DIVATHÖLGYEK.

Vigjáték 5 felvonásban. Irta ifj. Dumas Sándor, fordította Feleki Miklós. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 október 3-án, Feleki Miklós javára.

E mű eredeti czíme Le Demi-Monde, mely nyelvünkre fordítva érthetetlen, mert gúnynév, a párisi társadalom egyik különös és veszélyes osztályának gúnyneve. Ez az osztály ugyan nálunk is megvan, noha más szinezettel s nem szerepet játszva, mint Párisban, de még nincs neve talán épen ez oknál fogva. A fordító kénytelenségből használt oly czímet, mely az eredetit nem fejezi ki szabatosan. De hát mi ez a Demi-Monde, mi az a félnagyvilág? Erre legjobban megfelel Jalin Olivér, a mű egyik főszemélye, midőn hozzá hasonló kérdést intéz egyik barátja, Nanjac Raymond, egy Afrikából hazajött katonatiszt, a ki úgy látszik annyira sem ismeri Párist, mint mi pestiek, a kik csak könyvekből ismerjük.

Jalin Olivér körülbelül igy felel meg barátjának: «Oh barátom, sokáig kell buvárkodni a párisi élet rejtekeiben, míg megismerhetjük annak minden árnyalatát s még ekkor sem könnyű e magyarázat. Minden ide tartozó nő multján van egy fekete pont, nevén egy folt, de egyik a másikat annyira takarja, hogy alig észrevehető. Származásukra, külsőjökre, előitéleteikre nézve hasonlók a jó társaság hölgyeihez, hová nem tartoznak s alkotják azt a világot, melyet Demi-Monde-nak nevezünk, mely nem az aristocratia, se a bourgeoisie, de a mely mégis mint uszó sziget lebeg Páris óczeánján s fölszed, magához von mindent, a mi kiválik, kiköltözik, menekül e két szárazföld valamelyikéből. E világ ki nem jelölve, de mindenütt él, azonban a párisi könnyen ráismerhet – a férjek távollétéről. Sok férjes nő van itt, ki sohasem látta férjét. Ez egy egészen új világ. Hajdan a házasságtörés, úgy, a mint most értjük, nem volt meg. A férjek engedékenyebbek voltak s azon dolog értelmezésére, melyet ma házasságtörésnek nevezünk, más szót használtak, sokkal triviálisabbat, melylyel Molière gyakran él, ki a férjeket tette inkább nevetségesekké, mint a nőket vádolta; de mióta a férjeknek törvényekkel fölfegyverkezve joguk van számüzni a kötelességéről megfeledkezett nőt, a házassági viszonyok megváltoztak s egy új világ állott elő, mert hová menekülnének különben e compromittált, szétválasztott, eltaszított nők? Az első, a ki ily sorsra jut, szégyenét könnyeibe rejti, elvonul a világ szemei elől, a második fölkeresi az elsőt és mikor már ketten vannak, szerencsétlenségnek nevezik azt, a mi hiba, tévedésnek azt, a mi bűn. Ily mentséges vigaszt gondolnak ki magoknak. Mikor hárman vannak, meghívják egymást ebédre és ha negyedik is akad, kész a kontratáncz. Körülök csoportosulnak még az ifjú leányok, a kik bukással léptek föl az életben, az álözvegyek, az álférjesnők, szóval mindazon balhelyzetű nők, a kik másoknak akarnak látszani, mint a mik. Ez az áltársaság nem szükölködik udvarlókban, mert itt a szerelem könnyebb, mint a felső és olcsóbb, mint az alsóbb körökben. Mi lesz aztán e nőkből? Nem tudhatni. Ha az ifjúság oda, az udvarlók eltünnek, következik a megbánás, lélekfurdalás, nyomor, elhagyottság. Némelyek közűlök férfiakhoz csatlakoznak, kik elég balgák komolyan szeretni őket; mások eltűnnek, a nélkül, hogy tudatni akarnák, hova. Némelyek a magasra törekvés és leesés félelme közt küzdik át az életet, mások bánkódva a család, a gyermekek nevében férjök bocsánatáért könyörögnek. A közös barátok közbevetik magokat s néha szerencsével. A nő már elvénült, senki sem beszél róla, a világ szemet húny s lassan és titkon egy kis ajtón beereszti azt, a ki kapun és nyilvánosan távozott el.»

Íme a Demi-Monde, íme az a kör, hol az ifjú Dumas phantasiája oly örömest mulat. E fiatal költő három drámát írt, s mind a három ebben a körben játszik. Mintha itt nyert élményei volnának lelkében a legélénkebbek, mintha itt pazarolta volna el szívének kincseit s titkos bú és elkeseredés ösztönözné most menteni, majd pellengérre állítani e szerencsétlen és veszélyes nőket. A Dame aux Camélias, Diane de Lys és Demi-monde ugyanazon eszme különböző változatai. Ő mint drámairó kizáróan a «femme perdue»-ek költője, kik közt Gauthier Margit a legköltőibb, Lys Diana a legbecsületesebb és d’Ange bárónő a legélethűbb. A művek mindenike nagy hatást tett. A tagadhatlan tehetségen és ügyességen kívül sokat tett a sikerre a tárgy tulajdonsága, különössége s azon boszúság és örvendezés, melyeket e rajzoknak a közönség különböző osztályai közt, könnyen érthető okokból, föl kellett költeniök. E művek csakhamar megalapíták a költő hirét. A közönség tapsaihoz a kritikusok méltánylata is járult. A franczia kritikusok legtekintélyesebbjei is méltánylattal szólnak tehetségéről, kiemelik ügyességét, rajzai pontosságát, élénk és elmés párbeszédeit, sőt Demi-monde-ját a legújabb franczia drámairodalom legjobb termékei közé számítják s különösebben csak azt vetik szemére, hogy miért mozog mindíg ugyanazon körben, miért nem festi a fél nagy világ helyett az egész nagy világot, mert az igazat megvallva a «femme perdue»-ek e csoportjában alig van valami, a mi valóban érdekelhetné az embert; ezek az özvegyek, kiknek soha sem volt férjök ezek a bárónők, kik nem tudni, honnan jönnek és gyakran igen könnyen megzavarodnának, ha atyjokat kellene megnevezniök, felköltik ugyan egyelőre a kiváncsiságot, de elvégre is unalmasak.

