I.20)

Berlin, 1855 deczember 28.

Épen karácsony első napján kaptam meg a Vasárnapi Ujság 51-ik számát. Alig bontottam ki, tüstént szemembe tünt egy ily czimü czikk: Egy kis vitatkozás. Jelszó: «Amicus Plato, amicus Aristoteles, sed maxime amica veritas.» Magyarul: «Barátom Kemény Zsigmond, barátom Gyulai Pál, de még inkább barátom az igazság.»

Tehát karácsonyi ajándékul az igazságot kapom és épen öntől, ki eddig igen kevésre látszék becsülni az irodalmi igazságokról szóló vitákat, gondolám és mohó vágygyal olvasám végig czikkét. Azonban az ön igazságával sem jártam máskép, mint azon jó öreg uréval, ki minden héten meglátogatott bennünket, azaz engemet és szegény barátomat, Pákh Albertet, midőn még együtt laktunk az Uri-utczában. Ugy hiszem, ön is találkozott hébe-korba nálunk ezzel a jó öreg urral. Emlékezhetik, hogy épen oly fájdalmas felindulással beszélt, mint ön, ha nem is hajhászta annyira a hatást, épen azt mondotta, a mit ön, hogy feltalálta az igazságot, ő kért bennünket, írnók le, bocsátanók világ elé eszméit, mert ő már nagyon öreg, reszketnek kezei, nem dolgozhatik. E látogatások mindig és egyaránt lehangoltak bennünket és az öregurat. Az öreg ur megharagudott ránk, mert nem hittünk igazságában, mi pedig megharagudtunk magunkra, mert az öreg urnak kellemetlen órákat okoztunk. Egyszer kértem Pákhot, engedné meg, hogy irjam meg a Vasárnapi Ujság-ba az öreg ur igazságát, hadd teljék szegénynek kedve, hadd vitázzon aztán fölötte a világ. Pákh mindig ellenállott az én gyerekes kérelmemnek. Ön sokkal szerencsésebb, önnek megengedte Pákh, hogy a Vasárnapi Ujság-ban fölfedezze az igazságot. Én megint a régi szerencsétlen vagyok, lehangolva érzem magamat, mint azon látogatások alkalmával, mert épen úgy nem tudok hinni az ön igazságában, mint az öreg uréban. Vajon az ön kedélye edzettebb-e? Vajon megfogja-e bocsátani nekem, ha netalán egy pár kellemetlen perczet okoznék önnek?

Azonban lehangoltságom mellett is némi örömet érzek. Ön félretéve minden magán tekintetet, nem rettegve a gyanusítástól, nyiltan és szabadon mondotta ki ellenemben véleményét. Ez ritka jelenet journalistikánkban, hol a tisztán irodalmi szempontok rendesen másodrangú szerepet játszanak s a legtöbben inkább félnek a gyanusitástól, mintsem megvethetnék a képmutatást s az olcsó dicsőséget többre becsülik a való érdem utáni törekvésnél. Ez az örömem még más öröm reményével is kecsegtetett. Reméltem, hogy ön más tekintetben sem követi az új uralkodó divatot s nem fog ugy polemizálni velem, mint Erdélyi Jánost kivéve mindazok, kik valaha csak ellenem írtak. Csalódtam s őszintén megvallom, rosszul esik, hogy ön Török Jánost utánozza, nagy hűhót csap s tulajdonkép még vitázni sem akar, az igazságost játsza, mégis oly állitásokat tulajdonit nekem, melyeket nem mondottam, ez az a mit legjobban gyülölök irodalmi vitáinkban, ez az mit öntől legkevésbbé vártam. Aztán az is rosszul esik, hogy ön az én rágalmazóim közé áll, sőt tovább megy, mint ezek s engem a legrosszabb indulatu embernek és hütelen magyarnak szidalmaz. Mily megalázó szerep ez önhöz. De ez az ön dolga, nem az enyém. Az én dolgom védeni magam, ha ugyan rágalmak ellen védheti magát az ember, összetörni az ön czikkét, mi egyébiránt nem nagy mesterség, s mindenek fölött óltalmazni a szabad irodalmi vélemény jogát, melyet ön terrorizálni merészel. Eljárásomban igyekszem lovagias lenni. Egyetlen betüt sem fogok irni, mi önre, mint szinésznő férjére és drámairóra vonatkozhatnék. Egyedül csak Jókaival, a journalistával, az idézet egyik irójával akarok számolni, nem használva más fegyvert, mint azt, melyet ön kezembe adott.

