II.21)

Berlin, 1856 január 30-án.

Későre kaptam meg a Magyar Sajtó 149-ik számát, melyben ön Signora Ristori czimű czikkemet megtámadja. Ez az oka, hogy feleletemmel csaknem elkéstem. Nem baj. Néhány czikkére teendő megjegyzésem most se fölösleges, s fölhívásom, a melyet önhöz intézek, még most is teljesíthető.

Az ön czikke, pár indokolatlan állítás s néhány alkalmasint szerepeiből emlékében maradt dagályos phrásison kívül, nem foglal magában egyebet, mint a már mástól reám kimondott hazafiatlanság vádját. E kényelmes és népszerű vád mindenütt divatos, de sehol se annyira, mint nálunk, a minek, fájdalom, megvan a maga igen természetes oka. Angolországban nem egy journalista vádolja Dickenst és Thackerayt hazafiatlansággal. Miért? Mert kiméletlenül leplezgetik föl az angol társadalom sebeit. Én végtelenül kevesebbet tettem, csak színészeink hanyagsága, tragédiaköltőink könnyelműsége s közönségünk philister hajlamai fölött humorizáltam s önök mégis oly érdemet tulajdonítanak nekem, a minővel e két nagy regényíró bír.

Ezután nem fogok többé vitatkozni e vád ellen, sőt úgy fogom venni, mint bókot. Valóban kezdek büszke lenni az önöktől reám ruházott hazafiatlan czímre, ha elgondolom, hogy kit neveznek önök hazafias kritikusnak. Önök szerint – legalább beszédeik és tapasztalataim után azt kell sejtenem – az a hazafi kritikus, a ki fejtegetés és birálat helyett üres phrásisokat farag; leplezi fogyatkozásainkat, mégis előhaladásunkban remél, kérkedőn hirdeti dicsősségünket s a tehetséget a nem tehetséggel, az érdemet a nyegleséggel egy sorba helyezi; rosszakaratnak hirdeti az elvek jogos szenvedélyét s a magánérdekek szenvedélyének hódol, tekintélyt követel, épen oly pártos, mint következetlen, untalan a haza nevét koptatja s azt hiszi, hogy ezáltal már szolgálta is. Idézzek-e adatokat? Ezelőtt egy évvel idéztem eleget, noha csak egyetlen lapból, ha kivánják, idézni fogok többet és tízannyit. Én ennek a kritikának határozott és kérlelhetetlen ellensége vagyok, mert nevetségessé tesz bennünket az idegenek előtt; mert nem termékenyíti az irodalmat; mert eszmezavart idéz elő; mert lehangolja a becsvágyat; mert hizeleg a hiúság szeszélyeinek; mert fölbátorítja a könnyelműséget és hanyagságot.

Van-e szükség kritikusra vagy nincs? ez oly kérdés, mely irodalmunkban újra föllátszik merülni. Elég szégyen, hogy e kérdésről még most is vitáznunk kell, miután oly kritikusaink voltak, mint Kazinczy, Kölcsey, Bajza, Erdélyi, s munkálkodásaik oly jótékony hatását mutatják föl irodalmi évkönyveink. Részemről nem vitázok s utasítok minden írót s olvasót irodalmunk multjára. Vigasztalásul mégis mondhatók mindenkinek annyit, hogy a kritikus nagy költőt és művészt épen úgy nem teremtett soha, mint nem tudott elnyomni. A nagy költő és művész, azon a nagy befolyáson kívül, melyet kora gyakorol reá, mindig maga teremti magát, ha van elég tehetsége s ha nem restel mindent megtenni tehetségének kifejtésére. A kritika csak az utat egyengeti számukra, csak az ízlés érdekeit védi, csak gyönyörködik és haragszik; csak tapasztal, észlel, fejteget s hátrahagyja tanulmányai és küzdelmei tanulságát, melynek a legnagyobb költő is hasznát veheti, ha a legtöbb esetben nem is föltétlenül. Szigorú legyen-e a kritika vagy nem, az másodrangú kérdés, a fődolog az, hogy legyen elve, jelleme és mértéke. Én a szigorú kritika híve vagyok, mert visszahat kedélyemre azon csaknem a nevetségességig ment üres engedékenység és pártosság, a mi irodalmi közlönyeinknek majdnem mindegyikében divatos, mert meg vagyok győződve, hogy irodalmunk e válságos korszakában szükség van őszinte, szigorú szóra, sőt éles gúnyos hangra is, mind az írók, mind a közönség irányában.