Vajon a méltánylat mellett ez-e a legnagyobb szemrehányás, a mit az ifjú Dumas érdemel? Kétlem. Igaz, e kör nem lehet a költészet rendes köre; igaz, e körből írni nehéz, mert az ember önkénytelenül paradoxonokba téved, ha e nőket költőileg akarja érdekesekké tenni; avagy igen természetesen feldúl minden idealismust, ha pusztán hűségre törekszik s míg tragikuma könnyen nevetségessé válhatik, komikuma mosoly helyett undort is idézhet elő; de azért nem lehetlen, s Francziaországban, hol a nők annyira nagy szerepet játszanak, talán szükséges, korszerű is.

Az ifjú Dumas nem tudta legyőzni a nehézségeket, a melyek szinműben kevésbbé is legyőzhetők, mint regényben. Demi-monde-ja elvégre is gyönge mű akár általános költői, akár szorosan vett drámai szempontból. Hiába hat szemfényvesztően reánk az ügyes szerkezet, az elmés párbeszéd, pár szerencsés helyzet és jellemvonás, az alap egy mélyebb tekintetre ingadoz és összeomlik. A költő, úgy látszik, inkább tud regényt, mint drámát írni s regényi conceptiókat szorít a dráma szűk korlátai közé, a mi megbénítja a compositiót; regényi motivumokkal akar elérni drámai hatást, s míg cselekvénye lassan mozgó lett, jellemei nem lehetnek egészen érthetők és valószínűek. A költő, úgy látszik, nagy erkölcsi szónok, s nem veszi észre, hogy a modor, melylyel nézeteit hirdeti, erkölcstelen, vagy ha nem is egészen az, mindenesetre olyan, hogy a szerelem- és nőtisztelettel minden költészetet feldúlni igyekszik. A költő pelengérre akarja állítani a társadalom legveszélyesb nőit s mit tesz? Ellenök oly férfibálványozást állít föl, mely akkor is türhetetlen lenne, ha a férfiak a lovagiasság és emelkedett jellem oly példányképei volnának, a milyenek nem.

Kisérjünk felvonást felvonásra, jelenetet jelenetre s meg fogunk győződni, hogy ezek az állítások nem alapnélküliek.

