HÁROM SZIN.

Eredeti vigjáték 4 fölvonásban. Irta Kovács Pál. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1853 május 18-án.

Meglehetős számu közönség gyült föl azon közönyhöz képest, melyet drámai előadásaink alkalmával a közelebbi hetekben sajnosan kellet tapasztalnunk. Jele, hogy az eredeti szinművek irányában folytonos érdek és részvét nyilatkozik. A mű nem tett ugyan valami nagy hatást, de megbukottnak épen nem mondhatni. A két első fölvonás elég tetszéssel fogadtatott, s bár a két utóbbiban meggyérültek a tapsok, mindamellett kevés unatkozott arczczal találkoztunk. Mutatja, hogy a közönség némi elnézéssel viseltetik drámairóink irányában, s műveikben mindent élvez, a mit csak élvezhetni.

Minő eljárást kövessen ilyenkor a kritika? Nem volna-e üdvös valamit tanulnia közönségtől s kiemelnie mindent, a mit bármi tekintetben kiemelnie lehet. Ennél a jelen művet illetőleg semmi sem volna könnyebb, ha nem tartanánk attól, hogy ránk illeszthetik e példabeszédet: mást beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik. – Ezzel csak ezt akarjuk kifejezni, hogy mind az, a mit e vigjátékban kiemelhetni, épen nem komiko-drámai érdekü, hanem valami egyéb s bizonyosan az irna rá legszigorubb birálatot, ki följegyezné azon helyeket, melyek leginkább megtapsoltattak.

Paradoxonnak tetsző állitásunkat bebizonyithatni hiszszük.

A mű tartalma röviden ez:

Egy kisvárosi vendéglőbe egymásután négy nőtelen férfi száll meg: Ősváry ügyvéd (Szigeti), Dr. Porhanyó (Tóth), Geldmann kereskedelmi ügynök (László), Lentei huszártiszt (Feleki). A vendéglős mindegyiknek elbeszéli, hogy Kádos Gerőnek (Udvarhelyi) mily gazdag és szép leánya van. Mind a négyen házassági tervekkel indulnak látogatóba, de a leányt nem találják honn, csak a házgondviselőnőt Deborát (Kovácsné), kinek Geldmann és Porhanyó, mint házikisasszony udvarolni kezdenek. A más kettő nevet rajtok; ebből aztán kisül, hogy tévednek. Deborát mindegyik igyekszik maga részére vonni.

Ezalatt megérkezik Kádas Gerő, Menyhért testvérével s három leánynyal. A három közöl csak egy az övé, a más kettő testvéréé, ki azt a tervet ajánlja, meghallván a leánynézők hirét, hogy maradjon titok: melyek az ő leányai s melyik az egyetlen örökös, mert csak igy fognak a kérők szivök szerint választhatni. Gerő ur elfogadja a tervet s miután Debora nem ismerheti meg gazdája leányát, mert már tiz év óta nem látta s megnyugszik abban, mivel hitetik, hogy a három közöl egyik se a házikisasszony, a titok biztositva van. A leányok bemutattatnak. A kérők közöl kettő, Ősváry és Lentei, csakhamar szerelmes lesz Róza (Bulyovszkiné) és Lilába (Komlossi I.). A más kettő kiknél a pénz a fődolog, azon törik fe öket, hogy kitalálják: melyik a valódi. Sehogy sem sikerül s midőn az utolsó felvonásban Kádas Gerő háromféle szinü ruhában öltöztetett leányait választás végett kiállitja, visszalépnek azon jó hiszemben, melyet Debora erősitett meg bennök, hogy az egyetlen örökös, a gazdag Kádas-lány, nincs a választandók közt. Ősváry és Lentei megmaradnak választottaik mellett, kik Menyhért leányai. A valódi házikisasszony Tini (Latkócziné) hajadon marad.

E vázlatból is látszik, mennyire nem tudott a különben mulatságos helyzetekkel kinálkozó meséből drámai cselekvény alakulni, Egyetlen személy sincs, ki szinműi értelemben cselekvőleg hatna a fejlődésre. A bonyolódást egészen a korcsmáros és Kádos készitik elő s gyakorolnak rá egész végig legnagyobb befolyást, mig a vigjáték hősei szenvedőlegesen viselik magokat A harmadik fölvonásban tökéletesen be lehetne fejezni a művet; tehát épen ott, hol a bonyolódásnak a legmagasb pontot kellene elérni s egyszersmind előkésziteni a kifejlést. A cselekvény a harmadik fölvonásban megáll s csak a mű végén ad némi életjelt. E megállapodást szerző Debora tréfáival igyekszik feledtetni, s valóban a nők közt Debora a főszemély, sőt benne és körüle látszik összpontositva a mű komikuma, holott ennek a mese szelleme szerint a kérők és leányok közti viszonyból kellene kifejlődni. Azonban ez egészen mellőzve van s innen a cselekvény szálai természetes szövődésökben megakadályozvák, s a három lány a cselekvény elébb vitelére annyira szükségtelenül előállitva, hogy akár az utolsó fölvonás végéig ne is lássuk őket s a vigjáték nem szenved csorbát, sőt talán annyiban nyer, mennyiben megkiméli a nézőket legekvésbé sikerült alakjaitól s azon nem igen nőies társalgástól minő például: «Fölmelegithetném ugyan udvarlómat – mond egyik leány – de nem szeretem a fölmelegitett ételt.»

Jellemekről nem lehet szó, legalább mi szinműben cselekvény nélkül nem képzelhetünk jellemet. Ismert stereotyp alakok a szerző beszélyeiből, hol ő azokat sokkal érdekesebben is tudja fölhasználni. Szinészeink szorgalma mind a masquirozás-, mind a játszásban igen sokat tőn, hogy rajtok egy-két jól talált vonást fölismerhessünk.

S már kérdeni fogják olvasóink: mi az tehát, mit e vigjátékban élvezhetni? Mindaz, mi csupán magában nem szinmüi érdekü, például: élczek, találó észrevételek, s ügyes czélzatok, s egy-két különben mulatságos jelenet, melyek a műnek, mint egésznek, hátrányára vannak.

Ugy hiszszük, igazoltuk paradoxonnak tetsző állitásunkat. Mert megdicsérhetni-e vigjátékot azzal, hogy sikerült élczei vannak, mig komikai jellem- és helyzetekben szegény? Ez épen annyit tenne, mint kiemelni a drámában a szép lyrai helyeket, a nem drámai dictiot? Vigjátékban a komikum nem az élczekben áll. Az csak másodrendü dolog, s ugy alkalmazva, mint e jelen műben van, még ártalmas is. Itt a személyek csupán azért látszanak élni, hogy elméskedjenek. Mindegyik egy-egy Saphir, ki fölolvasást tart – s nem annyira rajtok nevetünk, mint elmésségökön. S ez igen nagy baj; nem ugyan az életben, hanem vigjátékban.

Az előadás a legjobbak közé tartozott. Különösen Szigetit kell kiemelnünk, ki Ösváryt egész végig igen eredetileg adá, s belőle érdekes alakot teremtett. A többi szerepek mind a legjobb kezekben. Az egész személyzet kitapsoltatott s a darab szerencséje az elmésségeken kivül leginkább a sikerült előadásnak tulajdonitható.