SIGNORA RISTORI.

Berlin, 1855 november 26-án.

A porosz fővárosban közelebbről három egyén nyújtott rendkivüli élvezetet a művészet és irodalom barátainak: Joachim, hegedüvirtuoz, ki egy pár nap előtt adta utolsó hangversenyét; Philarète Chasles, híres kritikus, a Collège de France egyik tanára, ki az énekakadémia nagytermében nem rég kezdte meg felolvasásait az angol és franczia regényirodalomról; Ristori, a turini királyi szinház tagja, ki hazatérő útjában Berlint is meglátogatta s a királyi dalszinházban kétszer lépett föl.

Mint magyarnak, talán Joachim hazánkfia iránt kellene leginkább érdeklődnöm; mint olyan, ki néha kritikával foglalkozom, talán Philarète Chasles eszméit tartoznám fejtegetni; de őszintén szólva, engem csak Ristori érdekelt, csak róla tudok írni, vagy jobban mondva elragadtatásomról.

E kis hazafiatlanságot, e kis közönyt a tudomány iránt meg tudom magamnak bocsátani. Miért is ne? Joachim nem tud hegedűjén annyi édes, annyi fájó hangot kicsalni, a mennyit Ristori egyetlen sóhaja magába zár; Philarète Chasles nem magyarázza oly mélyen és hűn az angol és franczia regény-irodalom hőseit, mint Ristori Alfierit és Schillert s elvégre elragadtatásom örömei közé hazai művészetünk gondjai vegyültek: a mi árva tragédiánk sebeit kötözgetém.

Meglehet, hogy egész Berlinben talán csak én voltam ennyire elragadtatva, én szegény ábrándozó, a ki évek óta esengem a tragédiát és évek óta nélkülözöm. De tehetek-e róla, hogy én néha a szinházban a fölindulást, a megilletődést keresem: vágynám visszaidézni tünedező álmaimat, elpazarolt könyeimet s egy felemelkedett érzésben feledni az élet apró nyomorúságait? De tehetek-e róla, hogy nem láthatom Rachelt, hogy a mi szinésznőink a tragédiákban sohasem tudtak eléggé meghatni, hogy a német szinésznők között csak Seebachot s csak Gretchen szerepében bámulhattam, hogy a berlini királyi szinház nőszemélyzetében egyetlen kitünőbb szinésznő sincs? De tehetek-e róla, hogy Ristori nagy szinésznő s hogy engemet, bár előadásaira egy franczia fordításból csak nagy bajjal készülhettem el, elragadott, megrázott s visszaadta hitemet a tragédiában.

Ristori több, mint a hogy a hír beszélte. Az valótlan, hogy a párisi journalistika csak azért emelte, mert Rachelre ingerült volt s hírét inkább a műtárlatra Párisba tódult idegenek állapították meg, mint a kritika és műértő közönség. Ő alkalmasint van annyi, ha nem több, mint Rachel s jelenleg Európában a tragikai múzsa egyetlen gyermeke. A német közönség és kritika is meghajolt előtte. Berlinben rendkivüli hatást idézett elő. Közönség és kritika egyformán el volt ragadtatva. Csak egy pár kritikus észak-német hidegvére tiltakozott a déli szenvedélyesség ellen, vetette szemére az olasz-franczia páthoszt, a túlzott arczjátékot s látszott mintegy óhajtani, hogy kissé szelidebben, kissé jobban játszszék, mint talán a szép Fuhr Lina, vagy a jó Birch-Pfeiffer asszony. Szegény Lessing, ha tudtad volna, hogy midőn hazád irodalmát a franczia irodalom jármától megmented, mennyi nevetséges jelenetre adsz egyszersmind alkalmat! Hány jámbor földid fejét zavarta meg a te nagyszerű polémiád! Azóta a legrosszabb német drámaíró is megvetőn tekint Corneille- és Racinera, a legegyügyűbb német szinész is fitymálva emlegeti Talma vagy Rachel páthoszát s még a legderekabb német kritikus is hazafias kötelességet hisz teljesíteni, ha legalább életében egyszer neki ronthat a francia vagy általában a román művészetnek.

Azonban Ristori legkevésbbé szorult az én védelmemre. Benne minden megvan, a mi szinésznőt nagygyá tehet. A természet semmit sem tagadott meg tőle s ő maga mindent megszerzett. Az ő érdemei nem pusztán a franczia-olasz szinészeti iskola kitünő sajátságain alapulnak, melyeket annyira hűn képvisel. Neki megvan az a sajátsága, a mi minden művészetben csak a lángészé: az egészben keresni a hatást, az egyöntetűségben szabatosságot, a természetesben az eredetit és újat. Ő egyetlen saspillantással s a legtermészetesb oldalról fogja föl szerepét s egyszersmind e szellemben emeli érvényre. Talán a részletek apróbb árnyalataiban ejt hibát, de ott soha sem, hol az egész körrajzzá alakul. A részleteknek az a lelkiismeretes kidolgozása, túlpontos érvényesítése, melynek az egész legtöbbször áldozatul esik, a természetesnek az az aggályos keresése, melyből oly természetesen foly a mesterkélt, az a szenvedélyes előszeretet a nagy mozzanatok iránt, mely szüntelen a nekikészülés és ellankadás hangulatait szűli, egyiránt távol vannak tőle s mennyi élet, hűség, összhang ez egészben felfogott, természetesen visszaadott, egyöntetűen érvényesített szerepekben, több, mint a mennyit a költő beléjök lehelt, mert Ristori egyszersmind teremt: jóvá tesz, vagy eltakarja a költő hibáját.