Az első felvonásban Jalin Olivér szállásán vagyunk. Ez egy vidor, harmincz éves fiatal ember, 30,000 franknyi földbirtokkal, ki tapasztalás végett vagy hajlamból-e: nem tudhatni, egy kis kirándulást tesz a Demi-Monde-ba s ez állítólagos özvegy d’Ange bárónő kedvese. Az első jelenetben épen Vernières asszony látogatja meg, egy valódi özvegy, ki a eltemette férjét, szerencséjét, becsületét és estélyeket adva, pazarolja unokahuga, Marcelle nászhozományát, a kit szeretne minél jobban férjhez adni. Épen nem bánná, ha Olivér venné el, de ennek ilyesmi eszeágában sincs, bár némi hajlammal viseltetik iránta. Miért? Mert azt hiszi, hogy ez ártatlan leány a Demi-Monde hölgyei körében egészen meg fog romlani, s erre egészen atyailag figyelmezteti is Vernières asszonyt. Ez túlságosnak tartja aggodalmát, aztán különben is sebaj, ha Olivér nem is veszi el Marcellet. Érkezett Afrikából egy sokkal derekabb vőlegény, Nanjac Raymond, a ki Párisban alig ismer valakit. Vernières asszony épen ezért fölkéri Olivért, hogy ha megismerkedik Raymonddal, ne szóljon oly kiméletlenül unokahugáról, mint szokott. Egyébiránt Vernières asszony látogatásának ez csak mellékes czélja volt. Tulajdonkép azért jött Olivérhez, hogy megtudja: vajon Latour és Maucroix urak, kik nála egy estélyen kártyázás közben összevesztek, kibékültek-e s megkérje őt, mint Maucroix segédjét, hogyha párbajra kerülne a dolog, hallgassák el a valódi okot, mert nem szeretne törvényszék elé állíttatni, vagy nevét hirlapokban olvasni. Olivér megnyugtatja, aztán Santis asszonyt fogadja el, ki hasonlókép özvegy, de élő férjnek, Richard Hippolytnak özvegye, a kit megcsalt s a ki megtiltá neki, hogyn evét viselhesse. Ez okonő Santis asszony. Ez is a Demi-Monde egyik hölgye. Hiú és fecsegő, festi magát, vagyona fogyatékát éli és szeretne visszamenni férjéhez. Santis asszonynak különben nincs dolga Olivérrel, csak Vernières asszony után jött, csak fecsegni akar a házigazdával, ki a leggyöngédtelenebb bókokkal és jó tanácsokkal halmozza el. Azonban Olivért nemcsak nők látogatják, oh nem, férfiak is jönnek hozzá. Íme Richard Hippolyt lép be, ki hasonlókép a párbajról tudakozódik, mint Maucroix leendő második segédje. A magára maradt két barát nem sokat beszél a párbajról, melynek kiegyenlítését remélik, de annál többet a nőkről. Hippolyt elbeszéli neje egész élettörténetét. Ez egy nagy botrány. Olivér csinosabb botrányokat beszél Lornen grófnéról, a ki nem tartozik a Demi-Monde-hoz, a ki szereti őt, s a kit épen egy levélben akar kötelességére téríteni, s egy más hölgyről, ki a Demi-Monde-hoz tartozik, kit nem nevez meg s kit épen nincs szándoka kötelességére téríteni. E hölgy d’Ange báróné, tulajdonkép Susanne, ki a párbeszéd végével éppen a mellékajtón kopogtat. Hippolyt távozik s Susanne megjelen. Ez már a harmadik özvegy, a ki Olivér látogatására jő s bizonyára a legkedvesb. Susanne hajdan Thonnerius marquis kedvese volt s 300,000 frank tőkéje van. Jónak látta szép butoraihoz illő czimet venni föl s bárónénak hivatja magát. Szép, elmés, üres szívű, a cselszövények által megromlott lelkű, a ki mindenkép férjhez akar menni. Ifjú, szép, előkelő és derék férjre vadász. Bádenből érkezett meg s kedvesét, kinek már két hét óta nem írt, először is azzal a kérdéssel lepi meg: akarja-e nőül venni? Olivér vonakodik. Susanne nem haragszik meg érte, s most már házasság helyett csak barátságot követel, okos, hallgatag és védelmező barátságot. Olivér sejti, hogy kedvese, a ki férjhez akar menni, már talált egy jó bolondot. Valóban Raymond jó fiú, előkelő, fiatal, gazdag, derék. Egyéb hibája nincs, minthogy tiz évig szolgált Afrikában s csak annyit tud a világról, mint egy tizenötéves gyermek s azon szerencsétlenség érte, hogy sebet kapjon, Bádenben töltse a fürdői évszakot és szenvedélyesen beleszeressen Susanneba. Susanne megdöbben Nanjac Raymond nevét hallva s láttatlanul akar távozni. «Ah, ön fel van indulva – mondja Olivér – tehát ez a Nanjac… «Ön álmodik, bocsáttassa be, előtte akarok távozni, mond az őszinteség cselszövényében bízó Susanne s a belépő Raymondot üdvözölve távozik. Raymond, mint Latour segéde, kiegyenlíti Olivérrel a párbajt s mielőtt távoznék, e kérdéseket intézi barátjához: hogy hívják e nőt, a ki az elébbtávozott, előkelő hölgy-e, özvegy-e, mi oknál fogva volt itt s minő viszonyban van vele? Olivér mindezen kérdésekre kielégítőleg felel, mint illik Susanne okos, hallgatag és védelmező barátjához. «De mi érdekből jött e nő önhöz, csak a barátság színe alatt – folytatja kérdéseit Raymond: «Erre csak azt mondom – felel Olivér – hogy ha d’Ange bárónő más érdekből jó könnyen távozhatott volna e mellékajtón úgy, hogy ön vagy más valaki meg ne lássa.» Raymond föltárja titkát, elmondja, hogy azért kérdezte mindezt, mert d’Ange bárónét nőül akarja venni.

A második felvonásban Vernières asszony szalonjában vagyunk és estélyen. Ez a számítások estélye. Vernières asszony arra számít, hogy Marcelle meg fogja hódítani Raymondot, Santis asszony pedig arra, hogy visszahódítja férjét. És Susanne? Neki van legtöbb elintézendője és számítása. Először is Thonnerins marquissal jő tisztába, kit gyámjának nevez, ki kedvese volt s ki róla atyailag gondoskodik. Felvilágosítást kér vagyoni állapotjáról. Háromszázezer frank – felel a marquis – egy szó a jegyzőmnek és a szükséges iratok a kezei közt lesznek.» Susanne elmondja, hogy férjhez szándékozik menni s meg akarja nevezni kedvesét. «Ne nevezze meg, mert talán ismerem s ekkor kénytelen leszek vagy egy becsületes embert megcsalni vagy önt elárulni.» Susannenak valóban jobb titokban tartani kedvese nevét, titokban menni férjhez és elutazni. Ő mindezt igen jól tudja, tudja azt is, hogy Raymond nővére járatos a marquis családjához, hogy Olivér, mint Raymond barátja, könnyen házassága megrontásán fog dolgozni. Ő előrelátó, túljár mindenik eszén és ért és a cselszövényhez; ráveszi Raymondot, hogy szerelméről ne szóljon se nővérének, se Olivérnek.

Ez finomul rajzolt jelenet. Susanne őszinteséget, mély érzést és szeretetreméltó szeszélyt tettet. Raymondnak hinnie kell, hogy mindez nem egyéb, mint az igaz szerelem gyöngéd tartózkodása. Vernières és Santis aszszony számításai távolról sem sikerültek ily jól. Marcella mindent elrontott. Óh ez az ártatlan kis leány! Ő a Demi-Monde-ban növekedett föl és oly romlott modorra nézve, a mily romlatlan szívben. Félre hívja Raymondot s őszintén tudtára adja, hogy nejévé szánták, de neki semmi kedve a házassághoz. Santis asszony épen pórul jár. Férje, Hippolyt e szavakkal utasítja vissza: «Bizonyára most utolszor látjuk egymást.»

Hát Olivérnek mi szerep jutott ez estélyen? Az, hogy jobbra balra szórja elmésségeit, melyek gorombaságoknak is beillenek. Különösen Marcelle sértegetésében telik kedve; szemére veti, hogy mint kis leány oly dolgokról beszél, mik nem illenek korához. «Én nem vagyok kis leány, én nő vagyok – mond Marcelle.» «Ezt mondották nekem is, de ön ránti tiszteletből nem hittem el» – felelt Olivér. Marcellet mélyen sérti e gorombaság, de egyszersmind érzi, hogy érdemes reá. E percz óta javulni kezd és szenvedélyesen Olivérbe szeret, a kit titkon föl is kér, hogy mentse meg nagynénjétől, ragadja ki a Demi-Monde-ból, ha mindjárt vissza viszi is a nevelőintézetbe.

