LELKIISMERET.

Dráma 2 szakaszban, 6 felvonásban. Irta Dumas Sándor, forditotta Bulyovszky Lilla. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 augusztus 21-én, Egressy Gábor javára.

Nem tudom, mi nyujtott nagyobb gyönyört: az előadás-e vagy a közönség? Gyönyörü közönség volt. A páholyok tele, pedig se opera, se ballett nem volt; a karzat is tele és nem népszinműre; a földszint is tele és drámára. Mindez egy meleg augusztusi este történt. Izzadni és lelkesülni lehetett. Hanem a közönség részvéte csakugyan fölébredne a dráma, a szólóművészet iránt; ha szinészeink csakugyan kedvet kapnának igazán játszani és szavalni, ha a drámairóink érdemesnek tartanák olyat is irni, mit igazán játszhatni és szavalhatni, ha a magyar szó a költészet és szinművészet diadalai között tartaná ünnepeit: nemde szép nyáresti álom a zümmögő tömeg tolakodásai közt, egy eléggé kényelmes zártszéken, honnan untalan felbolygatják az embert?

A tele szinháznak is megvan a maga árnyoldala. Ilyenkor az első felvonás elsőbb jelenetei alatt mindent lehet tenni: gondolkozni, álmodozni, értekezni, udvarolni csak figyelni nem. A közönség nem jelen meg pontosan. Ez igy divat. Sok idő telik bele, mig a zaj csendre verödik, a ruhák suhogása elhal, a társalgás kifárad s a zaklatott zártszéknyitónő visszaugrik csengetyüjéhez. Drámairóink ezt figyelembe vehetnék. Az első jelenetekbe semmi olyat nem kellene irniok, mi a cselekvényre vonatkozik. Műveikből tulajdonkép hiányozni kellene a kezdetnek. Hadd kezdődnék minden szinmű az első felvonás közepén vagy végén, mikor a közönség begyül és figyelni kezd. S ez nagyon könnyü. Például az első jelenetekben a kártyázó inasok elmélkednének az uri helyzet nyomoráról, aztán vesznének össze s vágnák egymás hátához a széket, vagy egy csinos szobalány némi piquant mosoly után énekelne el valamely kedvencz dalt s tánczolva à la Pepita, vagy holmi daliák bölcselkednének a harczról, dicsőség és győzelemről s rántanának kardot. Minő bámulat, minő ijedtség fogná el a közönséget s a beállott csendben mily illendően megkezdődhetnék a szinmű. Ime egy nem ugyan széptani, de igen gyakorlati tanács! S miért nem merném kimondani. A kritikát nálunk ugy is azzal vádolják, hogy csak az elmélethez ért s csak rosszakarata van. Óh nem! A szegény magyar kritikának tapasztalata és szive is van, s én hiszem, hogy tapasztalat és önváddal megtelt szive még igy fog kiáltani a megbántott költőkhöz: én nem követelek tőletek semmit, csak ti se követeljetek tőlem.