E geniális nő többé már nem fiatal. Túl lehet harminczadik évén. Nem ingerlően bájos, hanem szabályosan szép s inkább magához vonz, mint meghat, mint csodálatra ragad, vagy megdöbbent. A tiszta nőiség az, mi egész lényén elömlik. Termete szoborszerű, melyen a ruha festői redőzetben hullámzik. Mozdulatai nyugodtak s nemességöket a szenvedély legkitörőbb perczeiben sem vesztik el. Taglejtésében semmi habozás vagy erőltetés. A taglejtés nála együtt születik az érzéssel, a szóval s ez utóbbit mindig önkénytelenül pótolja. Midőn meghajlik és összerogy, avagy rohan és karjait tárja ki, mind a legplastikaibb és még sem az, mert hol a szobrász, ki az idomokba élő és folytonos szenvedélyt tudjon lehelni: a kétségbeesés, az öröm, az elfojtott bánat, a kitörő düh emelkedő és szálló árnyalatait? Arcza bámulatosan mozgékony és kifejező. E finoman metszett ajkak és szemek s ezek a jelzett arczvonalak beszélnek; kimondják, a mit a szív titkolni akar, de a mit többé nem titkolhat, a mit e szó képtelen kifejezni a sejtelem leggyöngébb, az akarat legönkénytelenebb mozzanatától kezdve a küzdelem és tett viharos kitöréséig s a küzdelem és kétségbeesés perczeiben mily erős és mély fájdalom nyilatkozik ez arczon, e szemekben. Kedved volna elfordulni a szinpadtól, de oda vagy bűvölve, mert a szenvedélyek e hű rajza sohasem hágja át a művészet határait s borzadály helyett csak a legmélyebb tragikai hatást érzed. S mit mondjak szavalatáról? Hangjának változatossága annyira végtelen, hogy még oly finom árnyalatokat is ki tud emelni, melyet az értelem alig jelölhetne ki; oly tisztán beszél, mintha csak a levegő csendülne meg s olyan mély érzéssel, mintha szívében volna ajka s a bensőség e mély kifejezése bizonyos déli lágyságban olvadoz. Talán épen ezért a megvetés, gúny, harag, gyűlölet kevésbbé sikerülnek neki. Hagyján. E hiányt gazdagon kárpótolja, mert mosolyogni és sírni, szeretni és meghalni csak ő tud a világon. Mennyi érzést, mennyi gondolatot leplezhet föl egyetlen sóhaj, egyetlen zokogás! Mennyi költészet rejlik egyetlen hangban, egyetlen szóban! Mennyire vetekedhetik a szavalat az ének hatásával. Ristori bírja a tragikai szavalat legnagyobb titkát: igen érezhetőn, mégis úgy emeli ki a rhythmust, hogy az értelmesség semmit sem szenved; megköti bizonyos emelkedettség, mégis oly szabadon rezegteti az érzések árnyalatait, mintha csak akkor gondolta volna ki a verssorokat.

Még ez nem minden. Úgy látszik, mintha e nőben valamely rejtélyes varázs volna. Mintha nem is volna szinésznő, mintha nem is játszanék, hanem élne, valóban érezné, a mit játszik; mintha nem is tudná, hogy tapsoló közönség gyönyörködik kínjain, csak magával volna elfoglalva s nem annyira művészetével, mint egyéniségével hatna. Csalódás! Annyira megszoktuk mesterségnek nézni a művészetet, hogy többé nem ismerünk rá, annyira kizártuk a lelkesülést a művészetből, hogy mintegy megbotránkozunk benne. E rejtélyes varázs titka egyszerű: Ristori lelkesülve játszik, Ristorit lelkesíti a tragikai költészet. E deli termet, e mozgékony arcz, e szép hang a természet adománya; e mély belátás a szerepekbe az értelem műve; e készség a kivitelben a gyakorlatból foly; de az erő, mely mindebből teremt, a bűbáj, mely mindezt átjárja, a szívben rejlik. Hathatna-e oly mélyen reánk, ha maga is nem volna mélyen meghatva, ha nem értené a tragikai költészet nagy eszméit, ha nem visszhangzanának kedélyén azok az érzések és szenvedélyek, melyeknek örömét és kínját, tévedését és bukását rajzolnia kell? Csoda-e tehát, ha felindul, ha szenved, ha sír, ha neki e festett ház, e szűk szinpad az élet tágas világa? E nélkül megszűnnék művésznő lenni, mert csak a lelkesülés tud előidézni lelkesülést, mert csak a lelkesülés a művészet forrása. Ez az, a mi élessé és áthatóvá teszi az észt; ez az, a mi hitet és kitartást önt a szívbe; ez az, a mi mindkettőt a teremtés ereje és örömével áldja meg. Ez tulajdonképen a lángész, a tanulmány, a dicsőség: minden.