Olivérnek, ki Lornan grófnét visszautasította, Susannetól elesett, épen ideje van szeretni a javuló leányt, kit megmenteni szándékozik. Azonban ő Raymondot is megakarja menteni. Hogyan mentse meg? Nagy és nehéz kérdés. Nem mondhatja neki; ne vedd el e nőt, mert szeretőm volt. Ily lovagiatlanságra nem sülyedhet. Azért csak úgy távolról akarja értésére adni, hogy őrizkedjék e nőtől. Elmondja, hogy mily veszélyes e kör, megmagyarázza, hogy mi az a Demi-Monde. Mind hiába. Raymond épen nem ütődik meg, hisz Susanne már mindezt elmondta neki épen így. «De hát ha a bárónő így ismeri a kört, miért él benne?» – kérdi a csodálkozó Olivér. «Én is azt kérdém tőle – felel Raymond – s azt mondá, hogy régibb barátságos összeköttetései sodorták e körbe, aztán különösen érdekli Marcelle, a kit meg akar menteni. Egyébiránt közelebbről szakítani akar e társasággal.» «Mikép»? – kérdi Olivér. «Az titok – felel Raymond – de nyolcz nap mulva nagy ujságot fog hallani ön.»

Íme Susanne mily jól számított, mily jól ismerte Olivért s mily jól eleve kijátszotta cselszövényét. Azonban az okos nő tudja, hogy még sok mindennel kell megküzdenie és felszólítja Olivért, küldje vissza szerelmes leveleit. Vajon miért e kivánat? Talán fél, hogy e levelek még Raymond kezeibe kerülhetnek? Oh nem; Susanne akarja, hogy e leveleket elolvassa Raymond. – Meglátjuk, miért.

A harmadik felvonásban Susanne szalonjában vagyunk. A szép özvegyet Marcelle látogatja meg. A javuló leány elpanaszolja barátnéjának, hogy menekülni akar nagynénjétől Thonnerins marquishoz, a ki azelőtt négy évvel leánya mellé akarta venni társul. Vajon igéretét teljesítené még most is a marquis, vajon lenne Susanne közbenjáró? Susanne fölajánlja magát, levelet írat vele a marquishoz, melyet elvinni igér. Míg Susanne a marquisnál mulat, megérkezik Olivér és a visszakivánt leveleket az asztalra helyezi. Távozásakor Raymonddal találkozik. A jó afrikai már beadta a hadügyminiszterhez lemondását, házasodni akar s mindezt Susannenak tett igéretének, ellnére is föltárja Olivér előtt. Olivér kötelességének tartja megmenteni barátját és világosabban beszél. De Raymond sokkal inkább szereti Susannet, mintsem fölvilágosodni bírjon. Végre Olivér ki meri mondani, hogy Susannenak sohasem volt férje, s ha Raymond bővebben akar hallani e nőről, kérdezősködjék Thonnerins marquistól, kinek házához nővére úgy is járatos. A jó afrikait mindez megzavarja és meglátván a leveleket, valóságos gyanú és féltékenység ébred szívében. Azt hiszi rólok, hogy szerelmes levelek, melyeket Susanne Olivérnek írt. Olvasni akarja. «Egy nő levelei szentek, bárki legyen az» – kiált föl Olivér. Elvégre is Olivér ott hagyja a leveleket, miután Raymond becsületére fogadja, hogy azokat el nem olvassa. Ezalatt hazajő Susanne s tudtára adja Raymondnak, hogy a jegyzőnél járt; elolvassa keresztlevelét, megholt férjével kötött házassági szerződését s a férje haláláról szóló bizonyítványt. Raymond hivőn magához veszi e hamis iratokat. Susanne azt is elbeszéli, hogy Thonnerins marquisnál járt Marcelle ügyében, kit tüstént tudósítania kell ügye állásáról. «Írjon hát neki levelet» – kiált föl Raymond. Susanne némi tettetett vonakodás után irni kezd. Ekkor Raymond átadja neki az Olivér által hozott leveleket és engedelmet kér tőle, hogy azokat elolvashassa. Susanne megengedi. Raymond fölbontja a leveleket s összehasonlítja a kézirást Susannenak Marcellehez írt levelével. Az irás nem ugyanaz. «Itt valaki játékot űz velünk – szól Raymond. Susanne elkéri s átfutja a leveleket. «Ezek szerelmes levelek, s nem épen leggyöngédebbek – szól gúnyosan. «S ön nem tudja, ki írta e leveleket?» «Hogy tudnám, midőn nincsenek aláírva.» «S nem ön írta volna e leveleket?» «Ön örjöng; hasonlít-e az én irásom ehhez» – valóban szeretném, ha hasonlítana, e nő szépen ír.» E párbeszéd után a jó afrikai elmondja, hogy Olivér olyasmit sejtetett vele, mintha Susanne Olivér szeretője lett volna. «Ön megbánta házassági ajánlatát s most e cselszövényes ürügy alatt akar visszavonulni,» – kiált Susanne fölindulva. Összezördülnek. «Mindennek vége köztünk» – mond Susanne s a faképnél hagyja bánkódó kedvesét. Raymond távozik, hogy később visszajövén lábaihoz boruljon méltatlanul gyanusított kedvesének. Ezt Susanne igen jól tudja s épen ezért egész diadalérzettel veti szemére Olivérnek lovagiatlanságát, mely egyébiránt házassági tervét eddig még épen nem dönthette meg. Olivér nem tud a dologról fölvilágosodni. Susanne elmondja, hogy Raymond olvasta a szerelmes leveleket összehasonlította a kéziratot Marcellehez írt levelével s meggyőződött, hogy a két kézirat egészen különböző. «Önnek hát kétféle kézirata van» – mond a csodálkozó Olivér. «Nem, csak egy, ez is elég» – felel Susanne s elbeszéli, hogy Olivérhez írt szerelmes leveleit mind Santis asszonynyal iratta volt, mert számított ily esetekre. Az így kijátszott Olivér kénytelen Raymond előtt minden vádat visszavonni, a ki ekkép ujra Susanne hatalmába esik.