Miért magasztaljam én a mi közönségünket, midőn kötelességét csak félig teljesíti azzal, hogy bizonyos irányban némi élénkülő részvétet mutat irodalmunk és művészetünk iránt? Ez a közönség untatlan ajkain hordja a nyelv és nemzeti műveltség ügyét és érdekében sokkal kevesebbet tesz, mint a mennyit tehetne.

Nem szégyen-e, hogy egyetlen tudományos folyóiratunk a részvétlenség miatt nem felelhet meg hivatásának? Nem szégyen-e, hogy közönségünkben nem találkoznak annyian, a kik részvények útján, mi másutt is szokás, egy irodalmunkhoz méltó tudományos folyóiratot alapítsanak, mely a tudományok európai fejlődését figyelemmel kisérhesse és hazai tudományosságunkal is előmozdítsa? Ezelőtt húsz évvel az akkori szükségekhez képest volt ilyen folyóiratunk. Most alig van. Ezelőtt tíz-húsz évvel volt kritikai folyóiratunk, sőt voltak különféle szakfolyóiratunk is. Most alig van egy-kettő. Nem szégyen-e, hogy oly művekből, melyek fordításban idegen nemzeteknél is figyelmet gerjesztettek, nálunk alig kél el néhány példány? Nem szégyen-e, hogy kevés kivétellel azoknak az íróknak van legtöbb közönségük, a kiknek a legtöbb ismerősük vagy oly jóbarátjuk van, kik elég fáradhatatlanok összehajhászni az előfizetőket. Valóban, ha szavaim hatását remélhetném, a gúny és fájdalom legélesebb fegyvereit használnám közönségünk ellen, mely kegyúrnak, maecenásnak hiszi magát s még kötelességét sem teljesíti egészen.

Miért ne legyen szigorú a kritika az írók irányában is? Csecsemő korát éli e irodalmunk, nincs-e, ha nem is nagy, de elég díszes multja? Nem voltak-e, nincsenek-e oly íróink is, kik akármily irodalomban becsülettel megállhatnának? Miért ne legyen önérzetünk, melylyel a mult emléke s a jövő reménye egyaránt emeljenek? Miért ne követeljünk egymástól többet, mint a mennyit adunk; annyit, a mennyit adhatnánk. Miért álljunk össze egymás dicsőítésére azért, hogy ellenségeinknek jogos szatirákra, sikerült torzképekre adjunk alkalmat? Aztán elvégre is a művészetet és irodalmat soha sem tarthatja fön, csak emelheti a pusztán nemzeties részvét; szükségeseké kell magukat tenniök, különben elvesznek, haszontalanokká válnak. Nekem kevés hítem van oly irodalomba, mely csak a nemzeti érzésre támaszkodik s nem egyszersmind a tudománynak és míveltségnek a viszonyokból követelt szükségeire. Sötét világfájdalmas nézet – mondhatják sokan. E vád ellen sem fogom többé védeni magam; úgy veendem, mint bókot, szánakozván azon derült méretű boldogokon, kiknek oly jó kedvök van Még egyszer mondom, hogy az irodalomnak és művészetnek szükségesekké kell magukat tenniök s ezért tartozik az itészet magasabb szempontokból kiindulva. Ezt próbáltam én meg néhány czikkben a szépirodalmat illetőleg, melyben némi jártasságom van, s nem vádol a lelkiismeret, hogy rosszat tettem. Bár kisértenék meg mások is ugyanezt irodalmunk más ágaiban s többi készültséggel és kitartással, mint én. A mozgalom élet jele, a nyugalom lassú halál. Előbbre kell vinnünk szükségesebbé kell tennünk irodalmunkat s minden lehetőt megtennünk érdekében, a mit még nem tettünk meg. Ez legyen az irodalomi kritika és közönség jelszava. Ez eszme nem ábránd, álmodozás, sőt nagyon is rideg, fájó és gúnyos igazság. De miért beszéltem én mindezt – mondhatja ön – hiszen önt csak a színház és tapsok, csak a dráma és jó szerepek, csak költői, azaz magasztaló birálatok érdeklik. Igaza van. Hadd szóljak hát ezekről.