Mindamellett Ristori szerepléseinek sikere egyelőre igen kétségesnek látszik. Csak kétszer léphetett föl: először Alfieri Mirrá-jában; másodszor: Schiller Stuart Máriá-jában.

Alfieri iránt kevés rokonszenvvel viseltetnek a németek, már csak azért is, mert sok tekintetben Corneille és Racine tanítványa. Költészetének egyszerű férfiassága szerintök merev zordonság. Nem méltányolják eléggé azt a körülményt, hogy Alfieri, midőn megújította az olasz drámát, az érzelgő lágyság és czifra üresség ellen indított visszahatást s a visszahatásnak mindig természetében van, hogy tovább menjen, mint kellene. Azt is feledik, hogy Alfieri, bárminő drámai iskolához tartozott is, valódi költő volt, oly drámaköltő, kihez hasonlót a németek Goethén és Schilleren kívül nem tudnak felmutatni.

Annyi igaz, hogy Mirra legkevésbbé oly mű, mely az Alfieri iránti elfogultságot el tudná oszlatni. E mű alapeszméje tudniillik, hogy egy leány szereti tulajdon édesatyját, a legkétségesebb becsű tragikum. Tartani lehetett, hogy a legművészibb játék sem győzheti le azt az ellenszenvet, melyet e mű bizarrsága okvetlen felkölt.

A másik műre nézve sem voltak kedvező kilátások. Egy híres német, úgyszólva nemzeti dráma, az imádott Schiller műve nem igen pontos s e mellett rövidített fordításban. Fölfoghatja-e egy olasz nő Schillert, vagy ha fölfogja is, eltörölheti-e azon sok jeles Stuart Mária emlékét, kiket a német közönség és kritika mint fölülmulhatatlanokat ünnepelt? Mindezek ellenére is a diadal tökéletes volt. A német közönség el volt ragadtatva, feledte Alfierit, feledte Schillert és meghódolt Ristorinak.

Mirra királyleány és boldogtalan; fiatal, szép, e mellett menyasszony és halni akar, senki sem tudja bánata okát, szülői sem, kik jók, gyöngédek hozzá; vőlegénye sem, a kit maga választott; dajkája sem, a ki anyja, testvérje, barátnéja egy személyben. Mirra atyját, tulajdon édesatyját szereti. E bősz és bűnös szenvedély egész ifjúságát elhervasztotta. Anyját, ki vetélytársnéja, gyűlöli; atyja elől, kit bírni óhajt, menekül; vőlegényét, kit becsül, sajnálja; dajkája, ki vigasztalni igyekszik, terhére van. Önmagát megveti s átkozza s még panaszolnia, imádkoznia sem lehet. Szenvedélyét sivár lelkierővel igyekszik titkolni és szüntelen elárulja magát.

Mindez feltűnt Ristorin már első jeleneteiben. Lassan és méltósággal lépett elő, de mintegy meghajolva az önvád és fájdalom súlya alatt; szemérmes, de megtört fényű szemei, melyek hol lángba, hol könnybe olvadnak; nyugodt arcza, de a melyet remegő ajkai meghazudtolnak, a kisértetiest és megindítót különös vegyületben játszták. Atyja épen akkor vőlegényével, Pereóval hagyta őt. Midőn megpillantja atyját, összerebben; aztán erőt vesz magán, Pereóhoz közeledik, az elfojtott kín sziszegő hangján suttogva magában:

Ei con Pereo mi lascia…? Oh rio cimento!
Vieppiü il cor mi si squarcia. 2)

Pereo tudakolja bánata okát s le akar mondani kezéről. Mirra ezalatt mind nyugodtabb lesz, de ez a vőlegényt inkább elszomorítja, mint vigasztalja. Ekkor azzal menti magát, hogy csak azért bús, mert el kell válnia szülőitől. Aztán mintha fájna, hogy tettet, hogy nem tud eléggé tettetni, némi izgatottsággal esküszik szerelmet vőlegényének, ki hinni kezd neki s el van ragadtatva. Azonban lassan-lassan önfeledtté, búskomolylyá válik, noha még mindig biztató hangon mondja e szavakat:

No; questo è il giorno; ed oggi
Sarò tua sposa. – Ma, doman le vele
Daremo ai venti, e lascerem per sempre
Dietro noi queste rive.» 3)

Pereo bámul és kérdi: hogyan lehet az, hogy szülőiért búsul s mégis örökre akarja őket elhagyni. Mirra arcza búskomorabb kifejezést ölt, egészen elméláz s a lemondás mély bánatával sóhajtja:

Il vo’; per sempre
Abbandonarli; e morir di dolore. 4)

Pereo azon fölkiáltására, hogy arcza s beszéde kétségbeesést árul el, újra erőt vesz magán. Nem tagadja szörnyű fájdalmát, de legyőzni igéri és gyöngéden susogja:

Sollievo in te…! 5)

Pereót e mosoly kétségbeejti s a szülőkhöz siet, hogy felbontsa a házasságot. Ekkor Mirra kevés mozdulatot tesz, Pereo vissza akarja tartóztatni és egyedül marad. Kétségbeesése egy bősz kiáltásban tör ki. Megijed önmagától, fél egyedül maradni s gyermekesen örvend, hogy dajkája belép, kinek kérdezősködése, vigasza azonban még inkább felindítják. Mélyen elkeseredik, halni akar. Kéri dajkáját, hogy ölje meg, mire ez sírni kezd. Ekkor ő is könnyekre fakad, zokog, megenyhül. Jól esik hitetni magával, hogy még van ereje legyőzni szenvedélyét és Pereóhoz menni férjhez. Arcza nyugodt lesz, bár szemeiben még könnyek csillognak; fölegyenesedik, bár tagjai még remegnek s az elhatározás öröme és büszkeségének egy futó sugara villan meg szomorú alakján.

E jelenetekben Ristori folyton két hangulat közt hánykódott s midőn átment a harmadikba, ezt amazokban olvasztá föl. Legyőzni, titkolni akarta kétségbeesését, de küzdelmével mindig elárulta, pillanatokra eltitkolta, legyőzte, de mindig kifáradván, álmadozásba sülyedt, a mi ismét ugyanoda vezette vissza. Végre panaszolnia, sírnia lehetett s ettől enyhülni, erősödni látszott. Csak látszott. Ez enyhület inkább a kifáradt kétségbeesés volt s ez erőben a még folyvást tartó küzdelem nyilatkozott.

A következő felvonásban már e lélekállapot legszélsőbb végleteit tünteti föl. Némi könnyelmű derültséggel lép be, de a mint együtt látja atyját, az ő kedvesét, anyjával, ki neki vetélytársnője, elsötétül és reszketni kezd. De anyjának gyöngédsége s atyjának aggodalma bűnét és gyalázatát még mélyebben éreztetik vele, mint valaha. Szemei vad lángban égnek, ajkai rángatódznak, szívéhez kap és tüzes arczkifejezéssel suttogja fogai közt:

O Mirra, è questo
L’ultimo sforzo. – Alma, corraggio. 6)

Mindhiába, Mirra az elhatározás erejével sohasem tudja legyőzni kétségbeesését. Neki sírnia, panaszkodnia kell, hogy erőt és enyhülést nyerhessen. Most is csak, miután panaszkodott, menthette magát; sírt, de ki meri mondani, hogy kedélye már gyógyul, hogy Pereo neje akar lenni, csak ekkor tud mosolyogni, csak ekkor suttoghatja gyöngéden e szavakat:

Or mi ritraggo
A mie stanze, per poco: asciutto affatto
Recar vo’il ciglio all’ara; e al degno sposo
Venir gradita con serena fronte. 7)

Azonban a mint a menyegző órája közeledik, mind nyugtalanabb lesz, az elfojtott kín újra ránehezül s a végküzdelemre egész erejét látszik összeszedni. Már lobog az oltár, összegyült a násznép. Mirra dajkájára támaszkodva jelen meg. Halvány és mozdulatlan, mint egy márványszobor, nyugodt és hallgatag, mint egy halálra vált. Mintha vasakarata összezúzta volna szívét, mintha semmi fájdalma nem volna már. A vallás szolgája imádkozik s a megzendülő kar a szerelem testvérét, Hyment dicsőíti. Mirra lelkét ringatni látszik az ének, egy önfeledt pillantást vet atyjára és összerendül. Dajkája fülébe susogja, hogy reszket. Taci: deh! taci,8) válaszol egy haldokló sóhajával. Non, non è ver, non tremo,9) ismétli erős hangon. A karének újra megzendül s a szerelem és Hymen anyját, Venust dicsőíti. Mirra egy heves mozdulatot tesz, mintha végerejét akarná összeszedni. Hasztalan! Keze nehezülő fejen simul el, szeme káprázik, térdei inganak. A karének újra megzendül s az alvilág, a fúriák ellen kér segélyt az istenektől. Ekkor Mirra, mintha keblében érezné a fúriákat, vadul kitépi magát dajkája s szülői karjai közül s eltorzult arczczal, görcsös vonaglások közt tántorog az oltárhoz. Szemei egy pontra merednek, bősz hangon kiáltoz és szülői karjaiba roskad.