A negyedik felvonásban Susannenak ujabb gátakat kell legyőznie. Ő igen jól sejti, hogy Raymond, Olivér árulása következtében, tudakozódott felőle Thonnerins marquisnál, s a marquis, ha eleinte nem is, de később föl fogja előtte fedezni multját. Ezért bánatost tettetve elpanaszolja a marquisnak, hogy férjhez meneteléből már nem lesz semmi. Olivér elrontotta az egészet s ő bosszúságában utazni szándékozik. A marquis örvend. «Lássa ön – szól hozzá bizalmasan – Raymond nálam járt ön felől tudakozódni. Én nem szólottam semmit, hivén, hogy e házasságból úgy sem lesz semmi. De eljöttem önhöz, még egyszer ismételni, mit már mondottam volt egyszer, hogy abban a komoly pillanatban, melyben megismerem azt a férfit, a ki önt csakugyan el akarja venni, meg fogom neki mondani a tiszta igazságot. Vártam néhány napot és jól tevém, miután ön más okokból is meggyőződött, hogy e házassági lehetlen.» A marquis azon hitben távozik, hogy Susanne csakugyan lemondott házassági terveiről. Susannenak épen erre van szüksége, mert a marquis jóhiszemében hallgatván, Raymonddal könnyen elbánhatik s ha egyszer nejévé lesz s elutazik, nincs oka többé semmitől tartani. De Susanne egyszersmind boszút is akar állam Olivéren. Erre az Olivér és Lornan grófnő közti viszonyt akarja fölhasználni. Megkéri Santis asszonyt, hogy eszközöljön ki egy titkos légyottot közte és Lornan grófnő közt, mintha ezt Olivér érdeke kivánná, a ki elég oktalanul Marcellet akarja elvenni és ezt mindenkép meg kell akadályozniok. Santis asszony jól elintézi a megbizást, Lornan grófnő még ma meglátogatja Susannet, Susanne még ma meg fogja alázni Olivért, mert egy jó hirű nő fog látogatást tenni nála, mert rossz hírbe fog keverni egy nőt, kit Olivér becsül és talán szeret is. Susanne diadalérzettel fogadja a nála összegyülekező társaságot: Vernières asszonyt, ki boszankodik, hogy Olivér unokahugát elrontotta s rábirta egy társalgói állomás elfogadására; Raymondot, a ki boldog szerelmes és a nász napjáról beszél; Olivért, a ki Hippolyt barátjával lép be és sejt valamit Susanne cselszövénye felől. A szolga Lornan grófnőt jelenti be. Olivér jő és kirohan, hogy megakadályozza Lornan grófnő belépését. «Mit tett ön? – kérdi Raymond a visszatért Olivértől. «Megmondtam Lornan grófnőnek, hogy nem akarom, hogy ide belépjen.» «Mi oknál fogva?» «Azon oknál fogva, mely szerint a becsületes ember tartozik ballépésektől megőrizni a becsületes nőt.» «Különösen, midőn e becsületes nő kedvese azon becsületes embernek – vág közbe Susanne. «Ön hazudik, asszonyom!» – kiált föl Olivér. Ekkor Raymond föllép védeni leendő nejét és párbajra hívja Olivért. Susanne diadalt ül, de egy közbejött körülmény ismét fenyegetni kezdi házassági tervét. Thommerins marquis levelet küld hozzá, melyben ez áll: «Ön megcsalt engem, ön elbolondítá Raymondot s a tőlem lehetlennek nyilatkoztatott házasságot végre akarja hajtani. Egy órát adok önnek annak szétszakítására. Ha ön erre egy óra alatt nem talál módot, mindent fel fogok fedezni Raymondnak.» Susanne megdöbben. «Magam vallok meg mindent – kiált föl – nem, küzdeni fogok mindvégig; nyerjünk időt, ez a fődolog.» Ezzel leül és ír. Raymond meglepi s tudni akarja, mit ír, mi van abban a levélben, melyet úgy rejteget. Susanne vonakodik. A felizgatott Raymond erővel facsarja ki kezéből a levelet és elolvassa. A levél Thonnerins marquishoz szól, melyben Susanne felkéri a marquist, hogy hallgasson, hiszen az nem bűn, hogy őt szereti Raymond s ő viszont szereti; legyen kegyelmes, ha Raymond megtudja az igazat, ő meg fog halni szégyenében. Ekkor Susanne mindent felföd Raymond előtt. Elmondja, hogy egy nagy ifjúsági tévedése van, hogy nem báróné, hogy férje sohasem volt s hogy egész vagyona Thonnerins marquis ajándéka s kéri Raymondot, hogy hagyja és feledje el örökre. Raymond tovább vallatja. Susannenak nincs több vallandója s megesküszik, hogy Olivérrel soha sem volt szerelmi viszonyban. S a jó afrikai mit tesz? Szereti, még most is szereti Susannet s csak azon áldozatot kéri tőle, hogy Thonnerins marquisnak küldjön vissza mindent. Susanne megteszi. «Ah Susanne – kiált föl Raymond – magam sem tudom, mennyire szeretem önt!»