A fővárosi közönség tiszteletet érdemel, hogy köteleségét híven teljesíti és színházán annyi részvét és szeretettel csügg. De vajon minden tiszteletünk mellett nem lehet-e megrónunk azon tulajdonságát, hogy a magasabb, a valódi drámai költészet iránt nem viseltetik elég érdekkel? Én voltam tanuja színházunkban oly jelenetnek, melyben a közönség fölfedezte, hogy Shakspeare nem nagy költő. Tapasztaltam, hogy a páholyok legtöbbször társalogni szoktak, midőn az úgynevezett szavalati drámák kerülnek színpadra. Az sem kerülte el figyelmemet, hogy a színésznő szép öltözékével néha nagyobb hatást idézett elő, mint játékával; hogy némely színész modoros fogásait inkább megtapsolják, mind szerepének valóban művészien csinált részeit. Ezt önön is tapasztaltam. A szinészek jól tudják mindezt, valamint a költők is s nincs annyi büszkeségük, hogy a közönséget, alázó hódolat helyett, meghódítani igyekezzenek, közönségünk igen sokszor nem annyira a költők és színészek becsvágyát táplálja, mint inkább hiúságaiknak hizeleg; nem annyira azon igyekszik, hogy színházunkban a költészet és magyar szó bájai tartsanak ünnepet, mint inkább, hogy látványa és puszta időtöltése legyen. Aztán a koszorú is oly olcsó lett már, hogy maholnap ingyen adják, míg a sok kihívás miatt utoljára éjfélig fog tartani az előadás. Miért ne legyen a szellemi jutalomnak becse? Miért váljék a taps és koszorú költészete a legridegebb prózává? Mindezt, sőt ennél többet is tartozik elmondani a kritika s ha a közönség sértve érzi magát, szabadságában áll pedansnak nevezni a kritikust, ki aztán ismét azzal vigasztalhatja magát; bizony ez többé kevésbbé másutt is úgy van azon különbséggel, hogy másutt a színház ügye nem oly jelentékeny, mint nálunk.

S vajon a színészet irányában mért ne legyen szigorú a kritika? Mai szülött-e színészetünk s félszázados multja nem elég díszes-e? Igaz, szinházi viszonyaink nem állanak a legjobban, de szinészeink állása eléggé biztosítva van arra, hogy művészetöknek élhessenek. Miért ne kivánjunk tőlük igyekezettel, előhaladását, tanulmányt. Miféle eredményt idéztek elő engedékeny birálataink? Ösztönzés és önérzet helyett oly fönhéjázást, melyet ha valaki illetni mer, csaknem a gonosztevő hirébe jő, oly önelégültséget, mely csak nevetséges lenne, ha nem volna egyszersmind számandó is. De a szigorú birálat csak elkeseredést, csak daczot szül – mondhatja ön, állítását saját példájával igazolva mind a multból mind a jelenből. Meglehet. De a kritika nem tartozik számba venni az egyéni szeszélyeket, s ha helyes eszméket fejteget, mindenesetre szélesbbíti az ízlési látkört, gondolatokat ébreszt s elébb utóbb némi jó eredményt szül, ha nem is épen annyit, mennyit az itész jóhiszeme remél. S miért legyen az itész engedékeny a drámaírók iránt? Annyira kevés önérzetük legyen-e, hogy oly gyönge műveket is magasztaljunk, minöknél már jobbakat birunk? Miért ne követelhetnök drámairodalmunk továbbfejlődését? Miért ne mondjuk drámaíróinknak, hogy ha szeretik a dicsőséget, szeretniök kell az utat is, mely oda vezet? Igaz, drámaíróink nincsenek oly jól díjazva, de a díj és jutalom még sohasem teremtett jó drámát. Francziaországban elég jól vannak díjazva a drámaírók mégis elég haszontalan művet írnak. Schiller negyedrész annyit se kapott drámáiból, mint amennyit a sok mostani rossz német drámaíró kap, mégis a német drámairodalom egyik alapítója lett. Katona nem, hogy kapott volna valamit «Bánkbán»-jáért; sőt belé vesztett, mégis oly művet írt, melyre akármely nemzet csaknem oly büszke lehetne, mint mi.