Ön az e lapokban megjelent Signora Ristori czikkem miatt indult el keresni az igazságot s födözte föl, hogy a legrosszabb indulatu ember vagyok, mig ön önmegtagadó lélek, hogy hütelen magyar lettem, mig ön napról-napra nagyobb hazafi. Ön egyébiránt engem méltányolni is tud, s czikkemben mindazt, a mit Ristoriról irtam, fölöttébb magasztalja. Ettől megkimélhetett volna. Ön mint journalista annyi gyönge müvet dicsért, hogy itéletére igen keveset lehet adnom. E gyönge müveket bizonyosan nem azért dicséri, mintha nem volna izlése, hanem mert jó embernek akar látszani, ki mindenkinek csak használni tud. Kétkednem kell, vajon most nem azért dicsér-e engem, hogy igazságosnak látszassék, vajon nem azért magasztalja-e eszemet, hogy szivemet annál nyomorultabbnak mutathassa be? S mit tettem én, hogy ön a legnépszerübb magyar iró, a legelterjedtebb néplapban, mely hasábjait eddig irodalmi vitáknak nem nyitotta meg, a nyomorult és hazafiatlan sziv gyalázatának bélyegét süsse reám? Először azt, hogy czikkem vége felé igy szólok: «Vajon lesz-e oly magyar szinésznő, ki Ristorira szórt magasztalásaimért meg nem haragszik reám?» Ön azt mondja, hogy ez «jellemsértő gúny, mert a ki pályatársai dicséretéért haragszik, nem becsületes ember.» Én oly szigoru erkölcsbiró nem vagyok, hogy önnek e véleményében osztozzam. Szerintem az amolyan harag nem becstelenség, csak emberi, csak művészi gyöngeség, melyet nem tartozunk kimélni. De álljon akár az ön véleménye, akár az enyém, az mitsem változtat a dolgon. Nekem jogom volt azt mondani, a mit mondottam, mert adatok és élmények jogositottak föl reá, melyeket ugyan, nyilvánosan átallok elmondani, de önnek – ha kivánja – magánlevélben megirhatok. Épen azért e pontot illetőleg a közönség előtt vesztett perem van ön ellenében; épen ezért teljesitem az ön kivánságát s ezennel ünnepélyesen megkövetek minden magyar szinésznőt s kinyilatkoztatom, hogy ők nem haragudhattak meg reám, csak legfölebb mosolyoghattak rajtam, mint hóbortos enthusiastán.

