A MÁRVÁNYHÖLGYEK.

Dráma 4 fölvonásban előjátékkal, énekkel és zenével. Irták Barrière és Thiboust. Francziából fordította Csepreghy Ferencz. Zenéjét szerzette D. F. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 július 20-án.

Sokan azt mondják, hogy két féle költészet van: egyik, melyet a kritikusok és tudósok dicsérnek; másik, melyet a világfiak és nagyközönség. Amaz a halhatlan költészet, mely mindig untat; ez a halandó költészet, mely mindig gyönyörködtet.

Szegény halhatatlan költők, ki irigyelné a ti sorsotokat! Minő hideg, minő nyomorult e halhatatlanság. Műveiteken elalszik a szép hölgy, ásit a világfi, meg nem illetődik a tömeg, legfölebb bámul benneteket oly föltétel alatt, hogy többé nem alkalmatlankodtok. Ott feküsztök a könyvtárban, szépen bekötve, illetetlenül. Csak a kritikusok jönnek hozzátok, nem azért, hogy gyönyörködjenek, hisz a tagadás és guny, a kiaszott sziv és rideg értelem e szánalomra méltó képviselői nem tudnak gyönyörködni, hanem, hogy kommentárokat irjanak rólatok, föl nem található szépségeket fedezzenek föl bennetek s elhitessék a világgal, hogy nagy költők vagytok. A közönség szivesen elhiszi és folyvást unja magát. Csak a tudósok emlékében éltek, kik megirják életrajzotokat, betöltik neveitekkel az irodalomtörténet lapjait s érczemléket inditványoznak sirotokra. A közönség ujra mindent hisz, örömmel fizet s már most nem is unja magát, hanem olvassa és bámulja, műveitek helyett, az aranyos sirverset, a pompás érczemléket.

Boldog halandó költők, ki ne irigyelné a ti sorsotokat? Ti nem szorultatok a kritikusok és tudósok fáradozásaira. Műveitek nem a könyvtárakban és nem illetetlenül hevernek. Minden szép hölgy oly mohón, oly kiváncsian csügg rajtatok, hogy néha férje-, gyermekei- vagy kedveséről is megfeledkezik. A világfi örömest föláldoz értetek egy estélyt, hol talán unná magát s még egy légyottot is, ha történetesen imádottjával szakitani akar. A nagy közönség tapsol s egymás kezéből tépi ki könyveiteket. Tietek az élet öröme, tietek minden; a papir, a mennyit csak beirhattok; a pénz, a mennyit csak beseperhettek; a nap, a mennyit csak leélhettek. Tietek minden, kivéve a halhatatlanságot, az ércz siremléket, a kritikusok magasztalását, az irodalomtörténetirók phrasisait, melyek bizonyára nem irigylésre méltó dolgok. A választás nem nehéz s alkalmasint innen van, hogy annyian választják a második szebb pályát, hogy annyi a halandó költő s oly kevés a halhatatlan.

De vajon igaz volna-e mindez? Nem tudom. Legalább igy beszélik. Én se többet, se kevesebbet nem tudok, mint azt, hogy a költészet csak egyféle lehet: a valódi, s bár ne dicsérjék a kritikusok és ne tapsolja meg a közönség, mégis költészet marad s bár ne tapsolja meg a közönség és dicsérjék a kritikusok, még se változik át nem költészetté. Voltaire elég tudós és genialis ember volt és Shakespearet izléstelen parasztnak nevezte, mégis Shakespeare mindeddig a legnagyobb drámairó. «KOszorukkal fojtotok meg» – kiáltá Voltaire egyik drámája adatásakor a lelkesült párisi népnek, mégis Voltaire gyönge drámairó. Az kritikus sokszor csalódik, a közönség még többször. Mit bizonyit ez? Azt, hogy valamely költői mű értékét nem lehet a kritikusok és közönség tapsaitól fölfüggesztenünk, hanem éreznünk, itélnünk kell a magunk szive és eszével is s mindenek előtt megvizsgálnunk: vajon nem előitéletek vezetik-e félre a kritikusokat, vajon nem oly indokok lelkesitik-e a közönséget tapssal, melyek kivül esnek az æsthetikai gyönyör határain?