Az ötödik felvonásban Olivér párbajra készül. Hippolyt barátja hiába erősíti, hogy e párbaj lehetlen. «Csak azt kell bevallanod Raymondnak – így szól – hogy Susanne kedvese voltál s el van intézve minden, mert Raymond kinyilatkoztatta, hogy ha ezt szemébe mondod, kezet szorít veled és sohasem fogja többet látni Susannet.» Azonban Olivér szerint meg kell történnie a párbajnak, mert itt többé nem Susanneról van a kérdés. A készület foly és karddal fognak vívni. Midőn Olivér épen távozni akar, megjelen előtte Marcelle, hogy búcsút vegyen tőle, mielőtt elhagyná Párist. Olivér titkolja előtte a párbajt, de megvallja, hogy szereti. Olivér távozása után Susanne lép be és fölfedezi Marcellenek, hogy Olivér párbajt ment vívni. A megrémült Marcelle imádkozik, Susanne pedig cselszövényen töri fejét. Ha Olivér meghal, semmi baj, de ha Raymond halna meg, miért ne lehetne ő tovább is Olivér kedvese s talán neje is, hátha Olivér csak féltékenységből tett mindent? Ezért Marcellenek azt a ajánlatot teszi, hogy várják be Olivért, ki mindkettőjöknek szerelmet vallott s kinek valódi hajlamáról meggyőződniök most a legjobb alkalom nyilik. Ezért vonuljon egyikök a mellékszobába s hallgassa ki a másik beszélgetését. Az egyiknek szerepét természetesen Susanne vállalja el. Künn kocsirobogás. Olivér lép be és megsebesítve. «Mi történt Raymonddal – kérdi Susanne. «Meghalt – felel Olivér, s egyszersmind megvallja neki, hogy mindazt, a mit tett, féltékenységből tette, mert őt szereti. «Utazzunk el – kiált karjaiba dőlve Susanne. Az ajtó megnyilik s épen, egészségesen Raymond lép be, ki mindent hallott s ki végre meggyőződik arról, hogy Susanne hitvány nő. Susanne oda van. Raymond azzal vigasztalja, hogy a Thonnerins marquisnak visszaadott vagyonát kárpótolni fogja. «Én nem vagyonára vágytam, hanem nevére – kiált föl Susanne, egy óra mulva ide hagyom Párist, holnap túl leszek Francziaországon.» «De önnek semmije sincs, mindent visszaadott a marquisnak» – mond Olivér. «Nem tudom, mikép történt, de a vagyonomat illető iratok egy része asztalomon maradt.» Tehát a szép nő mégis elég óvatos volt nem tenni koczkára mindent. Olivér mindent megnyert és Marcellet nőül veszi. A jó afrikai is mindent megnyert, csak Susannet nem, de nő helyett talált egy jó barátra, ki érte megsebesíttette magát s kit a világ legbecsületesebb emberének tart.

Ennyi a mű tartalma inkább az eredeti, mint a fordítás szerint, mely se nem hű, se nem szabatos s telve oly közbeszurásokkal, melyeket a fordítónak ifj. Dumas aligha köszönne meg.

A tartalom ily terjedelmes közlését talán unják is olvasóim. Valóban, iró nem tehet rosszabbat, mint a midőn untatja olvasóit, kivált ha még a mellett el is késik, mint én, ki nem egészen önhibám miatt nem először követem el e legnagyobb journalistikai bűnt. De tehetek-e róla, ha szükség kényszerít ily részletesen elbeszélni a tartalmát, mert csak így lehet érthetően kimagyaráznom azt az eszmét, mit e mű bennem felköltött. S miféle eszme az? Nem új, sem eredeti. Kemény e lapok hasábjain Szinművészetünk czímű czikkeiben már régebben érintette ezt, midőn kimondta, hogy a drámairodalom mindenütt hanyatlik s ennek egyik oka a regény, mely elnyelte az eposzt s fenyegeti a drámát.

A legújabb franczia drámai iskola minden esetre igazolja e nézetet. A ki ez iskola termékeinek tartalmát és alakját részletesen vizsgálja, meggyőződhetik arról, hogy a Hugo Victortól alapított iskola kiment a divatból. A franczia kritikusok azt már többször megjegyezték. Úntalan ismétlik, hogy a közelebbi harmincz év alatt a franczia dráma két nagy változáson ment át. 1825–1835-ig, az irodalmi ujjászületés e nagy mozgalmában, mely néhány jeles művet hozott létre, a szinpadot, a történelem és a phantasia foglalta le. A költő a hatás és meglepetés minden eszközét igénybe véve, a mult vagy jelen eseményeit akarta a tömeg előtt megeleveníteni. Az idők megváltoztak. A mostani drámaköltők kevésbbé találékonyak, de annál többet elmélkednek s álmok hüvelyezése helyett mindent összegyüjtenek, mi a szalonban, utczán vagy bárhol található. A szinpad többé nem követeli, hogy a társadalom az ő képére teremtse magát; megelégszik, ha a társadalom hű képe lehet.

Ez mind igaz, de a régibb és újabb franczia drámai iskola közt a különbség nem csak ennyi. Mitt tett Hugo Victor, midőn megújította a franczia drámát? Azt mondta, hogy a classikus dráma inkább egy pogány, mint keresztyén társadalom kifejezése. Ezért nem a görög és római történetből vette tárgyait, hanem a középkorból. E mellett széttépte a franczia classikusok merev drámai szabályait, az idő és hely egységét, a mit az angol irodalomban Shakspeare már rég megtett. Nem említve az ellentétek elméletét s más részleteket, melyek Hugo egyéni költészetéből folynak, ez a lényege a franczia romantikának. De mindezen ujítások mellett is igyekezett megtartani a szoros drámai formát, cselekvényt és jellemzést.

