PÉNZ ÉS BECSÜLET.

Vigjáték 5 fölvonásban. Irta Ponsard, francziából forditotta Országh Antal. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 május 25-én.

E mű méltán tesz oly nagy hatást Párisban. Ponsard a classicismus hive, ki eddig csak tragédiákat irt s mindig a multból vette tárgyait, közelebb lép az élethez, hogy korának Aristophanese legyen. Érdekes jelenet. Ott, a hol nem rég egy magas állásu egyén nyilatkozott igy: többre becsülöm az utolsó dobost, mint a legnagyobb irót – egy az ó-világ tanulmányozásába merült költő emelkedik föl s ajkán csendes mosolylyal, homlokán magas gondolatokkal mély értelmü gunyt hallatt az uj világ phraseologiája s becsületgőgje fölött, mely sehol sem oly otthonos, mint Francziaországban.

Sárba tapodni eszmét és férfiakat, a kik tegnap még bálványok voltak; a körülmények szerint cserélni meggyőződést; a corruptiót ezer alakban gyakorolni; a könnyelmüség és gyalázatnak az elvek szentségét kölcsönözni s mindezt az ékesszólás csillogásaival aranyozni meg: oly dolgok, melyeknek gyakrabban volt tanuja a franczia közélet, se hogy társadalmi állapotára is mélyen ne hassanak s ne idézzenek elő a családi életben is éles ellentéteket az ugy nevezett világi becsület és valódi erkölcs közt. A becsület keresztje a sziv fölött, s a kereszt becsülete a szivben nem élcz, melyet a fájdalom humora pattantott ki, de tény, melyet Teste és Praslin herczeg esetén kezdve annyi sok más igazolt.

E tragikus ellentétek komikai oldalát állitja elő Ponsard vigjátékában s azon eszmét viszi keresztül rajta, hogy becsületes embernek lenni kedvező körülmények közt olcsó erény, balsorsban pedig majdnem lehetetlenséggel határos, de nem lehetetlen. Már az első fölvonásban megtudjuk, mit akar a költő s miután egy egyszerü mese bonyolodásán és kifejlésén nevettünk, megindultunk, s a háttérben mintegy korunk tükrébe pillantánk, ugyanazon eszme zendül meg lelkünkben utóhangkép.

A mű hőse egy gazdag fiatal ember, George (Feleki), ki magasztos eszmékkel lép az életbe. Előtte a becsület bálvány. Mély megvetéssel szól azokról, kik áruba bocsátják meggyőződéseiket, vagy bárminő viszonyok közt haszonért föláldozzák a becsületet. Követeli, hogy a becsületes ember a legnagyobb nyomorban se ingadozzék s később, midőn ő maga is nyomorba jut, szigoru elveit feledvén, satyrája kezd lenni önmagának. S e körülmények közé a becsület taszitja. Atyja tetemes adósságot hagyott hátra. Az ő egész vagyona pusztán anyai örök, melyet el kell vesztenie, ha atyja adósságait kifizeti. Erre ugyan nem kényszeriti törvény, azonban tisztelvén atyja emlékét, sajnálván hitelezőit, enged a becsület szavának. Szegény lesz, ki csak ecsetére támaszkodhatik. S itt megnyilik az élet iskolája. Szereti Mercier (Szentpéteri) gazdag bankár leányát Laure-t (Komlóssi Ida) s viszont szerettetik. Az atya, a becsületrend vitéze, nem ellenzi a viszonyt a örvend, hogy leányát ily derék férfiu fogja birni, kit bárminő körülmények közt örömest választana vejéül. Az ifju szaván fogja őt, egyszersmind értesitvén körülményei változásáról. Az öreg szép phrasisok fedezete alatt «becsületesen» kezd visszavonulni s megtagadja leányát. Laure, ki különben szereti George-ot, atyjának engedelmeskedni akar s ellenére testvére Lucile (Bulyovszkyné) gunyainak egy szép phrasisban lemond róla s férjhez megy egy köztiszteletben álló bankárhoz, kit nem szeret. Georgenak semmije sincs s valami vállalathoz akar fogni. Atyja hitelezőihez fordul, kiket utolsó fillérig kielégitettet s kik hálájokban szolgálatukat ajánlák vala föl. Ezek is szép phrasisokban és jó tanácsok mellett megtagadják tőle a kölcsönt. Meghasonlásba jő magával nem tudja türni a nyomort, nélkülözést: hivatalok után kérdezősködik, melyekről azelőtt megvetéssel szólott s el akar venni egy gazdag agg leányt (Miskolczi J.). Az örvény széléről barátja Rodolphe (Szigeti), s Lucile, kibe belé szeret és szerelme fordulópontot idéz elé kedélyében, vonják vissza egy estélyen, melyet ügyvivője ad. A becsületes ügyvivő aztán kölcsönt szerez számára. Vállalathoz fog, mely szerencsésen sikerül. Ezalatt Laure férje, ki pazar jellemtelen ember, megbukik s magával rántja apósát is. Mercier épen a legkomikusabb dühében tör ki veje ellen, ki oly józan oly practicus, a költészetről annyira nem tart semmit és még is megbukott, midőn George megjelen s nőül veszi Lucile-t.