Sok mű roppant tetszésben részesül a nélkül, hogy műbecse volna. Mi ennek az oka? Sok minden. Először is az, hogy a szerzőnek, ha nincs is elég költői tehetsége, de sok ügyessége és eszélye van s művének oly alapeszmét választ, mely a közönséget politikai vagy társadalmi szenvedélyeinél fogva leigézi. Hány mű köszöni szerencséjét valamely hevesen vitatott politikai kérdésnek, valamely társadalmi forrongásnak, valamely helyi érdeknek! A taps elhangzik, a mű kimegy a divatból, mint akármely frakk, kabát vagy kalap. De nincsenek-e művek, melyekben hiányzik mindez, költői becsök sincs s mégis nagy tetszésben részesülnek? Vannak, az úgynevezett par excellence gyönyörködtető művek, melyek ép úgy elmulattatják az embert, mint domino, billiárd, egy vidor társaság kellemes fecsegései és pletykái, egy álarczos bál vagy épen orgia izgalmai. A költő, minthogy nem tudhatni a közönség æsthetikai érzéseire, másnemü érzéseit veszi igénybe; vagy ha tud is, nem akar, mert igy több sikert, több tapsot, több jövedelmet remél. Ha a lélektan, a természetes fejlődés alapján nem tud mesét, cselekvényt alkotni, mely a szellemhez szóljon, alkot olyat, mely a képzelődést megvesztegetve a kiváncsiságot kelti és fokozza föl; ha nem képes meghatni, megborzasztani igyekszik; ha kedélyünket nem emelheti, nem épen dicsérendő hajlamainkat izgatja; ha nem bizik jellemei- és párbeszédeiben, a diszitmények-, jelmezek- és tánczosnőkbe veti reményét; egyszóval: ha lelkünkre és szivünkre nem számithat, számit szellemi restségünk- vagy érzékiségünkre. Az ily ügyesség sokat pótol, bár nem pótolhatja a költészetet; az ily ügyesség sikert arathat, de azért nem lesz költészet. Azonban bizonyos pontig senki sem veheti rossz néven a közönségnek, ha ily műveken jól mulatja magát. A közönség nagy része nem annyira élvezni, mint szórakozni jár a szinházba: menekülni akar a szalon unalmai-, a dolgozószoba fáradalmaitól. Miért ne mulasson? valóban miért ne, ha befizetett. Mi rossz van abban, ha az ember mulat, kellemes izgatottságba jő: például, ha dominózik, billiárdozik vagy részt vesz egy vidor lakoma tréfáiban; ha mosolyog, ha megborzad, mert egy kellemes vagy kellemetlen botrányt, pikant bonmot-t, bizarr adomát hallott. Én részemről soha sem tudom hibáztatni a jól mulató embereket, de ha a jól mulató emberek közül valaki azt mondja, hogy e mulatság a költészet élve, kissé boszankodnom kell s azt mondanom, mindez nem költészet, hanem mulatság, vagy legalább nem a költészet mulatsága, mely a lelket és szivet veszi igénybe, hanem sok más egyébé, melyeket hosszas volna előszámlálnom.

E talán nagyon is érzékeny gondolatokat a nagyon is érzéketlen Márványhölgyek keltették föl bennem. Szerzőjök azon nyolczszáznegyvenhárom élő franczia drámairóhoz tartoznak, kik – mint Planche oly találóan megjegyzi – éjet-napot összetesznek, szünet nélkül dolgoznak és mindennap uj művet dobnak ki a vásárra s kiket egyedül az oly siker reménye vezet, mely nyereséget hajt. E mű Párisban roppant tetszésben részesült. Vajon tulajdonithatni-e a nagy sikert költői becsének? Nem. Ha csak egy futó pillantást vetünk a franczia lapok- és folyóiratokba, látni fogjuk, hogy a roppant tetszés okai épen olyan nemüek, minőket az elébb emlitettem: bizonyos helyi körülmény és igénybe vétele a közönség æsthetikai, de oly érzéseinek, melyeknél fogva a sikerre a legtöbbször bizton számithatni.

A dolog igen egyszerü. A Márványhölgyek a Kaméliás hölgy nélkül soha se részesült volna oly nagy tetszésben. Barrière és Thiboust kizsákmányolták a Dumas fia szerencséjét, ki ezelőtt pár évvel a fentebbi czim alatt egy regényt s később drámát irt. Dumas fia, kitől szinpadunkon még egyetlen dráma sem fordult meg, legtehetségesebb az ifju franczia drámairók közt, s ha nem is nagy, de reményteljes költő. A Kaméliás hölgy-nek minden hiánya mellett sok érdeme van. E mellett már tárgyánál fogva nagy hatást kellett előidéznie. A költő egy «femme perdue»-t rehabilitál és eszményit. Ezt régebb is tették a franczia költők, de egyik sem annyiszor s annyi sikerrel, mint Dumas fia, kinek Diane de Lys, Le Demi-Monde czimü művei is ezen eszme körül forognak. Ez a franczia viszonyok, különösen a franczia költők és művészek élményeiből foly, mire nem árt egy futó pillantást vetnünk.