Dumas előtt alkalmasint valami ilyes gyakorlati szempont lebeghetett, midőn a Lelkiismeret-et irta. Ő nem jeleneteket, hanem egész három felvonást irt, melyekből csak pár jelenet tartozik a többi háromhoz, az egész műhöz. E mű tulajdonkép a második felvonásban kezdődik s csak a negyedikben indul tovább. Vajon nem fölösleges-e a második felvonás is? Teljességgel nem. Ebben már az expositio is megkezdődik, mert Ruhberg Eduard meglopja atyját, a pénztárnokot. Eduard a mű hőse. Már első megjelenésével érdeket gerjeszt maga iránt. Feldult arczczal lép be, hitelezői üldözik. Ki nem volt közülünk valaha adós, ki nem érezte azon rettentő állapotot, midőn fizetnünk kell s nem tudunk? Már ez magában tragikus. De Eduard ennél többet is érez. Neki több szüksége van pénzre, mint nekünk: ő kártyázni szokott és szeretni vél egy gróf, egy Königstein kisasszonyt. Még ez sem elég. Neki becsületbeli adóssága is van. Egy éjjel 1000 tallért veszt, melyet reggelre ki kell fizetnie egy bárónak. Ha nem fizet, oda becsülete, oda a grófkisasszony: a reggelinél a báró elfogja mondani az egész Königstein családnak, hogy Ruhberg Eduard minő hitvány ember és szegény ördög. Nem elég ok-e mindez arra, hogy meglopja az álladalmi pénztárt adósága kifizetése végett, remélvén, hogy később bizonyos baráti kölcsön utján visszalophatja az ellopott összeget? Neki becsületét kell megmentenie, hogy gazember legyen, kedvesét kell megnyernie, kit csak pénzeért szeret, hogy atyját, kit igazán szeret, meggyalázza és elveszitse. Azonban épen pénztárvizsgálat van. Az öreg Ruhberg összerogy e nagy csapás alatt. Eduardot gyötreni kezdi a lelkiismeret, bevallja bünét s miután Alden ellenőr, kinek fia Ruhberg kisasszonyt vesz nőül, kifizeti az elorzott összeget, elbujdosik a nagy világba, hogy magát megjavitsa. A harmadik és negyedik felvonás közti idő alatt tökéletesen megjavitja magát. A negyedik felvonásban már mint Stevenssel találkozunk vele, ki bajor ministeri titkár s udvari kegyencz. Stevens rég elfeledte Eduard kedvesét, a Königstein kisasszonyt s egy Sophie nevü grófnőt szeret; de Eduárd bünére még mind emlékszik s a lelkiismeret mardosásán kivül még azon félelem is gyötri, hogy az irigy udvaronczok lehuzhatják álarczát. A leggyötrőbb helyzetekbe jut és kivivja magát, mert Sophie grófnő angyal, ki igy kiált föl: «Eduard, a vétek nagy, de az isten könyörületessége határtalan, mint szerelmem», mert a minister emelkedett lelkü államférfiu, ki ekép nyilatkozik: «A ki igy megtudja javitani magát, több előttem, mint aki soha sem botlott.» Stevens boldog ember lesz: nőül veszi Sophie grófnőt, kir. tanácsosi és bárói rangot nyer s feldiszittetik a bajor polgári érdemrend nagy keresztjével.

Ime a drámai jellem, a drámai cselekvény, a költői igazságszolgáltatás! Olvasóim talán csodálkozni fognak, hogy a genialis Dumas, ki Hugo Viktorral együtt a franczia dráma ujjáteremtőjeként lépett fel, mint a régi melodrámák plagiátora végzi pályáját, hogy az érzéki Dumas annyira sentimentalis lett, mennyire Iffland is alig sülyedt, hogy a kissé frivol Dumas oly erkölcsös költővé kezd válni, mintha Török János széptani leczkéit hallgatná. Nem csoda. Ezelőtt 25–30 évvel Dumas szegény irnok volt, ki nehány száz frankból elégülten meg tudott élni; most hires iró, ki százezer frank mellett is szükséget szenved. Hogyan álmodozhatnék hát a dicsőségről? Akkor lelkesülve csüggött pályáján, mert költő akart lenni, hitt az erkölcsben, mert ifju volt. Most mint ex professió költőnek hogyan legyen hite a költészetben s mint vénülő emberhez, kit többé, szenvedélyek nem zaklatnak, nem illő-e, hogy moralistává váljék? Akkor még nem kellett annyit dolgoznia, hogy megbénitsa találékonyságát; akkor még műveiben az élet dobbanása lüktetett s nem szorult arra, hogy az Iffland és Kotzebue-féle drámák csontvázait galvanizálja.