Menjünk tovább; lássuk, miféle bünt követtem még el. Ön azt állitja, miszerint én nem kevesebbet mondok, mint hogy a magyar müvészek és a külföldiek közt még összehasonlítást sem lehet tenni. Én ezt nem mondottam. Czikkemben szóról-szóra ez áll: «De mit akarok én? Ristori játékát követelem a szinésznőinktől? Oh nem! Egész Európában csak egy Ristori van. Külföld szinészeivel akarom összehasonlitani szinészeinket? Miért ne? Nekünk egy pár igen jó szinészünk és szinésznőnk van, s nem egy vigjáték, nem egy szinmű fordul meg igen sikerülten szinpadunkon. Mit kivánok hát többet? Ugy félek a gunymosolytól, hogy alig merem kimondani: tragédiát. Hiába büszkélkedünk aranyzott és koszoruzott szinmüveinkkel, nekünk nincs tragédiánk; hiába ámitjuk magunkat, szinészetünkből a tragikai szellem, a pathos kihalni készül.» Azt teszi-e ez, mint a mit ön reám fog? Nem épen ellenkezőleg azt teszi-e, hogy a magyar és külföldi szinészek közt lehet összehasonlitást tenni, ez kedvezően üt ki, mert nekünk pár igen jó szinészünk és szinésznőnk van s nem egy vigjáték, szinmü fordul meg igen sikerülten szinpadunkon. Nem azt mondottam-e, hogy csak tragédiánk nincs, hogy szinészeink csak a tragédiákban gyöngék és szinészetünkből ez a tragikai szellem, pathosz is, mely eddig megvolt, kihalni készül? Vajon a berlini királyi szinház szinésznőiről kedvezőbben nyilatkoztam-e, mint a mieinkről? A tragédia Európa legtöbb fővárosában többé-kevésbbé rossz lábon áll. Ez elismert dolog. Vajon nemzeti bűn-e az, ha valaki azt rólunk is kimondani meri, hivén, hogy mindezen segiteni lehetne, ha az illetőkben több volna az ügyszeretet és komoly szándék. Most már kérdem öntől, ki az igazság barátjának hirdeti magát, igazságos-e irányomban? Most már kérdem öntől, hogy az indulatok ama legrosszabbikából, a legbünösebb hiuságból, melyet nekem tulajdonit, nincs-e önben is legalább egy szemernyi, midőn, hogy ékes beszédet tarthasson, olcsó tapsokat nyerhessen, nagy hazafinak mutathassa magát, nem pirul a más szavait elferdíteni? Nem követelem öntől, hogy visszavonja rám fogott állitásait. Megelégszem azon elégtétellel, hogy mindezt szemébe mondhattam, hogy ön saját maga előtt kénytelen elismerni, hogy méltatlanul bánt velem. És most, mielőtt tovább czáfolnám czikkét legyen szabad megmagyaráznom Ristori-féle czikkemet, melyet ön nem értett meg, vagy nem akart érteni. Én Ristorit jellemezve és játékát bonczolva némi eszményképet akartam festeni szinészeink és szinésznőink elé szemben azon szerintem tévfogalmakkal, melyek köztük a genialitást és tanulmányt, a tárgyilagosságot és felindulást, s mindenekfölött a tragikai stilt illetőleg divatoznak. Mindezt igyekeztem az aesthetikai fejtegetés hangján tartani, a mennyire tőlem telt. A mit a czikk végén drámairóink, szinészeink és közönségünkről irtam, az nem aesthetikai fejtegetés, hanem humorféle akart lenni. Erőt vett rajtam bizonyos humorhoz hasonló hangulat, melyet nem igyekeztem elnyomni. Reméltem, hogy humorban olvasva könnyebben elhihetők lesznek eszméim, mint máskép hittem, hogy ha sötét szeszélyeskedésnek bélyegzem meggyőződésemet, több joggal és kevesebb ártalommal tehetem nevetségesekké azon vádakat, melyeket drámairó, szinész és közönség egymás és a kritika ellen szoktak emelni. Hittem, hogy a külföldieskedés vádja alól valahogy kimenekülök, ha azt magam mondom ki; ha tréfás megjegyzések közt sejtetni engedem, hogy a hazaszeretet nem dőre bámulása annak, a mink van és a mink nincs s nem is az irodalmi és müvészeti dicsőségtől függ. Hittem, hogy czikkemet mindenki csak legfeljebb hóbortnak fogja tartani s nem egyszersmind rossz akaratunak s igy kevesebb tévedéssel érezhet ki belőle némi igazságot és fájdalmat. Meglehet, hogy humorom nem sikerült. Meglehet, hogy a humorból irónia, az iróniából sarcasmus lett. Mindez könnyen megeshetett. Hiszen én szerkesztettem lapot, voltam drámabiráló-választmányi tag, irtam szinbirálatot, sokat vitáztam a drámairókkal és szinészekkel, sőt még a szinésznőkkel is, kiknek talán jobb lesz vala udvarolnom. Tudom, hogy minő nézetek uralkodnak e körökben. Tapasztalataim és élményeim nem valami derültek s mindig kedélyemre nehezülnek, ha valami ide vonatkozót irok. Hogy mindezt nem tudom elnyomni, nem tehetek róla. Ez nem bűn, csak emberi, csak kritikusi gyöngeség, mely nem érdemel ugyan kiméletet, de oly nagy büntetést sem, mint a minőt ön reám ró.

Öntől, kit a legnagyobb magyar humoristának tartanak, mindenesetre megvártam volna, hogy ha nem méltányolja is humoros kisérletemet, de legalább nem érti félre. Ha ön így szól, hozzám: az ön humora rosszul sikerült, aztán ily kényes kérdésben nem szabad humorizálni, önnek alapos fejtegetésbe kellett volna bocsátkoznia: talán hosszu fejtegető czikkel állok elő. Ha ön azt mondja nekem: ön, a mint nem eléggé határozott beszédéből sejthető, a tragédiában az úgynevezett nagy stil hive s a classicisimus felé látszik hajlani, mig én s a szinészek a romanticismust pártoljuk: talán eszmecserébe bocsátkozhatunk s kölcsönösen fölvilágosithatjuk egymást. Ön mindezt nem teszi. Mit tesz? Nagyon szánandó dolgot.

