:

– Tekintetes úr! Tekintetes úr? – szólott aggodalmasan.

Az öreg nem hallotta.

– Tekintetes úr! – kiáltott ismét a varga.

A járókelők megálltak és pillantást vetettek a vargára is, az öreg úrra is. Megnézni való is az a fővárosban, aki tekintetes.

Az öregúr azonban nem ügyelt sem a rátátakozókra, sem a vargára: ment tovább, mint valami gépember.

A parton egy villamos elgázolta volna, ha a fékező el nem csavarintja a rúdját. Nem hallotta a bőszült csengetést se. A kocsivezető káromkodását se.

Ment lassan, csendesen, egyforma sétáló lépésekkel.

A Ferenc József hid közelében halászbárkák állottak. Ráment egy olyanra.

A bárkán nem volt más, csak egy asszony. Az ott ült a bárka lakószobája előtt és krumplit hámozott.

– Keres valakit? – kérdezte nyugodtan. – Halat itt nem adunk el.

Az öregúr a bárka széléhez ért, s a balkezében levő spongyát fölemelte, megbámulta.

Aztán bedobta a spongyát a vízbe, utána a botját is; aztán maga is beleborult.

*

Másnap a lapokban egy rövid rendőri hír jelent meg:

Életunt öreg. Ma délután öt óra tájban a Ferenc József-hid közelében egy öreg úriember vetette magát a Dunába. Csónakot későn tudtak keríteni. Este fogták ki a holttestét a Csepelszigeten. Fábián István Práter-utcai varga fölismerte benne Csurgó Károly volt földbirtokost. Pénzt nem találtak nála. Tettének oka ismeretlen.

VÉGE.