Ez a jelenet hasonlíthatatlan. A kétségbeesés ily hű s annyi művészi hatással kivitt rajza minden várakozást fölülmúl. Az ájulásnál csak felocsudása meghatóbb. Néhány pillanatig mozdulatlanul, életjel nélkül fekszik. Arczán a megfagyott kín, a kínok közt kiszenvedett halott kifejezése. Üvegesedett szemei csak lassan és bágyadtan élénkülnek, merevült teste meg-megmozdul, ajkairól egy sóhaj lebben el, és föltekint, atyja haragos pillantásával találkozik, atyja szigorú szavait hallja. Mintegy örülni látszik, hogy atyja ingerült ellene, féltérdre emelkedik és halált kér tőle. Atyja megtagadja és távozik. Ekkor Mirra hirtelen feláll, anyjához rohan, ki hasonlóképen megtagadja tőle a tőrt. Ezért mintegy oka lévén anyja ellen felindulni, egyszersmind mintegy vetélytársát támadja meg benne. Vádlón emeli föl szemeit s megrendítő zokogással kiáltja:

Tu prima, tu sola,
Tu sempiterna cagione funesta
D’ogni miseria mia. 10)

De midőn anyja e megfoghatatlan felindulásán összeborzad és sírva tárja ki karjait, mintha álomból ébredne, rábámul, megszégyenülve süti le szemeit, a félelem, engesztelés, a tehetetlen fájdalom hangján mondja el e mentő és kétségbeesett szavakat:

Tu, sì, de’ mali miei cagione
Fosti, nel dar vita ad un’ empia; e il sei,
S’or di tormela nieghi; or, ch’io ferventi
Prieghi ten porgo. 11)

Atyjával szemben hasonló finom lélektani árnyalatokat tüntet föl. Ez a katastropha az utolsó felvonás. Az atya szigorú szemrehányásokban tör ki. Mirra felindul, de nem a szemrehányásokon, hanem mert atyjával egyedül van. Tekintete mind atyján csüng s mintha növekedni érezné szenvedélyét, hevesen felkiált:

Deh! perchè allor… non mi uccidevi? 12)

Atyja elmondja, hogy Pereo meghalt s érte ölte meg magát. – Mirra sötéten néz maga elé, elméláz és önkénytelen lebben el ajkairól:

Io sola, io degna sono
Di morte… E ancor respiro? 13)

Ez az öngyilkos mélázása. E percztől fogva féltjük őt. Hangjában nemcsak az önvád csendült meg, hanem egy sivár szándék visszhangja is: a halál vágya és sejtelme. S ekkor atyja ráriad, tudni akarja titkát; felszólítja, hogy nevezze meg kedvesét, mert ily kétségbeesésnek csak szerelem lehet oka. Mirra egész testében megreszket és majd félénken, majd dühösen, de atyjától elfordulva ejti ki e szaggatott szavakat:

Io?… d’amor?… Deh! nol credere… 14)

A mint tovább foly a párbeszéd, az atya majd szigorún, majd gyöngéden szól. Mirrát valamely tébolyszerű hangulat fogja el. Mintegy jól esik titkától menekülni, melyet nem mer kimondani, csak távolról czéloz rá; mintegy örül, hogy közeledik halála, noha nincs ereje öngyilkossá lenni. Végre atyja elutasítja magától. Mirra az elfojtott szerelem egész szenvedélyét, az elválás egész fájdalmát egy mosolyba olvasztva, remegő hangon kiált föl:

Da te morire io lungi?
Oh madre mia felice! almen concesso
A lei sarà… di morire… al tuo fianco. 15)

A titkot arcza, hangja, beszéde egyaránt föllebbenté. Mindent feled és édes odaadással csügg atyján, de midőn ez összeborzad s istentelennek nevezi, bőszülten riad föl s rohan végig a szinpadon, mintha el akarná rejteni magát; magán kívül ragadja ki atyja kardját s döfi keblébe. Mindez egy percz műve volt. A mihez nem volt ereje, de a mit óhajtott, megtörtént. Atyja lábinál halhat meg s végperczében, midőn szeretnie szabad, egyszersmind bűnhődhetik. Gyöngéden tekint fel és boldog. Pillanatra árny vonul el arczán. Anyja jut eszébe s kéri atyját, hogy anyjának ne szóljon titkáról. Szemei még mindig boldog mámorban égnek, de midőn anyja belép s megtudván titkát, atyjával együtt odahagyja, arcza sötét, sivár kifejezést ölt, csak ápolására siető dajkájának megjelenésére vonul el egy fájdalmas mosoly ajkain, rendül meg szemében egy könny – a kétségbeesés utolsó enyhülete.

Mindezt Ristori megrázó hatással érvényesítette. Nem tudja az ember, mi benne bámulatosabb: a tehetség-e, vagy a tanulmány, melyeket az ugynevezett geniális szinészek nem tudnak együtt gondolni; a lelkesülés-e, vagy a számítás, melyeket a kritikusok az úgynevezett tárgyilagosság nevében külön választanak? Ristori megmutatta, hogy e négy dolog tulajdonképen egy. Mirra természetellenes és egyhangú szerepe ily hihetőn, ennyire változatosan csak a lángész megfeszített szorgalmának, csak a lelkesülés egész életre kiható erejének sikerülhet. Hátha még Stuart Máriát is ide gondoljuk.