A francziáknál a két utóbbi században, ha egy iró vagy művész tehetsége által kiemelkedett a tömegből, tüstént tagja lett az ugynevezett jó társaságnak. Akkor, ha nem is összeolvadva, csak megkülönböztetve és nem szétválasztva volt a társadalmi és irodalmi fensőség. Egyik a másikra hatott s a költők jó társaságnak kivántak tetszeni, köréből meritettek lelkesülést, vettek tárgyat és mintát. A politikai körülmények szétválasztották e két kört, szakadás állott be az irodalom és az ugynevezett jó társaság közt, mely utóbbi nagyon is kezdé megtisztitani magát s azt hitte, hogy a zárt ajtók és ablakok által az uj eszmék hőseivel, magukat az uj eszméket is kizárja. A jó társaság elvonultabb, kizáróbb, komorabb és kétkedőbb lőn s elveszté régi befolyását. Azonban helyébe egy uj alakult, különböző elemekből összeállitva, melyet az elfogult vagy felületes vizsgáló könnyen a réginek vehet vala. Az ifjuság, a zaj, ünnep, mulatság és szépség kedvelői, a független egyéniségek, a könnyelmü világfiak másutt kezdettek keresni, mit a jó társaságban már föl nem találhatának. Hozzájok csatlakoztak a költők, irók és művészek, kiket semmi kötelék nem csatolt többé a jó társasághoz s kik alig ismerve más törvényt, mint képzelmüket, igen jól találták magokat e körben, melynek csakhamar hangadóivá váltak. S minő nők kezdették itt játszani a főszerepet? Oly hölgyek, kik szépségök, eszök, művészetök által kárpótolni hitték azt, mivel ritkán birtak: a jó származást, a tiszta multat, a szeplőtlen jó hirt. A régi pogány világ kicsiny és bizarr kiadása látszék megujulni, oly világ, hol a «domum mansitat, lanam fecit» az anyák és nők kötelessége lőn, a fény, pipere, művészeti élvek, a szellemdus férfiak hódolatai pedig a courtisane-oknak jutottak osztályrészül. Innen a franczia költők hajlama ily nőket venni tárgyul, tanulmányozni örömeiket és nyomoraikat, elfödni gyalázatukat, pártjukat fogni és rehabilitálni nem keresztyénileg a szánalom és bocsánat érzéseihez folyamodva, hanem büszkén, merészen, követelőn és hirdetve, hogy az igaz szerelem egy pillanata képes tisztává varázsolni egy egész kicsapongó, meggyalázott életet. – E költői paradoxonnal régebb is foglalkoztak a franczia költők, de törekvésöket nem koszoruzta eléggé népszerü siker. – Dumas fia kivivta a koszorut. A Kaméliás hölgy épen az, mi Manon, Marion, Bernarette, de a szini optikán, e nagyitó üvegen, melyet a költő jól alkalmazott, megszépült s belopta magát a képzelődésbe. A közönségben igen sok nő volt, a ki képmását látta benne. Midőn azt mondja féltékeny kedvesének multját illetőleg: «Ugy hiszem, oly férfiut választottam, ki elég magas szellemmel bir, hogy engem megértsen;» midőn egyik barátnéja halálos ágyára hajol s e bibliai szavakat susogja fülébe: «Neked sokat meg lehet bocsátani, mert sokat szerettél»; sok nőnek lelkesülnie kellett, mert e szavak titkos gondolataik- és határozatlan vágyaiknak feleltek meg. A költő a párisi nővilág nagy részét elbájolta, mert gyöngeségének hizelgett, mert botlásait eszményité.

Később más körü nők is szorgalmas látogatói lőnek e műnek, a női kiváncsiságnál fogva s izgatva bizonyos zavart és bizarr érzéstől, mely a rendes viszonyból ismeretlen tájak felé vonja a szivet, óhajtva szihatni pillanatra e költészet meleg és egészségtelen legét, vágyva látni e veszélyes tündéreket, kiknek bájai és csábitásairól annyi magasztalást hallottak férjeik és testvéreiktől. A mű sikerét, a költő tehetségén kivül, nagyban elősegité a nővilág rokon- és ellenszenve, hálája és bosszuja, kiváncsisága és szeszélye. Azonban számos tiltakozás is kezdett fölszólalni a gyalázat és bün e dicsőitése ellen. Sokan megtagadták a hüséget és igazságot e műtől s hihetlennek tartották, hogy egy meggyalázott bünös sziv oly tisztán és feláldozóan szerethessen. Sokan mérgelődtek e merészségen s a mű ellen lázitották a közvéleményt. Önként fölmerült az az eszme, hogy jó volna a Kaméliás hölgy-nek ellendarabját megirni, rehabilitálni a becsületes nőket a nem becsületes nők ellenében, fölmutatni egy ifju embert, egy művészt, hogy mint alacsonyul le, mint hasonlik meg, mint vesz el, mert gyöngyöt keres a szeméten és talál szemetet gyöngy nélkül. Igy született meg a Márványhölgyek czimü dráma, mely csaknem oly tetszésben részesült, mint a Kaméliás hölgy, noha költői becs tekintetében tőle messze marad.

