III.22)

Berlin, április 26-án.

Ön a mult év végén megtámadván Ristoriról írt czikkemet, a többek közt azt mondá rólam, hogy a tragédiát nem értem. Erre bátor valék fölhívni önt, hogy állítását indokolja és fejtse ki nézeteit szemben az enyéimmel, s minthogy Ristori-czikkemben semmi sincs, a mi szorosan a tragédia elméletére vonatkoznék, utasítám önt oly czikkemre, a Szigligeti Diocletián-járól írt birálatomra, mely épen ezt fejtegeti. Ez által nem egyebet akartam elérni, mint azt, hogy az ellenem megindult hazafiuskodó polemiát az æsthetikai térre vigyem, a hova tulajdonkép tartozik s ott vagy az eszmék polemiájára adjak alkalmat, vagy leálarczozzam önt, mint fenhéjázó és eszme nélküli polemikust.

S miként fogadta ön fölhivásomat? Egyszerűen visszautasítá, azt mondván rólam, hogy velem vitába nem bocsátkozhatik, mert ahhoz nekem se «szellemi erőm» se «szakértelmem» se «tapasztalatom» se «érettségem» se «érzékem» nincs. Jól van. De ha ön engemet, mint írót ennyire megvet, nem kellett volna annyira figyelmére méltatnia, hogy megtámadjon; vagy ha kegyeskedett leereszkedni hozzám s azt mondani rólam, hogy a tragédiát nem értem, méltóztatott volna egyszersmind állítását indokolni is, össze meg összetörvén a tragédiáról írt elméletemet. Mibe került volna ez önnek? Óriási ereje mily könnyen semmivé tehet vala oly törpét, a minő én vagyok. Ugyan miért nem tett semmivé? Mennyi dicsőség háromlot volna önre! Azok a lyrai költők, a kikkel én oly igazságtalanul bántam, fönséges ódákban halhatatlanították volna önt; a szinésznők és szinészek, kiket én néha megróni mertem, a közügyért félre téve minden személyes rangkórt, lakomát rendeztek volna az ön tiszteletére s Török János, ez idő szerint legnagyobb hazafi, kit én elég rossz szivű valék rágalmazni, elérzékenyülve nyújtotta volna önnek a hazafikoszorút s mindig compact betűkkel szedette volna az ön nevét vezérczikkeiben újdonságaiban is, mint a Széchenyiét és Komlóssy Idáét. Mennyire elvakithatta önt a büszkeség, hogy mind ezt nem gondolta meg.

Hagyján! Csakhogy igazán meg tudott volna vetni engem. De ön nem képes elég büszke lenni, sőt még elég gőgös sem. Végetlenül jobban játszik a színpadon, mint a tárczában. E tárczai vendégszereplése sehogy sem sikerült. Mennyit nem beszél ön az egyenítésről s mennyire nem tudja önmagát, mint büszke művészt egyéníteni. Higyje meg, e szerepet nagyon rosszul játsza. Mindjárt az első jelenetben nagy hibát ejt. A büszke művész, a ki engem oly mélyen megvet, nem átalja oda alázni magát, hogy velem három hónapig foglalkozzék. Ez oly ellenmondás, melyet még Török János sem tudna összeegyeztetni, pedig ő az effélékben figyelemre méltó furfangosságot fejt ki. Úgy van: ön büszkén visszautasítja ugyan fölhivásomat, de ugyanakkor egyszersmind czikkeket kezd meg ellenem, melyekből ötöt három hónap alatt szerencsésen be is végezett. S mit foglalnak magukban e nagy erőlködések közt írt czikkek? Vajon bonczolat alá veszik-e az én tragédiáról írt elméletemet? Nem, hiszen ön engemet megvet, nem akar vitázni velem, legkevésbbé oly dologról, mi megérdemli a fáradtságot. Mit tesz hát ön? Birálni törekszik azon czikkemet, melyben önt vitára hivtam föl. Azonban e czikkemben újra semmi sincs, mi szorosan a tragédia elméletére vonatkoznék, mert az nem akart egyéb lenni, mint felhívás, itészi eljárásom igazolása s felvilágosítása azon két ráfogásnak, melyek ön első czikkének egész tartalmát tették. E szerint önnek úgynevezett birálatában, igen természetesen, e pontok védveit kellett volna ostromolnia. S mit tesz ön? Megtámadja nézeteimet a tragédiáról, vagy jobban mondva holmi összetépett, elfacsart mondataimból, oly mesterséggel, melyet a legutolsó zugprókátor is megvetne, oly széptani nézeteket következtet és fog reám, melyeket soha nem vallottam. Hova sülyed az ön büszkesége? Csaknem Fallstaff mesterségéig. Valóban Fallstaff nem mond annyi valótlanságot, mint a mennyi ráfogást ön használ ellenem czikkeiben. Sajnálom egész vitánkat. Nem kellett volna alkalmat adnom arra, hogy a legelső magyar színész s annyira kitünő æsthetikus magát ennyire compromittálja, ha ugyan journalistikánk némely pontokban nem kezdene oda jutni, hol többé semmi se compromissio.