Eleinte nem kétkedik jóakaratomban, azt hiszi, hogy öntudatlan teszek rosszat s jó utra akar téritni, később mégis megtagadja tőlem jóakaratomat, rossz szivünek és hazafiatlannak nevez. Ha ön oly következetesen viszi ki legujabb regényében jellemeit, mint e rövid czikkében azon szerepet, mit eljátszani jónak vélt: akkor ön aligha derekabb regényiró, mint polemikus. Legyen ön eziránt mindig figyelemmel, mert akadnak oly olvasók is, kik az ilyesmit észreveszik, a nélkül, hogy rossz szivüek és hazafiatlanok akarnának lenni. Ezután neki fog ön s erős szinekkel festi azon borzasztó jövendőt, mit czikkem szinészetünkre nézve okvetlen elő fog idézni, mi sem több, sem kevesebb, mint hogy a szinészek és színésznők odahagyják a szinházat, a czirkuszba szegődnek, vagy a szinháznál maradnak s nem fognak igyekezni, a közönség is circusba megy, vagy az is otthon marad, a drámairók pedig nem irnak több tragediát, hanem csinálnak kalendáriumot. Ön, mint egyik beszédéből kitetszik, hisz a mozgóasztal jóslatában, bizonyos titkos hatalomban, melyet asztal- vagy asztrálszellemnek nevez. Alkalmasint ez sughatta önnek ezt a borzasztó jóslatot. Az én költőietlen, elfásult lelkem nem tud hinni sem az asztrálszellemben, sem jóslatában. Hígye meg ön, hogy nem vagyok oly népszerű iró, sem annyira tekintély, hogy ennyi katastrophát idézhetnék elő. Nekem sokan mondották már, hogy ne irjak birálatokat, mert azokat senki sem olvassa. Az irók és szinészek közül a legtöbben hol nyiltan, hol elburkolva, nem egyszer adták tudtomra, hogy feljebb érzik magokat, mintsem pedáns és epés czikkeimet csak olvasásra is méltatnák. Oly czikk, melyet kevesen olvasnak, nem lehet nagy hatásu. De ha mégis az ön asztrálszellemének igaza volna, ha csakugyan mind beteljesednék az, a mit mond, ha a szinészek vagy a szinésznők közül valamelyik, kiket ön martyrokként jellemez, megunná a martyrságot s az elég tisztességes fizetést, és kötéltánczosnak állana be; ha a közönség, mely ön szerint tudja hazafi kötelességét, kezdene kimaradozni a drámai előadásokból: akkor tüstént haza megyek, beállok szinésznek, minden szerepet eljátszom, még a nőieket is, miután leggeniálisabb költőink egyike, Lisznyay egyik tankölteményében bebizonyította kisasszonyságomat; akkor kiállok a szinház csarnokába s megengedem a Magyar Sajtó szerkesztőjének, hogy azzal a nagy bottal, a melylyel a Tenger és Szerelem hullámai adatásakor oly viharosan szokott dörömbölni, halálra verjen. A drámairóknak nem tudom, miként adjunk elégtételt; ők czikkem előtt is csináltak kalendáriumot s talán nem kevesebb, fáradtsággal, mint drámát. Hadd ne panaszolhassanak ezek is reám. Ha valamelyik közülök miattam mond le a tragédiáról, én fogom pótolni helyét. Előveszem a franczia drámákat, innen is kivágok egy jelenést, amonnan is; tanulmányozom az avar és csuvasz mythologiát s magam is toldok hozzá valamit; történeteinkből kikeresem a nagy neveket és személyeimre aggatom, irok tragœdiát minden héten egyet. Merjen aztán valaki engem megbirálni, akár mint szinészt, akár mint drámairót! Tudom, hogy kiáltani fogom, ne bántsatok ti hazaárulók, mert én vagyok a nemzet, a haza.

De én csak gyermekeskedem, mondhatja ön, mig ön komoly és elkeseredett, mint az utolsó itélet. Miért nem egyszersmind oly igazságos is? Ön néhány vonással szinészetünk és drámánk fejlődését rajzolva, érinti azon balkörülményeket, melyeken csak a legkitartóbb lelkesülés tudott győzedelmeskedni, a mi elvégre is egy előre haladó intézetet alapitott, melynek most vannak müvészei, költői és közönsége, kik ugy, a hogy meg vannak elégedve egymással. Senki sem hirdeti jobban nálamnál a hazai müvészet és irodalom iránti lelkesülést s épen az esik rosszul nekem, hogy azt a szinészek és drámairók többet hordozzák ajkukon, mint szivükben. Én nem vagyok megelégedve se a drámairókkal, se a szinészekkel, se a közönséggel, mert ők nagyon is meg vannak elégedve önmagokkal; mert szeretném, hogy jobban meg lehetnénk elégedve egymással. Elismerem, hogy Nemzeti Szinházunk sok tekintetben előre halad, de az előhaladást tragédiáinkra nézve tagadom. Ne hígye ön, hogy azon elfogultak közé tartozom, kik az ujabb irodalomban csak hanyatlást látnak. Én voltam az, ki az ujabb irodalomért nem rég lándsát törtem, kikelve Toldy ellen, ki erről csaknem megvetőleg nyilatkozott; senkinek nincs több hite irodalmunk jövőjében, mint nekem, ha nem bámulom is multját és jelenét annyira, mint sokan. Szerintem irodalmunk a közelebbi hat év alatt is nagy haladást tett a történetirás mezején éppen ugy, mint a regény, eposz, ballada terén, sőt még a kritikában és stilben is. A tragédiáról mindezt nem mondhatom. Vessen ön egy vizsgáló pillantást tragédiánkra 1830-től mostanig, s igazat fog nekem adni.