A díj igen szükséges, igen jó, de nem minden. Tekintsünk vissza irodalmunk multjára, s tanuljunk meg onnan valamit, mit, úgy látszik feledni akarunk. Kifizette meg Kazinczynak azt, hogy egész életét nyelvünk megújításának s irodalmunk emelkedésének szentelte? Senki; de azért ő nem csüggedt el, hatás-e Vörösmartynak eleinte egyenként többet azon művekért, melyekkel költészetünkben korszakot alkotott, mint a mennyit mi kapunk néhány jelentéktelen hirlapi czikkeinkért? Nem, s ő mégis tudott dolgozni. Eszményies, ábrándos fölfogás, fogják mondani sokan, de én tényekről, személyekről szólok, kiknek oly sokat köszönhet irodalmunk, nemzetiségünk, becsületünk. Ne vénüljünk meg, mielőtt még ifjak lettünk volna, ne engedjük kialudni szívünkben a lelkesedést, ha mindjárt többet kellene is szenvednünk érette, mint elődeink!

Most áttérek az ön czikkének azon két indokolatlan állítására, melyekről föntebb emlékeztem.

Ön így szól: «Miként fogja föl e fohász (tudniillik az én czikkem) a tragédiát, vagy általában fölfogja-e?… abba most nem ereszkedem, csak azt jegyzem meg, hogy ez a sopánkodás, egyéb gyarlóságai mellett, még csak nem is eredeti, hanem utánzása és visszhangja azon híres franczia classikai párt sápítozásainak, mely azért vált leginkább bohózatossá, mert a franczia classicitást állította föl, mint legmagasabb eszmény képét az újkori tragédiának». Mi módon juthatott ön e gondolathoz, nem tudom elképzelni. Alkalmasint ez is olynemű geniálitás és szívbensőség, a mit az én prózai és szívtelen gyengeségem föl nem foghat. Ristori-czikkem távolról sem fejtegette a tragédia alapelveit; a franczia drámai iskolának pedig se classikai, se romantikai elméletét nem állította föl eszményképül. E mellett régibb czikkeimben annyira nem hirdettem soha a franczia classikai iskola idő és hely egységét s más sajátságait, hogy ezekkel épen homlokegyenest ellenkező nézeteket fejtegettem, mindig Shakespearere hivatkozva. Legfeljebb Alfierival állhatna ön elő. De mit mondodtam én? Azt, hogy Alfieri bárminő iskolához tartozott is, valódi költő, oly drámaköltő volt, kihez hasonlót a németek Goethén és Schilleren kívül nem tudnak fölmutatni. Vajon iskoláját védtem-e? Vajon nem költői, tehetsége mellett szolaltam-e föl a német kritikusok ellenében, kik iránta igazságtalanok? Vajon Racine és Corneille költői tehetségét nem ismerték-e el a franczia romantikai iskola vezérei s legelhatározottabb hívei is, noha iskolájokat a leghevesebben támadták meg? Aztán Mirrá-ját nem mondotta-e a legkétesebb becsű tragédiának, a mit ön jónak látott elhallgatni, hogy erkölcstelennek mutathasson be, mint a ki egy lánynak atyja iránti szerelmébe gyönyörködöm? Vajon nem azzal vádoltam e mindig tragédiaíróinkat, hogy az erkölcsi világrend törvényeit nem értik eléggé, s épen azért nem képesek előidézni se erős tragikai összeütközést, se költői igazságszolgáltatást? Hogy ön mindezt nem akarja tudni. Nem csodálkozom, mert tudom, hogy nálunk az a legdivatosabb polemia, mely az eszméket nem támadja meg, hanem elfacsarja és haszontalankodik, de azon megint ön csodálkozhatnék, ha én az ily eljárás iránt a legkisebb tisztelettel is viseltetem. A mi egyébiránt az önök erkölcsi és aesthetikai elveit illeti, azokat épen nincs kedvem magamévá tennem.