Valóban a Lelkiismeret nem egyéb, mint az Iffland és Kotzebue-féle érzékeny drámák reminiscentiája fölvegyülve némi franczia «verve»-vel. Dumas halottakat támaszt, az eltemetett német drámák kicsinyes házi nyomoruságait, hitvány szenvedélyeit, dőre vagy ráfogott büneit, nevetséges vagy hazudott erényeit és hamis erkölcsi kiengesztelését. Ez elemek mindig megrontották a drámairodalmat. Mi köze a komoly drámairónak a dőre vagy ráfogott bünhöz, midőn csak a sziv démoni nyilatkozásainak festése lehet megrázó, drámai érdekü? Miért hassa meg szivünket a nevetséges vagy hazudott erény, midőn az ember isteni részének küzdelmei után áhitozunk? S az oly hitvány szenvedélyek, minő a játék, részegség s több efféle, hogyan lehessen tragikai és drámai indok, ha a tragikai és drámai csak emelkedett szenvedélyek: büne- és erénybe játszó tévedéseiből merülhet fel? S miért higyjünk oly költői kiengesztelésbe, mely épen ugy megtagadja az életet, mint sérti erkölcsi érzületünk? S vajjon Ruhberg Eduard szenvedélye nem ily hitvány-e és büne, mire e szenvedély vezeti, nem ily dőre-e? Hihetünk-e javulásában, midőn az nem előttünk, nem a cselekvényben történik s eleme nincs letéve jellemébe? Az elkövetett bün, mely a javulás tetőpontján feltámad és semmivé teszi a hőst, tragikai érdekü. Az egyén elbukott és jogosan, az eszme győzött és jogosan: mindkettőt a közönség részvéte fogja kisérni. De miért ne emelkedhetnék föl az egyén az eszme győzelmével, a közönség részvéte mellett? Fölemelkedhetik, de nem oly kiengesztelés alapján, minőt itt Dumas nyujt. Ruhberg Eduard tanácsos, báró s isten tudja még mi lesz! A társaság soha sem szokta megbocsátani az ellene elkövetett bünt. Ezt csak egyesek tehetik és teszik. Egy királyi tanácsos, egy báró, egy grófi hölgy férje, ki meglopta a közpénztárt, fényes helyzetének csak kellemetlenségeit és hiányait érezheti. Dumas e külső kiengeszteléssel elrontja azon belsőt is, melynek némi elemeit nyujtja. S vajjon a külső kiengesztelés nem gyermekes-e? Nem az élet megtagadása-e az optimista és tulnan grófi hölgy, kik ugy vannak festve, mintha valamely falusi kunyhóban növekedtek volna s mitsem tudnának az állam és társadalomról. De miért tovább szőni ily lelkiismeretes kérdéseket e lelkiismeretlen Lelkiismeret-ről? Hiszen talán Dumas nem is akart drámát irni, talán csak a német kritikának akarta megmutatni, hogy ő is tud még elmés és moralis lenni, hogy franczia léttére is ismeri a német eszményt s képes hősét tanácsosi és bárói ranggal jutalmazni.

Az előadás a sikerültebbek közé tartozott. Különösen Egressy (Eduard) és Bulyovszkyné (Sophie) tüntették ki magukat. Egressy mint jutalmazott tapsok és koszorukkal fogadtatott. Szigeti (Alden) a nyers ellenőrt igen találóan személyesité. Folytassam-e tovább is igy? Nem folytatom. Csak azt ismételném, mit a divatlapok ezelőtt már egy héttel megirtak s mit ezután egy hét mulva ujra meg fognak irni. Alig foghatni meg, hogy az ily phrasisokban mi örömet találhat az iró, mi érdekét a szinész és közönség. De hát miért nincsenek jó vagy rossz, de mégis birálatok? Ezekhez egy kis idő, egy kis fáradság, egy kis tér kell. Én nem fogom kimélni a fáradságot, ha időt és tért nyerhetek, hogy elmondjak pár eszmét szinészetünk jelen állásáról.

Addig én is csak e phrasissal sóhajtok föl: Oh lelkesülés, ki ezelőtt félszázaddal megteremtéd a magyar szinészetet, jőj ujra közénk, lehelj ihletet fásulni kezdő gyermekeidbe, csattogtasd szárnyaidat a szinpadon, a nézőhelyen, csak most, csak még egy félszázadig; hiszen te épittetted, neked épittettük e csarnokot s te igen jól tudod, hogy miért!…