Ime a tetszés titka, mely kivül esik az æsthetikai gyönyör határain. Bizonyos esemény, bizonyos helyi körülmény, bizonyos szerencsés időpont ügyes fölhasználása képes bármily gyönge művet ünnepeltté tenni. A franczia közönség egy része azt hitte, hogy elégtételt nyert, a másik izgalmat talált abban, ha ma az ellen tapsolhat, mi mellett tegnap tapsolt. De a roppant tetszésnek még más oka is van. E mű épen ugy elmulattat valakit, mintha valamely nem épen tisztességes helyen keresne szórakozást. Barrière és Thiboust nyilt, őszinte szabadszáju emberek, kik ridegen, költői fátyol nélkül tárnak föl előttünk mindent s hatni akarnak buja hajlamainkra. Hogy-hogy, hisz a mű nagyon erkölcsös irányu? Épen az a baj. Én régebben ösztönszerüleg sohasem éreztem rokonszenvet oly emberek- és költőkhöz, kik sokat beszéltek az erkölcsről. Most némi tapasztalat nyomán alig állhatom őket s azt hiszem, hogy Rousseau soha sem mondott igazabbat, mint akkor, midőn azt mondá: «Midőn az erény elhagyja a szivet, az ajkakra menekül.» A franczia költők némelyikét nagyon megszállotta az erkölcsösség. Nem árt kétkedni az erkölcsösségben. A költészetben az erkölcsösség maga a költészet, tiszta és költői felfogásu az életnek, embereknek és viszonyoknak s biztos költői igazságszolgáltatás, melyet a világrend kényszerüsége parancsol, azaz a valódi keresztyén világnézet, melyet se a tudomány, se a pietismus, se a hypocrisis, se az előitélet tévedései be nem mocskolták. S ennek a költői mű compositiójában kell nyilatkozni s nem phrasisokban, bensőleg müködnie s nem mázkép reá kenve. Némely franczia költő vagy látszólagos erkölcsi nézeteket véd, vagy erkölcsi irány örve alatt jogot tulajdonit magának a szemtelenségre, jól tudván, hogy ezen mindenki mulat, mig amazt elfeledi. Az erkölcsi irány, a fenhangzó phrasisok daczára a Márványhölgyek nem annyira ellen, mint mellékdarabja a Kaméliás hölgy-nek. Dicsőitve vagy alázva, megkoszoruzva a szerelem, vagy megbélyegezve a gyalázat által mindig csak a courtisanet látta a párisi nép, mindig csak a halvány veszélyes alakot, ki hatalommá emelkedett, ki miatt a költők összevesztek s előszeretettel tárták föl botrányait, melyek mindig mulatságosak, legyen bár az alapeszme mellette vagy ellene s az legyen művészettel vagy művészet nélkül földolgozva. A botrány bárminő alakban hatást idéz elő.

Valóban a Márványhölgyek nem érdemelték azt a nagy tetszést. E műnek igen csekély költői becse van, bár némi ügyességet nem lehet tőle megtagadni. Cselekvénye alapjában elhibázott, jellemei nem drámaiak. E mellett a költők az alapeszmét inkább csak érintik, mint beléje hatnak és kifejtik. Ugy látszik, nem volt más czéljok, mint kizsákmányolni Dumas fiát, pikáns erkölcsi predikácziót tartani s beszerezni annyi pénzt, a mennyit csak lehet.

Az előjáték kétezer évvel történik a dráma előtt. A költők Görögországba vándorolnak, hogy a párisi courtisanet, Marcot, Aspasia, – a párisi szobrászt, Raphaelt, Phidias mellé állithassuk. – Phidias három szobrot készit! Aspasiát, Phrynét és Laist a gazdag Gorgias megrendelésére, azonban az elkészült szobrokat nem akarja kiadni, – mert beléjük szeretett. «Lais, Aspasia, Phryne!» – kiált föl «hölgyek vagy szobrok, én titeket szeretlek. Vésőm második életet adott nektek, halhatlanokká tett. Éljetek és szeressétek, legyetek enyéim, mint én tietek vagyok, máséi nem lesztek, a művész teremtményeit, a lángelmét és szerelmet megvenni nem lehet.» De Gorgias áll jogszerü követelése mellett, őröket hozat, hogy a szobrokat elvitesse. Ekkor Diogenes azt inditványozza, hogy adja elő mindenik fél igényét és határozzanak a szobrok. Phidias elő áll s igy szól a szobrokhoz: «Lais, Aspasia, Phryne, éltetöket nekem köszönitek és én szeretlek titeket, szegény vagyok, ti vagytok mindenem. Maradjatok nálam.» A szobrok nem mozdulnak. Most Gorgias áll elő s elkezd gazdagságával kérkedni. A szobrok feléje hajolnak és mosolyognak. «Rátok ismerek szivtelen hölgyek, ilyenek voltatok, ilyenek lesztek» – mormolja Diogenes s lefekszik aludni.