Ha ön föntebb idézett soraiban nem a tragédia elméletére czéloz, hanem arra, mit azok nem jelenthetnek; a tragédia elvállására s azt hiszi, hogy én azon tragikai stil és hagyományok iránt, mit a classikai dráma a franczia és olasz színészetben hátrahagyott, rokonszenvvel viseltetem, akkor mond valami olyant, a mit Ristori czikkemből kiolvashatni. A franczia classikai dráma igen természetes okoknál fogva nagy mértékben kifejté a franczia színészetben a pathoszt, az emelkedett szavalatot. Mint mindennek, úgy ennek is megvan a maga árnyoldala, de fényoldala oly nagy, hogy a franczia színészet dicsőségét alkotja. Corneille és Racine nem hijába írták oly szépen, mindig találkoztak színészek és színésznők egész Rachelig, kik verseikkel elbájolják a félvilágot. Bármennyit gunyolódjanak a németek a franczia színészet pathoszával, ők a szavalatban soha sem tudtak annyi bájt fejtene ki, annyi hatást idézni elő s hijába hivatkoznak az angolokra, kik hasonlókép nagyra becsülik a pathoszt, a minek mi is tanúi lehettünk Aldriage vendégszerepléseikor.

A franczia classikai dráma másfelől nagyban elősegíté a színészeti plastika kifejlődését is. A költők tárgyaikat nagyrészt a görög vagy római mythologiából és történetekből vévén, már maga az öltözék kényszeríté a színészeket némi plastikára, a mit a régi classikai irodalom és művészet iránti rokonszenv még inkább elősegített. Teljességgel nem szándékozom a franczia classikai dráma elméletét akkor védeni, midőn azt már az idők és kritikusok egyaránt megbuktatták, csak azon hagyományait érintem röviden, melyeket a franczia színészetben hátrahagyott. A franczia classikai dráma sok tekintetben szembe tette magát a keresztyén világnézettel s így nélkülöznie kellett korunk legerősbb tragikai elemeit; továbbá az idő és hely egységével tűrhetlen békót fűzött a költőkre; míg végre a jellem alkotásban soha sem emelkedett az egyéniségig, csak typosokat teremtett, a szenvedélyeknek csak általánosított képviselőit festette. Azonban az általánosított szenvedélyeket a költészet és ékesszólás nagy erejével állítá elő s hozzá szoktatta a szinészeket a szenvedélyek élénk festéséhez, a mit ezek már csak azért is kénytelenek voltak megtenni, hogy az egyéniség hiányát valami egyébbel pótolják. Az élénk és pathetikus franczia nép oly előszeretettel csüggött a classikai dráma e színészeti hagyományain, hogy midőn a romantikai iskola győzelemre jutott is, ezek csak módosultak de nem vesztették el jogaikat. Mindez miért ne érdemelné meg a magyar itészek és szinészek figyelmét. Miért ne mondhatná valaki közülünk, hogy a német színészet befolyása nem volt reánk mindig jótékony s nem árt másfelé is tekintgetnünk? Miért ne mernök sejteni, hogy nyelvünk hangzatosbb mint a német és több és másnemű pathoszt kíván? Miért ne higyjük, hogy szónoki nép vagyunk, s nem ártana, ha e művészetet színészeink is mívelnék, midőn más úgysem mívelheti? Miért ne erősíthetnök, hogy az egyénítés, mi az újabb színészet legnagyobb hódítmánya, s miben az angolok és németek annyira kitünők, nem hogy kizárnák pathoszt, de a szükséges módosítások mellett épen megkívánja? Miért ne kívánhatnók meg, hogy a magasabb tragédiákban bizonyos tragikai stylünk alakuljon meg, annyival inkább, hogy e tekintetben már birunk némi hagyományokkal is? – Miért ne bölcselkedhetnék valaki e kérdésekről egy franczia vagy olasz előadás erős benyomásai után? Én ugyan Ristori czikkemben mindezt nem tevém, csak a közönség, tragédiaírók és színészek kölcsönös vádjai fölött humorizáltam; csak a szavalat és pathosz mellőzése, csak azon nyugodtság és hidegség ellen keltem ki, mi tragédiáink előadásaiban uralkodóvá vált, de ha tettem volna is, követék-e valami nagy bűnt? Mindebből láthatja ön, hogy nem vagyok épen a legrosszabb akaratú ember, sőt az ön kedvéért fölveszem egy pillanatra a jó ember szerepét is. Ezennel kinyilatkoztatom, hogy én megnem bocsájtva semminemű hanyagságot, nem bámulva semminemű és bármennyire bámult ferdeséget, az ön és más jelesb színészeink és színésznőink tehetségeit, őszintén becsülöm s ha a tragödiákban igen sokkal kevésbbé méltánylom önöket, mint más itész, annak oka az én polemikus itészetem, mely szépirodalmunk és színészetünk néhány vezérelvét ostromolja s nem annyira a tehetségek fényoldalait tünteti föl, mindinkább iskoláik árnyoldalaira mutat. Nem tudom, érti-e ön e mondatot, de magyarul van mondva s épen nem új eszme.