Most már mit csináljak önnel, miután az eszmék polemiája lehetetlenné vált köztünk? Leálarczozzam-e mint fenhéjázó és eszme nélküli polemikust? Nem teszem, mert ha tenném, négy nagy tárczát kellene tele irnom s öt-hat napig untatnom a közönséget azzal, hogy én ezt meg ezt mondottam, s nem azt, a mit ön reám fog; nogy állitásaimnak értelme ez meg ez, s nem az, a mit ön mond; hogy innen is amonnan is kikapott mondataimat így meg így ferdíti el; hogy itt meg itt nem ellenem beszél s tulajdonkép mindent, helyest és helytelent, össze-viszza zavar s egyetlen gondolatot sem fejt ki végig. Nem lehet visszaélnem e lapok szerkesztője és olvasói türelmével, kik különben is már megunták az én hosszadalmas Ristori-peremet. Aztán azt hiszem, hogy ön az én segítségem nélkül is eléggé leálarczozta magát. Minthogy azonban ezt se ön, se mindenik olvasó nem tartozik elhinni, ezennel győzöttnek nyilatkoztatom magamat; önnek engedek minden diadalt, leteszem fegyvereimet, föltétlenül meghódolok s eltűröm, hogy valamikép Török János magát nem rég («Magyar Sajtó» 97. sz.) Megváltónkhoz hasonlította, kiről a gonosz és irástudó farizeusok kétélü fegyverei visszapattantak: úgy ön Hunyady dicsőségével kérkedhessék, kin Cilley ármányai megtörtek s az egész színházi személyzet elénekelhesse fölöttem: «Meghalt a cselszövő, nincsen többé viszály!»… Úgy hiszem e nyilatkozatommal megelégszik ön s épen nem fogja rossz néven venni, ha daczára föltétlen meghódolásomnak, polemiája egyetlen pontjára pár megjegyzést teszek. Nem cáfolni akarok, isten mentsen, sőt ellenkezőleg ön legsúlyosb vádját szándékozom igazolni, bevallván bünömet. Utolsó czikkének végén ön ezt mondja: «A költőről jut eszembe, hogy Vörösmarty utolsó költeményére, a «Vén czigány»-ra ez a berlini polemikus oly értelemben fejezte ki kritikáját, hogy e költeménynek csupán a feje (első verse) emberi: a többi része se nem hús, se nem hal, mint Fallstaff jegyzi meg a csaplárosnéról. Tanulságos példa ismét arra, mikép szokott a hivatlan itészkedő saját magára irni legkegyetlenebb birálatot. Ime ez a polemikus itészkedő világosan kimondja magáról, hogy neki sem a költői mélységhez érzéke, sem a művészi nagyságról fogalma nincs.»

Ön geniális ember lévén, ki gondolkodás nélkül, öntudatlan szokott irni, alkalmasint nem tudja, hogy e sorokban tulajdonkép mit fejezett ki. Azért megmagyarázom. Ön sem többet, sem kevesebbet nem fejezett ki, mint ezt: lássátok ez ember nemcsak Egressy Gáborról szólott tiszteletlenül, hanem Vörösmartyról is, ime e törpe a nemzet mindenik nagy fiát megtámadja. E fogás bizonyosan megtette a maga hatását. Ha sikerül Török Jánosnak handabandáit Széchenyi nevével takargatni, miért ne sikerülne Egressy Gábornak fenhéjázó és eszme nélküli polemiáját a Vörösmarty nevének aegise alá helyezni? Miért, ugyan miért ne? Egyébiránt azon tény, mit ön ellenem végsoraimban fölhoz, igaz s csak kissé van elferdítve. A dolog így áll: Vörösmarty «Vén czigányát» nyilvánosan, lapban soha se biráltam ugyan, hanem a «Magyar szép könyve» egyik szerkesztőjének szállásán, hol több iró volt jelen, midőn véleményemet kérdezték körülbelül így nyilatkoztam felőle: e költemény első versszaka kitünő szép, a másodikban már kiesik a költő az alaphangulatból, több helyt dagályba csap, míg forma tekintetében nem mindenütt ismerhetni meg benne a régi Vörösmartyt. Nem vitatom: vajon magántársaságban mondott szavaiért felelős-e az ember a közönség előtt s vajon volt-e önnek joga az úgynevezett birálatomat nyilvánossá tenni? Mindegy. A mit mondok, soha sem szégyeltem és tudom mindig indokolni s ha a kérdéses költemény kezemnél volna, avagy itt helye lehetne, hogy azt biráljam, nem mulasztanám el bővebben kifejteni véleményemet. Azonban, ha én Vörösmarty e költeményét nem tartom valami kitünőnek s legkevésbbé oly remeknek, mint ön, következik-e ebből az, hogy én Vörösmartyt nem tisztelem s nem tartom egyik legnagyobb magyar költőnek? Bizonyára nem. Igaz, én Vörösmartynak még több ily s ezeknél gyöngébb költeményét is tudnám előszámlálni; igaz, se eposzait, se drámáit nem birtam annyira magasztalni mint mások, de ha azon költeményeiről van szó, melyekben ő valóban nagy ha azon hatás jő kérdés alá, melyet ő nyelvünkre s nemzeti érzésünk felköltésére tett, ha szóval egész költői pályájáról kell szólani, alkalmasint inkább és nyomósabban tudnám azt méltányolni, mint ön, a minthogy ezt tettem is. Meglehet, hogy ön e szavaimat, kissé elferdített kiadásban, mint kegyetlenséget, vérárulást, nemzeti bűnt fogja hirdetni. Nem botránkoznám meg benne. Van irodalmunkban egy nem annyira párt, mint csoport, – ide tartozik ön is, – mely brutalitással akar terrorisalni minden neki nem tetsző irodalomtörténeti vagy széptani véleményt. E párt kegyelete otromba dicsőítés, nemzeti önérzete émelyitő kérkedés s hazafisága a sértett hiúság vagy üzérkedés nyeglesége. De elég. Oly ponthoz értem, mely mindig indulatossá tesz. Jobb hallgatnom, különben is elég rossz hirem van.