Jules Janin a következőket jegyzi meg az előjátékról: «E dráma el lehetett volna a görög keret nélkül is. Phidiasnak, Laisnak, Diogenesnek nincs helyök e szatirában. Nem kell vala a régiekhez nyulni, midőn az ember oly csekély ujkori; nem kell vala görögöt beszélni, midőn az ember oly keveset mond francziául.» Azonban a franczia kritikusok e mű legnagyobb hibáját mellőzik. S ez az, hogy a hős épen nem drámai vagy tragikai személy. Szegény Raphael, a te szerelmed nem szenvedély, hanem monománia. Bukásod meg nem rázhat, csak szánalmat kelt, melyet, ha őrültségedből kigyógyulnál, ha halálos álmodból fölébrednél, bizonyára nem köszönnél meg. S te Marco, te szörnyü hölgy vagy, mert nincs benned annyi bármily bünös szeretetreméltóság, hogy egyetlen férfiut is semmivé tehess; nem foghatjuk meg, mikép tetted semmivé szegény Raphaelt is. Nagyon szörnyü vagy és még sem vagy szörnyü, mert szörnyüségedet nem hihetjük; lehetnél bünösebb, rosszabb, de igy, a hogy a költők elé állitottak, nem vagy nő, nem vagy courtisane, igazán márványhölgy vagy. Raphael egyébiránt derék fiu, ki egy Páris melletti mulatóhelyen őszintén beszéli el Desgenais barátjának, hogy minő boldog: jó anyja van; szobrai közül megvett egyet a kormány s tizezer francot tőkésitett; műterme pompás, hálószobája kicsiny egy kis ablakkal, keletnek. De a ligetben nemcsak ő és öt barátja mulatnak, hanem Aspasiák és Laisok, az Alcibiadesek és Gorgiasok egész társasága. Egyik közülök Marco, egy szép művésznő, – szörnyü asszony, fölkaczag Raphael naiv vallomásain. Hihetőleg semmivé akarja tenni boldogságát, elkölteni tizezer francját, noha ez utóbbira aligha szüksége van, mert udvarlója Ferenc gróf, nagyon gazdag. Raphaelt a társaság meghivja ebédre; Marco karját ajánlja föl, barátja hiába inti; Raphael ott marad s természetesen belészeret e szörnyü asszonyba. Legalább a második fölvonásból ezt sejtjük, Raphael műtermében ül s igy kiált föl: «Ó Marco, Marco! vészes syrén, megfoghatlan teremtmény, kinek szeme mosolyog és körmei a szivet marczangolják. Beszél veled, nyájasan édeleg és szive? Oh Marco, hol a szived?» Ugy látszik, Raphael épen nem táplál illusiókat kedvese felől, de azért mégis szereti. Hiába inti anyja s barátja, ki neki a következő tanácsot adja: «Ha épen szeretni akarsz, szeress falusi leányt, ki sohasem volt Párisban, vagy szeresd házmestered leányát, ha énekiskolába nem jár; szeress varróleányt, ki hamisan énekel, de igazán szeret, ki egész héten keblén hordja az ibolyát, mit vasárnap együtt szedtetek és boldog lehetsz; de ha Marcót szereted, véged van.» Raphael mégis szeret, noha becsületére legyen mondva, kissé ingadozik. A vihar egy paraszt leányt hajt be a műterembe, az anya és barát azt hiszik, hogy az épen jó nő lesz Raphael számára. Raphael is osztozik a szép tervben, de a szörnyü Marco épen akkor küld egy levelet hozzá, Raphaelnek menni kell és elmegy. A boldog szerelmesek hat hetet töltenek együtt egy nyári mulató lakban, de Marco unni kezdi, vagy jobban mondva egészen megunta az idylli életet. Legalább a harmadik fölvonásból ezt sejtjük, Raphael bokrétát hoz kedvesének, melyet az az asztalra dob s oly gorombán bánik szegénynyel, hogy az ember vére föllázad, nem a gorombaság miatt, hanem hogy a jámbor szobrász mindezt türi, sőt a legföláldozóbb, legnevetségesebb szerelemmel viszonozza. Még az nem elég. Raphael a türelem és szerelem valóságos vértanuja. Frense gróf paczkázásait is eltüri s csak azon busul, hogy Marco ujra Frense gróf karjaiban akar unatkozni. Azonban mindent ő sem türhet el. Ideje már, hogy megőrüljön. Eltávozik. Ekkor Marcót épen látogatóba jött barátnéi azzal kezdik faggatni, hogy Raphael oda hagyta s alkalmasint azon paraszt leányát, ki a vihar elől műtermébe menekült s kit anyja a házhoz fogadott. Marco hiába erősiti, hogy épen az ellenkező történt. Fogadásra kerül a dolog, Marco győzni akar. «Oh még nincs vége – kiált föl – majd meglátjuk, hogy ki győz, Marco-e vagy a szende ártatlanság. Nem szenvedhetem a leányokat, ők is gyülölnek engem. Utálom a vászonszoknyás ártatlanságot.» Az eltávozott Raphael épen belép. Marco megörvend, mert megnyeri fogadását. De Raphael nem távozott volt el, sőt az oldalszobában hallgatózott. Most már ő lesz goromba, megutálja Marcót, őrjöngeni kezd s haza megy meghalni. A negyedik fölvonás nem egyéb, mint Raphael halála. A megbánás és fájdalom lázrohamai közt meghal az ártatlan parasztleány ápoló karjaiban. Épen, midőn behunyja szemét, nem tudni miért, megjelenik Marco. Desgenais azt kérdi tőle: «Raphaelt keresi ön? Ott van!» – s a halottra mutat. Marco felsikolt. «Csöndesen, a mellékszobában anyja alszik» – szól Desgenais s a függöny legördül.