Mi mindent teremtett Ristori Stuart Mária szerepéből? E szép és szerencsétlen, e büszke és megalázott, könnyelmű és nemes szívű, bűnös és jogtalanul lefejezett királynő, talán most talált először méltó képviselőre. Ristori mind kiemelte e vonásokat. E mellett a költői és történeti Máriát összeolvasztani igyekezett; a katholikus királynőt is személyesíte, ki hiteért szenved és hitéből merít vigaszt és erőt.

Az első jeleneten méltóságot és gyászt önt el. Ez udvarhölgyeihez intézett szavait:

Un ornamento la reina non forma. 16)

nemcsak ajkai ejtik ki, hanem egyszersmind arcza, mozdulatai is. E méltóság oly vonzó, mert bájai aranyozzák és bánata szenteli meg. S nemcsak börtönőrével szemben királynő, hanem udvarhölgye irányában is. Csak midőn vádolja magát hajdani bűneiért és bősz éji látomásait kezdi elbeszélni, szakadoz le róla a láthatlan királyi bíbor s lesz szerencsétlen nő, a ki barátnét, testvért keres. Ez önvád alatt melyet inkább hevesen, mint bensőséggel, inkább az izgatott képzelődés, mint az összezúzott szív hangján mond el, a könnyelmű és ideges nőt tünteti fel. Innen foly az a hirtelen átmenet is az öröm és remény hangulatába a Mortimerrel való jelenetben. Egy mosoly, mely a Leicester neve említésekor Mortimer kétkedésére fölsugárzik arczán, a szerelmes nőt állítja elénk, egész Máriát elénk állítja, mert e mosoly több, mint a szerelem mosolya, egyszersmind a boszúé is, az Erzsébeten veendő boszúé. Ristoriban az arczjáték a legbámulatosabb. Ezzel a parkjelenetben is mesés hatást idéz elő. Midőn belép, mintegy virradni látszik bánatos arczán az öröm, de csak egy pár perczig tart. A szabad lég, a virágok illata, az egész természet inkább csendes bánatra, búskomoly ábrándra hangolják, mint kitörő lelkesedésre vagy édes álmadozásra. Inkább magába szállva, mintegy imádkozva szavalja el azt a szép magánbeszédet, mint örülve és élvezve. Néhol hangja sóhajban hal el. Csak midőn Francziaországot említi, fogja el a gyermekkori emlék édes mámora; csak midőn Erzsébetre czéloz, rezdül meg hangjában a keserűség és indulat s ez egyszersmind átmenet arra az iszonyra, melyet Erzsébet közeledésének híre költ fel benne. Mint reszket és sápadoz Paulet beszéde alatt, mennyi belküzdelmet fejez ki a Talbottal való jelenetben s midőn e jó öreg, megnyugtatására, azt mondja neki, hogy Leicestertől nincs mit tartania, mert Erzsébet udvarában ez azon egyetlen, a ki nem óhajtja vesztét, minő mosolylyal ejti ki e szavakat: Ben lo sapea.17) E mosoly ugyanaz, a mit fentebb láttunk, de most a boszúvágy kifejezése erősebb benne, mint a szerelemé. A boszúvágy mindinkább erőt vesz rajta. Imádkozva kulcsolja át olvasóját, mert vallásos érzéseibe akar menekülni a szívében uralkodó daemonok elől – s ím belép Erzsébet.

Mária ott áll egész testében reszketve s nem akar Erzsébetre tekinteni, hogy inkább erőt vehessen magán, de mintegy a kiváncsiságtól ösztönözve, föltekint és összeborzad, mert Erzsébet arczán nem olvas jó indulatot. Ekkor elfordul tőle, majd újra rátekint, megpillantja Leicestert is, és némi hiú önérzet, finom gúny villan meg ajkai körül, mert Erzsébet nem szép, ő sokkal szebb. Úgy látszik, mintha az elfojtott félelem, büszkeség és düh tehetetlenné tennék. Azonban győznek jobb érzései. Áhítattal emeli szemeit égre, lassan s mind nyugodtabban közeledik Erzsébethez, csak a térdeléskor remeg vissza egy perczig s inkább kifáradva, mint akaratból omlik lábaihoz. Ez az alázat, melyet vallásos érzés emel; ez a fájdalom, melyet nem leplez többé büszkeség, oly széppé, meghatóvá, fönségessé teszik. Ez az arcz, ez a hang csak egy könnyelmű és nemes szívű, csak egy bűnös és vallásos hölgyé lehet s minő lélektanilag megy át a fölindulásba. Erzsébet gőgös szavaira nem indul fel mindjárt, inkább a bámulat hangját hallatja, mintha nem hinne önmagának, mintha lehetetlen volna, hogy Erzsébet ily gőgös és hideg legyen. Még egyszer könyörög és sír, de hangján már érzik a keserűség, a helyzet örvénye mindinkább sodorja és előttünk áll a büszke királynő és szenvedélyes asszony. Ki mondja meg: mikor fejtett ki Ristori több művészetet, akkor-e, midőn inkább királynő volt, mint asszony és megalázta Erzsébetet, vagy midőn egészen asszony volt és a boszu és szerelem lihegésével kiáltotta Annának:

Anna! quanto son lieta. Io l’abbassai
Agli occhi di Roberto. 18)

Mindezt semmi sem fejezhette volna be méltóbban, mint az utolsó jelenet. A közönség oly mélyen fel volt indulva, mintha a nőt valóban a vérpadra kisérné. Nem csoda. Ristori szomorú és fönséges alakja egész tragikai dicsfényben ragyogott. Beléptekor némi dacz, némi lemondás ült egyébiránt sápadt és szenvedő arczán. Azonban, midőn hagyakozik, búcsut vesz cselédeitől, mindinkább csendes fájdalomba olvad. Se ki nem tör, se el nem lágyul: meg akarja kimélni cselédeit. Csak egy pillanatig nem bír magával, az utolsó Istenhozzád elsóhajtásakor. Épen azért tüstént int kezével cselédinek, hogy távozzanak, de ebben a kézmozdulatban van valami, mi azt látszik kifejezni: oh maradjatok! Távozásuk után nyugodtabb lesz s midőn gyónni és imádkozni kezd, egy térdelő szentté változik át. Fájdalom, alázat, remény olvadnak össze vonásain s végre a túlvilági boldogság azon rejtélyes derűje sugárzik fel rajtok, melyet a nagy mesterek haldokló szentjein bámulunk. Cecil beléptével a derűre futó felhő vet árnyat: az elhatározó percz, a halál közeledése. De azért nyugodtan beszél Cecillel és csendes felindulással törli le Anna könyeit, kinek Cecil a siránkozás miatt megtiltja, hogy asszonyát a vérpadra kisérje: Oh no, non piangera,19) kiáltja a nőiesség leggyengébb hangján, kezével födve el udvarhölgye arczát. A sheriff már megjelent, a dob tompán pereg. Ekkor erőt vesz rajta a borzadás, inkább idegein, mint lelkén, csaknem összerogy, de egy felpillantás az égre s a kebléhez szorított feszület visszaadják erejét. Vallásos fönséggel fordul a kapunak, mely a vérpadra vezet s megpillantja Leicestert. Még egyszer s utolszor felindul, megragadja a Leicester karját, még egyszer kitör egész szenvedélye, de a pap által eléje tartott feszületre nézvén, csendesülni kezd. Szemei merően függenek a feszületen, ajkai imát susognak, a hit erején megtörik szenvedélyének e végső küzdelme is; egészen szakít a világgal s arczán újra felsugárzik ama túlvilágias derű. Megindul. A legfensőbb lépcsőről még egyszer visszatekint, inkább megáldva cselédeit, mint búcsuzva tőlök s eltűnik, mint égbe emelkedő vértanú.

Ilyen Ristori, kit nem annyira birálni, mint rajzolni akartam. Miért is birálnám? Eléggé megbirálta őt némely német lap, a többek közt a Gutzkowé is; elég bölcsen kifejezték, hogy művészetében nincs semmi eredeti, egészen Rachel, csak szebb és jobb kiadásban; elég pontosan kijelölték, hogy mennyiben engedhető el neki olasz származása s mennyiben nem; elég alaposan bebizonyították, hogy játéka oly kimért, mint a classikai dráma s oly korlátlan, mint a romantikai. Egész halmaz birálat áll előttem, melyet nem tudok végigolvasni. Hát vajon az enyémet fogja-e valaki végigolvasni, ha nem is Debreczenben, legalább Pesten? Hát vajon lesz-e oly magyar szinésznő, ki a Ristorira szórt magasztalásaimért meg nem haragszik reám? Mi jut eszembe? Elmélkedés helyett álmodozom. Lelkem elvándorolt e hazából, hol a nagy kritikusok mellett oly kicsinyek a szinészek és költők s ott mulat az én édes hazámban, hol nincsenek kritikusok, csak nagy szinészek és nagy költők; ott ballagok a Nemzeti Szinház csarnokában a nagy költők közt, ott ülök régi helyemen s nézem a nagy szinészeket, kik épen tragédiát adnak. Oh miért kell nekem végigvárnom mind az öt felvonást? Oh én édes magyar tragédiám, miért kell nekem ily hosszan néznem a te sebeidet és be nem kötözhetnem?