Minő képet tár elénk tragédiánk 1830–40-ig? Ez években minden költő tömegestül tódult e térre, s az akadémia jutalmakkal élesztette a lelkesülést. E költők tiszteletet érdemelnek, ők legalább akartak tragédiát irni s hitték, hogy a tragédiának is költői műnek kell lennie. A verselésre, dictióra, nyelvre nagy gondot forditottak, de közülök senki sem volt sok drámai tehetséggel megáldva. Nyelvök inkább volt lyrai, mint drámai; kevéssé értették a drámai cselekvény szerkezetét; nem birtak jellemeket alkotni s alapeszméjökből hiányzott e valóban tragikai elem. Müveik napjaikban csaknem elfeledvék. Azonban kisérleteikben nem voltak nyomnélküliek. Utat törtek s a drámai nyelv kifejlődésének első stádiumát küzdötték át. Katona Bánk Bán-ja az egyetlen magyar tragédia, melynek, fájdalom, le kellett tünni szinpadunkról, s melyet még sokáig nem nevezhetünk egészen magunkénak, nem e korból való. Ez azon korból maradt reánk, melyről ön elég gondatlanul a többek közt azt is irja, hogy nyelvünk a néptől el volt rontva s a tragédiára nem kinálkozott méltó tárgy. Katona elszigetelten áll szinirodalmunkban elődők és utódok nélkül. Egyedül ő az tragédiaköltőink közt, ki mély pillantást vetett történeteinkbe, ki jellemeket s mi több, magyar jellemeket tudott alkotni s compositiójában a tragikum magasságáig emelkedett. Müvének viszontagságaiban tanulság és szigor rejlik. Ha van hazánkban valódi költő, ki ezért elkeseredni tud, mert a közönség és kritika előtt nem bir népszerüségre vergődni s hütelen akar lenni önmagához, gondoljon Katonára, kinek müvét a kritikusok számba sem vették, a közönség hidegen fogadta, mégis harmincz év alatt lassan-lassan egyetlen müvével az egyetlen és ünnepelt magyar tragédia költőjévé lőn – gondoljon mondom Katonára és dolgozzék tovább.

S mit látunk 1840–1848-ig? A lyrai, epikai költők és regényirók visszavonulnak a tragédiától, hol nem termett számukra babér. Mások foglalják el a tért, kik már azelőtt is tettek kisérleteket e téren és több sikerrel. Ez évek nevezetesebb tragédiáit majd mind szinészek irták, kik kevesebb gondot fordítottak ugyan a dictióra és nyelvre, de felhasználván szinpadi tapasztalataikat, annál jobban értették a cselekvény szerkezetét; nem alkottak ugyan jellemeket, de ismervén a szinészek egyéniségét, tudtak szerepet irni; nem hatottak ugyan a tragikai összeütközések erejével, de kitanulván a közönség gyöngéit, a szinpadi csinyekben nagy ügyességet fejtettek ki. E müvek sem tragédiák a szó valódi értelmében, de tiszteletet érdemelnek, mert tragédiánkat tovább vitték s a fejlődés ez ujabb stadiumát küzdötték át. A Szigligeti és Czakó müveit értem; Szigligetinek természetesen csak tragédiáit, mert népszinmüvei, vigjátékai, bohózatai egészen más szempont alá esnek.

Ez évek törekvése és küzdelme után mutatkozik-e most egy ujabb, mely akár aesthetikai, akár irodalomtörténeti tekintetben anynyira tiszteletreméltó volna, mint emezek? Haladt-e azóta tragédiánk! Nyert-e ujabb lendületet bármely oldalról? Tesznek-e azóta költőink mélyebb történeti tanulmányokat? Kisérik-e a tragikait a szabad akarat és szenvedély amaz összeütközésébe az erkölcsi világrenddel, mi nélkül nincs tragœdia? Nem elődeink szinpadi csinyeit használgatják-e? Lehet-e verseknek nevezni ugynevezett gyönyörü jambusaikat, szavalatosabb és drámaibb-e prózájuk? E kérdésekre feleljen ön s mielőtt felelne, tudja meg, hogy én nem a lángeszek remekmüveit követelem tragédia-költőinktől, csak a komoly törekvést, csak a hitet a tragédiában. Ez az, a mivel czikkemben vádoltam őket; ez az, a mivel most is vádolom.