Ime a különben szomoru történet, melyben semmi drámai, semmi tragikai nincs. Hogyan is lehetne Raphael drámai, tragikai személy? Hiszen akkor érdeket kellene maga iránt gerjesztenie s oly tulajdonokkal birnia, melyek vonzók vagy megdöbbentők. Ő csak szánalmat gerjeszt, a mi a tragikai érdeknek épen ellenkezője. A tragikai személy vonz vagy megdöbbent s midőn szenvedélyei vakmerőségre, tévedésre vagy bünre vezetik, aggódunk érte, midőn fölidézte maga ellen a nemezist és megbukik, a nélkül, hogy eltörpülne, megrázkódunk, talán könyezünk, de egyszersmind megnyugszunk, ennek igy kellett történni; mert igy kivánta a világrend és kedélyünkben semmi ingerlő, semmi fájó dissonantia nem marad hátra; mert fölindulásunk, a megnyugvásban ringatózik; Raphael téved, de tévedése, a mint a költők előállitják, nem a szenvedélye, hanem a monomániáé. Indokolja-e valami Marco iránti szerelmét? Nem. De a szerelmet lehet-e, kell-e indokolni? Ugy nem lehet, mint azt, hogy kétszerkettő négy, de ugy lehet, a mint az élet bizonyitja s a mint a költészet kivánja. Legalább fölfoghatóvá lehet tenni, mint tette minden valódi költő. Ellenkező esetben oda minden költői hatás. Miért ne történhetnék meg például, hogy valaki meglát egy szép leányt az utczán, belészeret s bár soha sem szólt vele, soha sem láthatta többé, bujában főbe lövi magát érte? Mi van ebben lehetlen? A tett oka lehet lélekbetegség, lázroham vagy akármi, mit az orvosok kimagyarázhatnak. De próbálja meg valaki az eseményt tragikummá dolgozni föl, nevetséges lesz. Igy minden halál, minden szenvedés tragikaivá válhatnék és semmi sem volna könnyebb, mint tragikai hatást idézni elő, a mi annyira nehéz. Azonban, hogy Raphael nem válhatik tragikai személyé, annak nagyrészt Marco az oka. Hogy érdekelhetne bennünket Raphael szerelme és bukása, midőn Marco ugy van rajzolva, hogy nem érthetjük Raphael szenvedélyét? Ez a Marco szörnyü egy nő, nem azért, hogy rossz, lehetne rosszabb, csak volna valamely oly tulajdonsága, a mi férfiut őrültté képes tenni. Valamely férfiu tiszta, áldozó szerelmét bünös s talán több mint bünös, hitvány nő iránt indokolni nehéz, de nem lehetlen s még tragikumra is alkalmas. Az életben ez néha megtörténik s a költő erős phantasiával, mély lélektani eljárással megfoghatóvá s talán költői hatásuvá is teheti. De hogy költői műben oly csábitó nő szerepeljen, kinek szépségén és ékszerein kivül nem hogy bármi szempontból becsülendő, de ingerlő és megdöbbentő tulajdonai nincsenek s tele a legundokabb vétkekkel; az a legköltőietlenebb gondolat, mi csak lehet. És Marco ilyen és Marco még sem ilyen. – A szerzők oly szörnyüvé akarják tenni, a milyen nő nincs és mégis Marco nem oly szörnyü. Jelleme fejlődésének csak három mozzanata van: egyik midőn Raphael boldogságán fölkaczag, másik midőn reá un, harmadik midőn fogadásból ujra vissza akarja hóditani. A többi szörnyüsége nem előttünk történik s igy nem drámai, az elébb emlitettek pedig, melyek előttünk történnek, oly kevéssé vannak fejlesztve, marquirozva, hogy inkább ráfogás, mint jellemzés. Untalan halljuk a többi személyektől, hogy milyen szörnyü nővel van dolguk s előttünk hallgatag, mozdulatlan szobor áll – egy valóságos márványhölgy.