Lássuk most már azon második indokolatlan állítást. Ön azt mondja, hogy e mondatomnak: «Az ő (Ristori) érdemei nem pusztán a franczia, olasz színészeti iskola kitünő sajátságain alapulnak, melyeket annyira hűn képvisel» – nincs értelme. Hogy miért, azt természetesen nem mondja meg. Ennek így is megvan a maga értelme, de még inkább meglesz, ha ön a rá közvetlenül következő mondatot is elolvasná, mely ez: «Neki meg van az a sajátsága, mi minden művészetben csak a lángészi stb.» Ebben se logikus, se æsthetikai ellenmondas nincs, s azt teszi, hogy a Ristori érdem, nem pusztán a franczia-olasz színészeti iskola kitünő sajátságaié, melyek már magokban is nagy hatásnak, hanem egyszersmind a lángészé.

Ennyit nem annyira feleletül az ön czikkére, melyben egyetlen a dologra vonatkozó gondolat sincs, hanem inkább rövid itészi pályán némi igazolással, melyről ha nem is örökre, de legalább egy időre lelépni szándékozom. De mielőtt lelépnék, még végig akarok önnel vivni egy harczot a tragödia fölött, ha mindjárt tragikomikailag ütne is ki. Ön azt mondja: miként fogom én föl e tragédiát, vagy egyátalában fölfogom-e, abba most nem ereszkedik. De kérem, én fölhívom, hogy ereszkedjék bele és fejtse ki nézeteit szemben az enyéimmel. Azonban nézeteimet a tragédiáról nem fogja megtalálhatni Ristori-cikkemben, melyben majd semmi sincs, mi határozottan ide vonatkozhatnék. Elméletem a tragödiáról leginkább fellelhető Diocletian-ról írt birálatomban, mely a Pesti Napló mult évi folyamának valamelyik szeptemberi számában jelent meg. Ez épen nem kimerítő czik, csak könyed hirlapi dolgozat, mint minden czikkem, de elég arra, hogy kimerítő vitatkozást alapjául szolgáljon. Kiváncsi vagyok hallani az ön nézeteit, mert őszintén megvallom, hogy azokat eddigi czikkeiből sehogy sem tudtam kivenni, s azt hiszem ezzel más sincs különben.

Aztán a tragédia elméletéről vitatkoznunk épen nem fölösleges, mert irodalmunk e tekintetben igen szegény. Tehát harcz és háború! Hadd kürtöljön a várkapus, nyiljanak meg a sorompók, csattogjon a fegyver, s a közönség készüljön egy mérges párviadal szemléletére, mely ha nem is fog oly nagyszerűen kiütni, mint a Toldié, de talán méltó lesz arra, hogy Toldy irodalomtörténetébe följegyezze. Akár én essem el, akár ön, küzdelmünk az irodalomra nézve nem lesz minden haszon nélküli. Azonban előre figyelmeztetem, hogy a dologhoz kell szólania, különben ott hagyom önt is, mint Török Jánost s ön is kénytelen lesz maga önmagát sebezni össze. Egyébiránt lehet ön szenvedélyes, eszmékért szabad szenvedélyesen küzdeni; lehet gúnyos is, e fegyvert nagy írók is használják, csak azokat a czifra phrasisokat kerülje, melyeket úgy látszik, költészetnek képzel, de én prózának is kevesellek s a polemia legtöredékenyebb fegyvereinek tartok.

Ön bizonyosan engedni fog fölhívásomnak, különben azt a jogos gyanút kelti föl, hogy inkább szeret kötekedni, mind irodalmilag polemizálni s több bátorsága van vádakkal állani elő, mint eszmékkel. Tegyen ön bármit, én mindenkép ki leszek elégítve, s ha kritikai pályám fölött pálczát tört is a közönség, azt a mivel bevégzem, alkalmasint méltányolni fogja; mert vagy az eszmét polémiájára adok alkalmat, vagy leálarczozok egy fönhéjózó és eszme nélküli polemikust.