Lássuk most szinészetünk tragikai oldalát; mert én czikkemben csak erről szóltam. Mellőzve azon tiszteletreméltó törekvéseket, melyeket jobb szinészeink, különösen a Nemzeti Szinház megnyitása óta e tekintetben kifejetettek; mellőzve kritikánknak azt a különös eljárását, hogy a szinfalszaggatással együtt a pathost is üldözte és müvészi nyugodtság örve alatt a hidegséget tette uralkodóvá tragédiánkban, egyedül csak a jelenre szoritkozom. Még egyszer mondom, hogy szinészeinkről, csak mint tragikai szinészekről akarok szólani, mert különösebben csak e tekintetben ismerem el őket olyanoknak, minőknek magokat hiszik, mert csak e tekintetaen látok előrehaladás helyett hanyatlást. Mindezt azért ismétlem annyiszor, hogy még az se érthessen félre, ki elfogultsággal olvassa soraimat. Aztán azt sem szeretném, ha már az egész szinész és drámairóvilág haragját magamra vontam, hogy az öreg Szentpétery is megharagudjék reám. Neki sok hálával tartozom. Nem tudom, fogok-e látni valaha oly Falstaffot s nagybácsikat, mint ő; nem is emlitve a régi jó táblabirákat, kiknek ő talán utolsó képviselője szinpadunkon. Én őt jelenleg a legnagyobb magyar szinésznek tartom, de gyönge tragikusnak. Nem hiszem, hogy e nyilatkozatomat ő is nemzeti bünnek tartsa. De Istenem! miféle nemzeti bün van abban, ha tovább megyek s azt mondom, hogy Jókainé jeles szinésznő, de igen szép tragikai tehetsége kifejezésére sokat elmulasztott s az ujabb időben nem annyira lelkesül szerepeiért, mint elhanyagolja azokat; hogy Egressy Gábor, a mennyit használt igen dicsérendő fáradozásaival tragédiánknak, épen annyit ártott ferdeségeivel, melyeket mint genialitásokat utánoznak pályatársai, különösen hetykén pattogó, különczködve megszaggatott s a tragédiához oly méltatlan szavalatával, melyet a tragikai szavalat példányául tüzött ki kritikánk; hogy Komlóssy Ida, bármennyire méltánylandó némely vigjátékban és szinműben, a tragédiában a fájdalmat kinlódással fejezi ki és szavalatában valami kellemetlen éneklést érzésnek hisz; hogy Bulyovszkyné, kinek érdemeit és erélyét én ismertem el leginkább, bármennyire jeles a vigjátékban és szinműben, a tragédiában még csak most tesz némi sikerültebb kisérleteket; hogy az ujabb szinészek közt, bár némely szerepben sok élvezhetőt nyujtanak, nincs tragikai tehetség, sőt hiányzik bennök a komolyabb idetörekvés is. S mondottam-e többet abban a bünös czikkben, mint ezt, midőn azt mondám, hogy szinészetünkből a tragikai szellem és pathosz kihalni készül? Nincs-e igazam? Jobb tragikai szinészeink egy része nem halt-e meg, vagy nem lépett-e le a szinpadról, mig a másik rész babárain nyugszik, vagy ferdeségeiben tesz előhaladást? S van-e az ujabb szinészi nemzedékben törekvés: emelni a tragédiát? A természetesség és müvészi nyugodtság nevében nem józanon, jámborul és hidegen rajzolják-e a viharos szenvedélyeket? Igyekeznek-e a szavalatban megállapitani némi emelkedettséget, némi tragikai stilt? Ne értsen ön félre. Nem kivánom, hogy szinészeink az olasz, franczia, angol, német szinészeket utánozzák; ne utánozzanak senkit, de tanuljanak mindeniktől, de gondolkozzanak és lássák át, hogy tragédiánk szánandó állapotban van. Először is győződjenek meg arról, hogy ha a költő kothurnust huz, a szinésznek is azt kell huznia; hogy ha a költő rhytmusos nyelven ir, a szavalat sem lehet társalgás. Aztán felhasználván elődeik tévedéseit és vivmányait, igyekezzenek nyelvünk és nemzeti jellemünkhez képest némi tragikai stilt megalapitani, a mennyire azt tragédiánk s nagyrészt gyönge forditásaink engedik. Ugyanezt mondom a kritikusoknak is; ugyanezt mondom magamnak is, s ha körülményeim engedik, bizonyosan nem mulasztom el egy pár gondolattal járulni ide. Ezt az aggodalmat, ezt a vágyat akartam én humorba olvasztva Ristori-féle czikkemben kifejezni. Mondja meg ön, igaz lelkére, nemzeti bün-e ez? Meglehet, hogy humorom csak guny volt. Nem busulok rajta. Az a szertelen és üres fenhéjázás, mely e pontot illetőleg szinészeink és drámairóink közt uralkodik, nem érdemel egyebet. Azonban a guny mellett volt még czikkemben egyéb is. Ha ön az egyebet nem értette: akkor vagy eszében vagy szivében kételkednem kell, Tessék választani.