E két személy, minden más segély nélkül képes volna semmivé tenni akármely művet. Miért szóljak hát magáról a cselekvényről, mely nélkülözi a drámai fejlődést s nem egyéb, mint tableauk összefüzése? Miért emeljem ki a többi személyeket, kik közül csak Desgenaisre forditottak a költők némi gondot? E derék journalista elég elmés erkölcsi leczkéket tart ugyan, de oly kevéssé foly be a drámai cselekvényre, hogy nélküle is lepereghetne az egész szomoru történet. Hát az előadásról mit mondjak? Nálunk e mű nem idézett elő oly nagy hatást, mint Párisban; talán mert erős idő volt s gyér közönség jelent meg, talán azért, mert bennünket a courtisane-ok miatti pör kevéssé érdekelhet, talán mert az előadás bágyadt volt. Marcót Bulyovszkyné adta. Rosszul játszott s költőktől elrontott szerepet költőileg fölfoghatatlanabbá tette. Valaki azt beszélte nekem, hogy Bulyovszkyné akaratból játszott rosszul, a mire igen fontos és méltánylandó okai voltak. Én nem tudom, nem hiszem, s ha ugy volna is, nem tartoznám se tudni, se hinni. Elég az hozzá, hogy Bulyovszkyné rosszul játszott, a mit rosszul tett, mert Bulyovszkyné tud jól is játszani. Egressy (Desgenais) alkalmasint nem akart rosszul játszani, nem is játszott rosszul, de szerepébe önthetett volna több gunyt és több finomságot s kalapja lehetett volna divatosabb. Egyébiránt a divatban én nem lehetek illetékes biró. Komlóssy Ida (Mari) mindent megtett, a mit lehetett, de arról nem tehetett, hogy szerepe annyira naiv volt. Feleki (Raphael), Bolnai (Fresne gróf) is jól akartak játszani. Bocsánat, hogy csak oly félvállról s oly indokolatlanul birálok, mintha divatlapjainkat venném példányul. De az embernek nem nagy kedve lehet oly mű előadását fejtegetni, mely művészeti szempontból nem érdemli meg az előadást. Hadd muljék el tőlem most e keserű pohár s hadd üritsek ki egy más keserü poharat; hadd biráljam a birálókat.

Nem a szinbirálókat akarom birálni, se az én birálóimat, kik a Budapesti Hirlap-ban közölt s lyrai költészetünket illető czikkeimre a Divatcsarnok-ban epigrammokat, a Sonntagsblatt-ban pedig élczeket szórnak ellenem. S itt csak azért érintem e tárgyat, mert belőle egész polemia fejlett ki s bár nem vettem részt benne, sokan azt gondolhatják, hogy én, ki elég merész vagyok véleményemet másokról kimondani, nem vagyok elég türelmes a mások rólam mondott véleményeit meghallgatni. Kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy én igen jól tudom, mi az irónak joga és kötelessége. Nekem jogom van mindenki irói egyéniségéhez, de nincs magánjelleméhez s köteles vagyok eltürni mindazt, a mi bárminő alakban irói egyéniségemet s nem magánjellememet illeti. A Divatcsarnok-nak joga van rólam azt mondani, hogy kicsiny kritikus, beteges költő, unalmas novellairó vagyok, hogy Toldi buzogányával puritán kálvinista módra tördelem a költők oltárképeit, sőt ha tetszik, mint ezelőtt két évvel, még torzképeimet is kiadhatja. A Sonntagsblatt csak jogával él, midőn hirdeti, hogy Schillert és Börnét erőlködöm utánozni s igazságtalan vagyok a magyar Bürgerek és Immermannok iránt. Valóban nyomtatásban megjelent czikkről, előadott szinműről, kiadott könyvről minden olvasó elmondhatja a maga véleményét, epigrammját, élczét. Mindenkinek joga van okosat vagy nem okosat, sikerült vagy nem sikerült élczet mondani; joga van épen ugy mást, mint magát iróilag nevetségessé vagy nem nevetségessé tenni. E jogot én tisztelem, sőt semminek nem örülök inkább, mint a czikkemre megjelenendő «Antikritiká»-nak, mely a mint hallom, nemcsak elménczkedni fog, hanem hozzá akar szólani a dologhoz is. Azért legyünk türelmesek, tiszteljük az irói jogot, érezzük az irói kötelességet. Rajtam e tekintetben bizonyosan semmi sem fog mulni.