S mit tesz az ujabb franczia dráma? Tartalmára nézve csaknem kizáróan a jelenre vonatkozik s itt is oly tárgyakat választ, melyek az úgynevezett modern regények tárgyai s ez utóbbinál fogva kénytelen feldulni a valódi drámai formát, cselekvényt, jellemzést. A franczia dráma tulajdonkép nem egyéb, mint dialogban írt regény, vagy jobban mondva regénykivonat dialogban. A szinpadon színtelen regényeket látunk, melyek drámáknak hazudják magokat és se drámák, se regények nem lehetnek. Mit bánom én, akár regény, akár dráma, mit érdekel engem a pedáns kritika forma körüli aggodalma, ha az műélvezetet nyújt – mondhatják a nézők. Úgy van, mondhatják és mondják, de hogy sokáig fogják-e mondani, kérdés, s épen itt a bökkenő. Mert miért gyönyörködjék sokáig a közönség oly drámában, melyet regényben százszor szebben, százszor jobban olvashat? Érdekelheti-e oly tárgyak drámai feldolgozása, melyek természetöknél fogva csak regényben fejthetőkki, csak regényben érdekesek, sőt érthetők is? Fog-e elébb-utóbb az, a ki tisztán művészi élvezetet ohajt, egyébért járni szinházba, mint az operáért és balletért s ha igen, fogja-e egyéb mulattatni, mint a nők szemcsövezése és társalgás szomszédjával? Midőn néhány kontár a kitünő irók öt-hat kötetes regényeit dramatizálni kezdte, sokan megütődtek s úgy tekintették e jelenséget, mint dráma hanyatlását, talán nem egészen ok nélkül, talán túlaggodalmasan. Most sokkal több ok van az aggodalomra, mert valódi költők állottak elő, kik majd mind oly tárgyakat dolgoznak fel drámává, melyek a formába nem férhetnek be, mert a közönség a korviszonyok hangulatánál fogva kiválón oly tárgyak iránt van előszeretettel, melyeknek csak a regény lehet valódi és természetes formája. Nem egészen formai dolog hát e kérdés, vagy oly formai dolog, mely a lényeget teszi, mert ha valahol, a költészetben igaz, hogy a forma teszi a dolgot. A ki maga regényt vagy drámát írt, vagy gondolkozott róluk, érteni fogja a kérdés szövevényeit, a ki pedig nem írt s ez elvont fogalmak körül nem tudja tájékozni magát, könnyen megértheti, ha szobrokra és festményekre egy pillantást vet s utána gondol: vajon a festész teheti-e azt, a mit a szobrász, vajon az ok nem az anyagban van-e, melyből dolgoznia kell, vajon anyag és alak nem állanak-e a legszorosb összeköttetésben?

A legújabb franczia drámai iskola a drámait támadja meg a drámában s kárpótlásul semmi olyast nyújt, a mit a regény százszor jobban ne nyújthatna. Széttöri a formáit az anyagért és semmivé teszi az anyagot a formáért. Ez főjellemvonása ez iskolának, mely épen ennélfogva sehogy sem rejtheti méhében az ujjászületés csiráját. Példája a Demi-monde. Ifj. Dumas e művében egy társadalmi osztály rajzát akarta adni. De vajon adhatni-e ezt drámában? Oly kevéssé, mint valamely politikai intézmény, kor vagy népélet rajzát. Mindez a drámában csak háttér lehet, melyből kiemelkednek az egyének, vagy árnyak, mely kellő világításukra szolgál. Mindez a regény dolga, melynek ereje és varázsa a részletezésben van Drámában a részletezés semmivé teszi a drámai hatást. Drámában fő az egyén, körüle kell megfordulnia a cselekvénynek; formája csak ennyit tűr meg s ezt is inkább nagy és kiemelkedő, mint finom vonásokban.

S mit tesz az ifjú Dumas, hogy czélját, egy társadalmi osztály ismertetését elérhesse, de a melyet még sem érhet el? Műve tartalmát figyelmesen vizsgálva csakhamar észre veszszük, hogy igyekszik akarata ellen minél kevésbbé drámai lenni.

Mindjárt először is feltünő az, hogy e műben néhány oly személy szerepel, kik tulajdonkép egyszer sem lépnek föl. Ilyen a többek közt Lornan grófnő, pedig e nő elhatározó befolyással van a cselekvény fejlődésére. E mellett Hippolyt, Santis, Vernières asszony több tért foglalnak el, mint a mennyi megillethet oly személyeket, kik a cselekvényre kevés befolyással vannak. Honnan van ez? Mert a költő egy osztályt akart megismertetni, a Demi-monde-ot s e személyek nélkül rajza hiányos lett volna és e személyeknek sokat kell beszélniök, hogy magokat és körüket megismertethessék.

Regényben mennyivel könnyebben és hatásosabban czélt érhetett volna a költő, mennyi más személyt léptethetett volna még föl, a kiket most mellőznie kellett s a kik teljesebben föltárták volna előttünk e kör titkait. S ha tovább vizsgálódunk, nem tünik-e föl különösen az is, hogy a nők úntalan látogatják a férfiakat, mintha a férfiszoba boudoir volna s immár a nők udvarolnának a férfiaknak? Igaz, e nők nem a jó társaság hölgyei, de Olivér nem úgy jellemzi-e őket, mint a kik származásukra, külsőjökre, előitéleteikre nézve hasonlók a jó társaság hölgyeihez? S ez természetes. Minél inkább annak akar tartatni valaki, a mi nem, annál jobban figyel fölvett szerepének külsőségeire. Olivér szavai szerint az ifjú Dumas ezt jobban tudja, mint bárki. Miért vét hát mégis ellene, miért akarja valószinütlenné tenni cselekvényét? Mert kénytelen volt, mert tárgyát, a mind azt felfogta, csak így volt képes beerőszakolni a dráma korlátai közé. Regényben mint nem kellett volna küzdenie e nehézséggel; mily könnyen összehozhatta volna a nőket a férfiakkal, a nélkül, hogy mint a drámában, untalan szobájokig fáraszsza.