De mit akarok én? Ristori játékát követelem-e szinésznőinktől? Oh nem. Egész Európában csak egy Ristori van. Külföld szinészeivel akarom-e összehasonlítani szinészeinket? Miért ne? Nekünk egy pár igen jó szinészünk és szinésznőnk van s nem egy vígjáték s nem egy szinmű fordul meg sikerülten szinpadunkon. Mit kívánok hát többet? Úgy félek a gúnymosolytól, hogy alig merem kimondani: tragédiát. Hiába büszkélkedünk aranyozott és koszoruzott szinműveinkkel: Nekünk nincs tragédiánk, hiába ámítjuk magunkat: szinészeinkből a tragikai szellem, a pathosz egészen kihalni készül. De talán csak én látok ily sötéten, egyedül én, ki a nélkül, hogy gazdagítottam volna valamivel irodalmunkat, túlkövetelek; kit a kritikában nem annyira komoly szándék és érett megfontolás vezet, mint önkínzó ábránd és faggató gúny; ki még mielőtt külföldnek egyetlen göröndjét tapodtam volna, már egész külföldieskedő lettem s elvesztém a hazai művészet becsülése iránti érzésemet. Meglehet. Valami olyat érzek, mi a lelkiismeret furdalásához hasonlít. Oh csak én, egyedül én vagyok a hibás!

Miért is volnának a szinészek hibásak? Hogyan alapítsák meg ők a magyar hang ezer báját, midőn drámaíróink oly nyelven írnak, minővel hírlapczikket sem kellene; midőn a rhythmusos nyelv végkép száműzve van tragédiánkból s a párbeszéd oly élethű, mint a hogy az utczán beszélnek? Miért ne kiméljék ők idegeiket, miért ne legyenek hidegek, szenvedélytelenek, midőn drámaíróink ugyanezt teszik s talán nevetve írják számukra azt a sok érzelgő és rémes tréfát? Honnan meríthetnének ők tragikai lelkesülést, midőn drámaíróink tragikai alakjai oly szánandók s tragikumuk alig több, mint tőr és méreg. Nem, nem, a szinészekben nincs hiba. De miért volnának a drámaírók hibásak? Miért írjanak ők emelkedett tragédiai nyelven, miért kínlódjanak hónapokig a rhythmuson, miért igyekezzenek nyelvünk egész erejét, szellemét kifejteni, midőn szinészeink prózába szedik a jambust, aztán így sem tanulják meg? Miért írjanak ők valódi tragédiát, miért fessenek erős szenvedélyt, emelkedett jellemet, határozott egyént, miért helyezzenek súlyt a lélektani mozzanatok finom árnyalataira, midőn szinészeink restelnek gondolkozni s mindent az ő typikus rámáikba öntenek? Ők sokkal jobban értik a tragikai költészetet, mint bárki. Hiszen ők szinészek és Shakespeare is az volt. Nekik megvannak az ő jelmezeik, melyek együtt járnak a szenvedélyekkel; nekik megvannak az ő fogásaik, melyek soha sem tévesztik hatásukat. Hiszen ők találták fel a szinpadi hatás híres elméletét, hiszen tulajdonkép csak ők tudnak drámát írni.

Nem, nem, a drámaírókban nincs hiba! Azután elvégre is, miért igyekeznének a szinészek és drámaírók vállvetve fölemelni tragédiánkat? Ki nézi, ki hallja? Közönségünk ugyan szorgalmasan járja a szinházat, – e tekintetben nem lehet ellene panasz – de a tragédiát inkább dicséri és únja, mint nézi és élvezi. Nincs-e igaza? Nem alapos-e mentsége, midőn azt mondja, hogy a közelebbi években elég valódi tragédiát látott, azután eleget búsul otthon, miért búsuljon a szinházban is? Közönségünk megúnta a declamatiót; többé nem táblabiró; kifáradt a nagy szenvedélyekben: philister akar lenni, feled és vigad.

Oh, se a közönségben, se a drámaírókban, se a szinészekben nincs hiba. Egyedül én vagyok a hibás, az én túlkövetelő, ingerült és külföldieskedő egyéniségem oka mindennek. Valóban büntetést érdemlek; megérdemlem, hogy irodalmi száműzöttként bolyongjak külföldön s évekig ne lépjem át szinházunk küszöbét. Pedig érzem, hogy én is magyar vagyok, ha nem is oly tősgyökeres, mint Vas Gereben; hogy én is hazafi vagyok, ha nem is oly nagy, mint Vahot Imre. Miért ne kérkedjem én is hazafiságommal legalább egyszer életemben. Miért ne valljam be, hogy bennem is megvan az az erény, melyet honvágynak neveznek. Ha tudnátok, hogy mint vágyom néha haza! Mily örömest odaadnék minden olasz és német drámát egyetlen estéért a magyar szinházban, habár meg kellene is siketülnöm a Magyar Sajtó szerkesztőjének tapsai miatt, mint annyiszor! Mily örömest odaadnám az egész berlini hangverseny-saisont, egyetlen magyar népdalért, habár Lisznyai palóczdala volna is az és Bratka énekelné is! Mily örömest fölcserélném az egész Unter den Linden-t Nagy Frigyes szobrával együtt, egyetlen szűk utczáért Pesten, habár találkoznom kellene is ott valamennyi szerkesztővel, habár mindnyájan zaklatnának is azokért a kéziratokért, melyeket nem tudom, mikor írok meg!

Mennyi bohóságot fecsegek össze! Elég, elég, igen is sok.