U. i. Ennyit megnyugtatásul. S most e kis intermezzo után áttérek más intermezzóra s birálom a Magyar Sajtó egyik kritikusát. E lap 17ik számában az áll: «Figyelemre méltók különösen Dux Adolf urnak, Petőfi költeményei gyakran igen szerencsés forditójának legujabb áttételei, név szerint Vörösmarty Vén Czigány-a és Arany Tetétleni Halma, melyek elég hiven s mert költőileg, sokkal hivebben ujitják meg az eredetieket, mintha mindenütt szóhoz tapadnának. A bú orgiái, mikből a remény oly jelentőleg csillámlik föl; e nagyszerü zárköve azon költő énekpalotájának, ki élte hajnalában oly hathatósan fölrázta a nemzetet, ki annak dicső napjait oly magasztosan énekelte meg s leghivebb hangadója volt a fájdalom és örömek minden mozzanatainak, mik a nemzet szivét dobogtatták; magokhoz méltán lelik itt tolmácslatukat. A Tetétleni Halmon czimü szép költemény csonkitva adatik, tudniillik annak utolsó hat versszaka nélkül s mégis teljesebben az eredetinél, mely e záradék apostrophája által egy nemileg idegenszerü gondolatba és érzésbe csapván által, tulteljes leszen s gátolja a megpenditett hur utánrezgését, miben oly véghetetlen szépség fekszik. Nagy költők is vétettek néha abban, hogy nem ismerték föl mindig a pontot, a hol végezniök kellett. Vessük össze Schiller német költeményeit első dolgozásaikkal; tekintsük Berzsenyi hires ódáját a Magyarokhoz, melynek első alakjában még egy végstrophája volt: mennyivel hathatósb érzéssel eresztenek el végeik elhagyása által! Azért köszönettel tartozunk Dux ur finom érzésének és bátorságának, hogy inkább a hathatósságra, mintsem a hűségre tekintett.»

Mellőzöm a Vörösmarty Vén Czigány-ára mondott vélemény elemzését s csak az Arany költeményéről szólok. Védeni akarom s különösen azért, mert némely kritikus, mig elismeri Toldi költője epikai tehetségét, nem sokra becsüli lyráját. Mindenesetre Arany nem dalköltő, ritkán is ir ugynevezett dalt, de ódái, elegiái, románczai, balladái minden ujabb és régibb magyar költővel diadalmasan kiállják a versenyt; a mi pedig nyelvének erejét és zenéjét illeti, egyetlen magyar költő sem versenyezhet vele. Az nem az ő hibája, hogy némely magyar kritikusnak nincs érzéke a költőihez s az egyszerüt nem birja fölfogni. A Magyar Sajtó kritikusa már csak azért is ily kritikus, mert le tudta irni e bombastot «énekpalota zárköve». De iztelenségét leginkább elárulja azzal, hogy Arany elegiájának végső hat versszakát kihagyatni kivánja. Miért? mert e költemény compositióját nem fogta föl. Valóban Arany e hat versszak nélkül igen kiszélesitett epigrammot ir, melyben csak a Magyar Sajtó kritikusának telhetik vala kedve. Arany elegiát akart irni s ugy megirta, a mint csak kell. Compositiója az: a költő megáll a tetétleni halmon. Elmereng. A domb csekély, mintha csak a szél hordotta volna össze, mégis nagy nemzeti emlék, mert itt sátorozott hajdan a diadalmas Árpád. És akkor néhány plastikus vonással elénk rajzolja a magyar tábort. Mintha hallani Lehel kürtjét…

Nem, nem, – csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza mulatá magát a kürttel.

A költő elnémul s mit jelent ez? Azt, hogy minden oda van s mi megmaradt, egyedül e szép, e termékeny föld. S a költő ekkor ujra megszólal s megáldja e szép, e termékeny földet. Most már kérdem: e gondolat, ez érzés idegenszerü-e, gátolja-e a megpenditett hur utánrezgését? Nem, sőt méla kinyugvásban hangoztatja vissza, mi oly szépen megfelel az egész hangulatnak. Avagy azt hiszi-e a Magyar Sajtó kritikusa, hogy egy költemény a kedélynek csak egy, legfölebb két mozzanatából állhat? Nem hiszem, hogy ezt merné erősiteni? A dolog sokkal egyszerübb. Magyar Sajtó kritikusa alkalmasint olvasta valahol, – hogy sok nagy költő toldás által rontotta el compositióját s olvasottságának hasznát kivánva venni, azt kivánta egy szerinte nem nagy költőtől, hogy csonkitás által rontsa el compositióját.

Ennyi az egész, se több, se kevesebb s most már bocsánatot kérek, hogy a Márványhölgyek-től idáig tévedtem s olvasóimat is márványszobroknak képzelém, kik elég türelmesek végig hallgatni az én aesthetikai vitáimat.