A jellemzésben sem találjuk meg a drámait. A mű személyei többé-kevésbbé mind olyanok, melyek csak regényben domborodhattak volna ki egészen élethű alakokká. A dráma korláta rájok nehezül és megbénítja őket; azután annyi különböző elem vegyítéke van bennök, hogy kifejtésökre a drámai cselekvény, mely inkább csak egyszerű és határozott szenvedélyeket tűr meg, nem elegendő.

Regényben a szerző könnyen elkerülhette volna azt a hibát, hogy midőn Olivért lovagiasnak akarja festeni, lovagiatlannak fesse. E lovag, ki mindvégig teljességgel nem akarja megmondani Raymondnak, hogy Susanne kedvese volt, a regényben bizonyosan nem lesz kénytelen a szerelmes levelek titkát elárulni. A költő talált volna más módot, melylyel meséjét tovább szője. Regényben Olivér bizonyosan kevesebbet okoskodik, moralizál és gorombáskodik, mert a költőnek lett volna módja, hogy mindezt önmaga tegye meg. Regényben Raymond jelleme is máskép ütött volna ki. Inkább értettük volna a jó afrikai együgyűségét és erős szenvedélyét; ott ki lehetett volna vinni, hogy se komikai, se tragikai szinezettel ne birjon és mégis érdekes legyen. A drámában e miatt oda a hatás. Nem tudjuk; nevessünk-e a jó bolondon vagy szánjuk? Midőn mindent megtud Susanne multját illetőleg és épen Susannetól és mégis szereti őt, itt drámailag vagy erős komikumnak, vagy erős tragikumnak kellene kifejlődnie. Nem fejlődik, mert a költő sem akarja. Mindezt regényben kár nélkül teheti vala. Itt kárral teszi s elvégre is Raymond előttünk érthetetlen marad. Még a legsikerültebben rajzolt alak, Susanne is szenved a drámai nyűg miatt. Regényben részletesen festve mennyivel természetesebben tűntek volna föl a nő cselszövényei, melyekben a subtilitás miatt kevés a drámai s a drámaivá lenni akarás miatt kevés a valószinű. A mű végén mennyire kénytelen a szerző néhány szóval megrontani a legtöbb előszeretettel rajzolt jellemét. Susanne bevallja, hogy Thonnerins marquisnak nem küldötte vissza mind a vagyonát illető iratokat. Ezt azon Susanne vallja be, a ki még kijátszatásakor is azt mondja Raymondnak, hogy nevéért és nem vagyonáért szerette s még megaláztatásakor is a becsület némi maradványaival takarózik. Miért teszi ezt a költő? Mert nem tudja máskép tudtára adni a közönségnek Susanne csalfaságát. Regényben egy tollvonással segíthetett volna a bajon.

S vajon a véghatás, melyet ez a mű reánk tesz, miért annyira határozatlan, miért hogy a kedélyt sem tragikailag, sem komikailag nem érdekli. Egyéb okok mellett bizonyosan a forma miatt. E tárgy drámai alakban alig idézhet elő más hatást. Regényben egészen máskép ütött volna ki. A költő oda állíthatta volna saját egyéniségét; humorával vagy iróniájával kibékíthette volna mindazt, a mi máskép könnyen sértheti az æsthetikai érzést; a viszonyok és egyének részletes és lélektani rajzával érdeket gerjeszthetett volna fel s úgy festhette volna Demi-monde-ját, hogy az valószinűbbnek s mégis költőibbnek tünjék föl. Így kedvetlenül fordulunk el a rajztól. Nem találjuk se hűnek, se költőinek, s e nőket, kik iránt a költő ellenszenvet akart bennünk felkölteni, csaknem szánjuk, mert a férfiak mindíg alázzák bennök nemcsak az egyént, hanem magát a nőiséget is; mert e férfiak épen nem érdemlik becsülésünket. Mi joga van a goromba Olivérnek leczkézni a Demi-monde hölgyeit, midőn ő maga is köztök él és velök szoros viszonyban? Miért érdekeljen bennünket az együgyű Raymond, ki elég ostoba szeretni Susannet s elég rideg csalódását épen nem venni komolyan? S miért érezzünk a költő iránt rokonszenvet, ki a nőkről minden eszményi zománczot letörül s nem annyira romlottságukat akarja felmutatni, mint azon tisztelet és lovagiasság ellen küzd, mely a férfinak a nő iránt bárminő viszonyok közt kötelessége.

Épen azért méltánylandó volt Bulyovszkyné, ki Susanne jellemét némi költői fénynyel igyekezett bevonni, épen azért hibáztatható Feleki, ki Olivér jellemét durvábban fogta föl, mint a hogy a költő festi.

Ez előadás egyébiránt Bulyovszkynénak valóságos diadala volt. Alig játszott valaha oly művészi egyöntetűséggel, mint ma. Minden jelenete sikerült. Csak azt sajnálom, hogy a mű hosszas fejtegetése után nincs terem játéka fényoldalait kiemelhetnem, csak azon örülök, hogy mégis alkalmam van, – habár csak néhány sorban is – gáncs nélkül mutatnom be hódolatomat oly tehetség és szorgalom iránt, kit a mi «demi-critique»-ánk egyik közlönye annyira ledorongolni igyekszik.