Ime röviden a mese, mely mikép Ponsardnál mindig, egyszerü s nem gyönyörködtet szinpadi csinyekkel s mesterségesen szőtt bonyodalmakkal. Ponsard a franczia szinköltészetben reactiót jelent az elfajult romantikai iskola ellenében. Ő elvetette a cselekvény megriadt folyamát, mely eseményt eseményre halmoz, erőszakosan vagy véletlen old és személyeit bészélni se hagyja, hanem űzi őket, hogy minél sebesebb gőzerővel vonják a cselekvényt – csattanásra. Ő jellemeket, szenvedélyt akar festeni, biztos fejlesztő mozgásban, a kor erkölcseit föltüntetni embereiben, eszmét lehelni a mű belső életeül s nyelv és dictio bájával is kiemelni minden mozzanatot.

E művében is megtaláljuk mindezt. Mily finom komikum a jellemek- és helyzetekben, minő lélektani mozzanatok, mennyi könnyüség és erő a kidolgozásban, és kellem s elmésség a párbeszédekben, s minő gazdag szellem, költői kedély s derült humor ömlik el az egészen! A genius nyomát érezzük mindenütt.

Azonban önkéntelen kérdenünk kell:

Vajon jellemekben nyujt-e e mű élesen kijelölt egyéneket, a minőket mi drámai müvészet remekeinek hiszünk?

Vajon midőn korunk erkölcsi phraseologiáját gunyolja ki, nem lesz épen akkor ő maga is mint drámairó egy kissé phraseolog, mert többet ad a dictiora, mint szükség, s kelletén tul töm meg majd minden jelenetet maximák- s irányczikkekkel.

Vajon az eszme, mely az egész műven átvonul, nem uralkodik-e korlátlanul, egészen a görög tragédiák fatumához hasonlón a személyek fölött és sorsukat nem ez határozza-e el inkább, mint drámailag szabad akaratjok. S épen ezért nem úgy látszik-e, mintha a cselekvény az eszméből merülne föl s nem ellenkezőleg s ez által a drámai erő és illusio egy része veszendőben volna?

Kérdések, melyeket nem mernénk a műre nézve kedvező szempontokból vitatni. Nem is szükség. Ponsardot rég ismerjük iskolája hibái- és szépségeivel. A classikus költő nem szokott egyént adni, csak typikus alakot, dictiókkal szeret jellemezni; személyeiben inkább a kort tükrözi vissza s az eszméket testesiti meg. Im itt egymással szembetéve a két franczia rendszer. Nem áll-e felettök Shakespeare elérhetlen magasban?

A mű nálunk is nagy hatást tőn, mit elősegitett az előadás. Uj darabot rég nem játszanak a szinészeink ily szorgalommal s összevágón. A szerepek is jól valának kiosztva. Sajnáljuk, hogy hely szüke miatt az előadásról nem szólhatunk bővebben. Legyen elég Szentpéterit, Szigetit, Bulyovszkynét, Komlóssi Idát kiemelnünk. Feleki is megállta a helyét.

Közönség nem nagy számmal. Néhány jelenet és sok mondat lelkesülten megtapsoltattak.