Ime büneim egy része. Lássuk még mivel vádol ön? Valami olyasmit mond, hogy nem szégyellem világfájdalommal mentegetőzni. Én sohasem mondtam, mint kritikus, hogy világfájdalmas vagyok. Abban a czikkemben csak ennyit mondtam: «de talán csak én látok ily sötéten» s ez némi humoros gyöngédség akart lenni szinészeink és drámairóink irányában. Török János egyik kritikusa fogta reám a világfájdalmat, mert aestetikai elveket és irodalmi izlést kivántam tőlük, a mi máig is hiányzik belőlük; mert pártosságaikat és következetlenségeiket hánytam szemökre, mire a mai napig sem feleltek. A mint ön Török Jánost utánozza, bizonyosan önt is fogja utánozni más; azért jelen és jövendőbeli vádlóimat utasitom a legujabb lyrai költőinkről irt czikkemre, hol a világfájdalom ellen irtam, s annyiban a legnyomósabban, a mennyiben a zeszmét felbonczolni és értelmezni is törekvém, a mit magyar irodalomban előttem senki sem tett.

A mit ön szerencsémről, boldogságomról, a világ iránti hálátlanságomról mond, mint magán dolgokat mellőzöm, de czikkének végét szóról-szóra ide igtatom, hogy olvassák, kik még nem olvasták, minő eszközökkel vadászsza a népszerüséget oly iró, ki különben is elég népszerü.

«Honnét hát az a nagy világgyülölet – mondá ön – melynek egy királyságot kell megenni, hogy étvágyát elverje? Azt is megmondom én. Nem világgyülölet, nem önmeghasonlás az, a mi az én tisztelt barátomat aludni nem hagyja, hanem az «önteltség.» Kicsinynek találja ön azt a szerepet, a mire egy magyar költő hivatva van (a mint hogy kicsiny is az): morzsát-morzsára hordani egy nagy hangyabolyhoz, melynek nemzeti irodalom a neve s nevezetesebb szerepet lát abban, hogy e hangyabolyt széjjelrugja. Mint nagyon fárasztó és dicstelen pálya áll előtte az, a melyen mi járunk, szerény irodalmi napszámosok, a kik gyenge szóval két-három embernek dalolgatunk nemzeti nagyságról, önérzetről, balga reményekről és sokkal messzehangzóbb szónak találja azt a gunykaczajt, mely ezt a jámbor müködést a külföld magasából lecsufolja. A minden emberi indulatok legrosszabbika az, tisztelt barátom: a gonosz hiuság, mely «világfájdalom» álnév alatt fészkelte be magát egy gyanutalan becsületes ifju szivébe.

Mi is régen megjöttünk onnan – Berlinig sem voltunk érte – a hol megtanultuk, hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, hogy a magyar nemzet költői és müvészei bizony kicsiny költők és müvészek; hogy a magyar nemzet költőinek és müvészeinek dicsősége bizony kicsiny dicsőség; de mi azért szeretünk parányi nép apró költői lenni, s meg vagyunk elégedve azzal a kis szereppel, melyre hivatva voltunk, ha azt be tudtuk tölteni, s kérünk titeket is, nagyon tisztelt barátaim, hogy ha egyszer visszajöttök közénk azért, hogy irói asztaloknál jobban is éltetek, ne szégyeneljetek ismét közénk ülni s ne piruljatok a mi szegénységünk miatt.»

Minő beszéd az, hogy én megvetem a magyar iró szerepét, midőn én is magyar iró lennék, ha volnék; midőn minden évben én is irogatok valamit, s egy év óta kizáróan irodalmunk egyik elhagyottabb ágát, a kritikát művelgetem, ha nem is sikerrel, de nem min den kellemetlenség nélkül? Hogy a magyar nemzet kicsiny nemzet, a magyar dicsőség nem méltó a fáradtságra: én ilyen értelem nélküli és sületlen dolgot soha sem mondottam. Hogy iróink némelyikéről minő véleménynyel vagyok: megmutattam Petőfi, Arany, Kemény, Tompáról irván, kiknek teljesebb igazságot akartam szolgáltatni, mint előttem mások, s hol önt is, kinek müveit egyébiránt tüzetesen sohasem biráltam, védelmezém egyik méltatlan megtámadója ellen. Hogy a nemzeti önérzet szentséges alkatrésze volna a szinészek és drámairók bámulása, azt kereken és minden indokolás nélkül tagadom. Hogy a legrosszabb indulatu ember és hazafiatlan szivü vagyok: erre önérzetem, mit ön büszkeségnek is nevezhet, tilt többet felelnem annál, mint a mennyit eszméim védelmére mondottam. Hígye ön s ön után bárki rólam azt, a mi tetszik, azzal én se jobb, se rosszabb ember nem leszek, mint a minő azelőtt voltam. Hogy ön a magyar közönséget egy-két embernek mondja, megvallom, nem értem. Egy-két ember csekély szám, hát azon tiz-tizenkétezer ember, kik a Vasárnapi Ujság-ra előfizetnek, melynek ön fődolgozótársa? Hát azon olvasók, kik az ön regényeit két csekély kiadásban is elkapkodják? Ne gondolja, hogy hizelegni akarok a közönségnek, soha sem tettem, s ezután sem fogom. Én épen olyan nevetségesnek találom, midőn közönségünk azzal, hogy egy kis élénkebb részvétet mutat müvészetünk és irodalmunk iránt, ha félig teljesiti annyiszor elmulasztott kötelességét, fennen dicsekszik: mint a midőn iróink némelyike nagy képpel kiáll s untalan részvétlenségről panaszkodik, nem is kétkedve, vajon megérdemli-e az annyira követelt részvétet? Nem önre czélzok, ön valóban megérdemli mind kitünő tehetségénél, mind nagy munkásságánál fogva, hanem azon nem épen jogos sápitozókra, kiknek czikornyáit ön is eltanulta. Egyébiránt ön ezt nem először teszi. Emlékszem, midőn még egyszer igy kiáltott föl a Vasárnapi Ujság-ban: «Nem tudom menjek-e ez uton (tudniillik az iróin) vagy megforduljak, felkeressem az ősi barázdákat és szántsak és vessek?» És mégis ön leczkéz engem, miért vádolom részvétlenséggel a közönséget, holott én sem többet, sem kevesebbet nem mondottam közönségünkről, mint azt, hogy a tragédiát inkább dicséri és unja, mint nézi és élvezi, s ezt mint nem épen dicsérendő tulajdonságát ujra bátor vagyok érinteni.

Minő hosszan, pedáns módon és unalmasan polemizálok – mondhatja ön – pedig tulajdonkép csak most akarok szólni arról, a mi fontos, pedig tulajdonkép most akarok még pedáns és unalmas lenni. Ön polemiájában ellenem oly eljárást követ, mely ellen a legerélyesebben tiltakoznom kell. Ön eljárása lehetlenné akarja tenni a kritikát, terrorizálni a szabad vélemény jogát az által, hogy mindazokra, kik önnel művészi és irodalmi dolgokban nem egy véleményen vannak, vita és czáfolat fejében a hazafiatlanság bélyegét süti. Nem égeti homlokomat e bélyeg, de itt benn fáj valami, hiszen nekem is van szivem, vagy legalább volt azelőtt hat-hét évekkel.

Oh irodalom, hazám irodalma, mire való vagy te? Arra-e, hogy egy pár forintot juttass nekünk, egy pár nő vagy kisasszonyka kegyébe segits, arczképeinkkel ajándékozz meg s fenhéjázó életrajzokkal, sületlen magasztalásokkal, örvendeztess bennünket? Akkor én hátat forditok neked örökre és benned senki üzletét, mulatságát nem háborgatom.

De ha te a nemzeti miveltség zászlaját lobogtatod, akkor engedjék meg nekem a te istened és vezéreid, hogy én is küzdjem e szent zászló alatt a magam módja szerint, bármily ügyetlenül, akkor engedjék meg, hogy én is elmondhassam a haditanácsban nézeteimet, aggodalmaimat, fájdalmaimat, ha mindjárt ostobák és nevetségesek is azok, bármily bizarr és durva nyelven, a mint nekem az Isten adta. De hová tévedtem? Hiszen nekem ellágyulás és könyörgés helyett a legerélyesebben tiltakoznom kell. Tehát ezennel tiltakozom az ellen, hogy a hazában bárkinek joga volna engem rossz hazafinak nevezni azért, mert az irodalmi és müvészi dolgokban máskép gondolkozom, mint ő; hogy bárkinek több joga lehetne irányomban e tekintetben, mint véleményemet megczáfolni, összetörni, nevetségessé tenni, ugy, a mint neki tetszik. Jól tudom, hogy tiltakozásomnak csak annyi eredménye lesz, mint a régi jó táblabirákénak, kik mindig tiltakoztak és jegyzőkönyvbe tétették jogaik sérelmét. De annak is megvolt, ennek is meg van az a haszna, hogy az ember kibeszéli magát. Egyébiránt tudja meg ön s mindenki, a kit illet, hogy ha milliószor hirdetik is hazafiatlanságomat, ha minden jogtalan utat elkövetnek is irói függetlenségem csökkentésére: az nem fog engem visszatartóztatni attól soha, hogy véleményemet, meggyőződésemet az irodalmi dolgokban szabadon és függetlenül ki ne mondjam. És ide nem kell valami nagy lelki erő, csak egy kis kötelességérzet, a mennyi az utczaseprőnek is van, ha hivatásáról tart valamit.