A NEMZETI SZINHÁZ ÉS DRÁMAIRODALMUNK.

Ezelőtt harmincz évvel írta Kölcsey azt az el nem mondott híres beszédét, mely kihatott később az egész országra. E percz óta a szinész büszkébben merte magát a nemzeti nyelv és míveltség apostolának nevezni, mert a haza egyik első rangú írója mondá a szinházról: «Itt leszen nyelvünk egyik bátorságos révpartja; itt leszen a haza, hol mostani számkivetése után megnyugszik; itt leszen a tűzpont, melyből valahára teljes erejében lobbanhat ki, hogy a maga bámulást érdemlő tulajdonainak tartozott rangját a többi európai nyelvek mellett elfoglalja». A megyékben inkább kezdék hinni, hogy a nemzeti szinház csakugyan oly közügy, mely figyelmet érdemel, mert egy hires író, egy komoly és önmérséklő férfiú, a szenvedély hangján írta a részvétlenekhez: «Ez-e az a hazafiúság, melyre Pestvármegyének rendei számot tartottak, mikor elvégezték, hogy minket is meghívjanak-e szép szándék elősegélésére? Ez-e a buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a fennérzés, melylyel magunkat magyaroknak nevezni büszkélkedünk?» A szigorú erkölcsbirák és a léha képmutatók, kik megtanulták Rousseauból, hogy a színház erkölcsi romlást okoz, nem mertek többé szólani, mert egy feddhetlen jellem fakadt e szemrehányásokra: «Ront a játékszin! Miért mégis az idegentől vissza nem irtózni? Oh jól értem én, hogy mi az úgynevezett romlás eszközei nélkül el nem lehetünk. Mi szeretünk romlani, mi akarunk romlani, de romlásunkon is idegen színt akarunk láttatni.» Az áldozni habozóknak – akarva nem akarva – meg kellett nyitni erszényöket, mert egy ritkán gunyos ajak kifogyhatlan gúnynyal kérdé tőlök: «A haza kiván nem vért, nem határtalan feláldozást, csak bővségünkből kiván valamit, csak felesleg valónknak egy részét kivánja, s mi, kik a vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek iránt is nem minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik bizonyos alkalmakkal csillogás által kiismerszeni annyira szeretünk, hogy a kimélést alacsonyságnak fognók tekinteni: mi vonjuk-e be markainkat a nemzetiség közoltára előtt, mi ne tartsuk-e alacsonyságnak a kislelkű kimélést?» Az ellenmondás elnémult, vagy lelkesedéssé vált, mert a felindulásban kifáradt szónok e megbélyegző fordulattal végezte szónoklat formájába öntött czikkét: «Ha van köztünk, ki a gyalázatos nevét hordozni nem irtózik, keljen fel és czáfoljon meg.» Ez elébb csak kéziratban keringő, később nyomtatásban is megjelent czikk mindenütt újabb és erősebb lendületet adott a részvétnek; néhány év mulva már emelkedtek a Nemzeti Szinház falai; nem sokára országgyűlésen is szőnyegre került az ügy s a Felség hozzájárultával megajánltatott a dotatio.

Miért újítni meg e napok emlékét, miért hivatkozni e czikkre? Talán a közönyt és részvétlenséget kell újra ostromolni? Oh nem. Hála Istennek, ezen túl vagyunk! A mit akkor Kölcsey csak néhányad magával érzett, most mindnyájan érezzük, s bár szinházunk még most sincs annyira biztosítva, a mennyire körülményeink közt is lehetséges, a hiány pótlása bizonyosan nem a részvétlenségen fog mulni. Azonban Kölcsey nem csak izgatott, ortromolt, lelkesített – hanem hitt, remélt és álmodozott is. Előtte oly szinház lebegett, melynek jelleme nem csak a falakra festett országos czímer, hanem egyszersmind az az önérzés, melylyel belép küszöbén a közönség; az a lelkesedés, mely felülemeli az önbecsérző szinészt a mindennapi élet körén; az a nemes hazafiúság, mely által a költő tulajdon érzéseit a nemzetéivel olvasztja össze. Ő hitte, hogy a szinház a közönséget, a közönség a szinházat kölcsönösen fogják nemesíteni; remélt szinészetünk és drámánk jövőjében; szinészekről álmodozott, kik többé nem az idegen ízlés rabszolgái; költőkről, kik új pályát törve, saját életünk multját és jelenét varázsolják elénk halhatlan új műveikben.

Az óta sok év tölt el; Kölcsey rég a sírban nyugszik; de szent fájdalma s hő lelkesedése folyvást él közöttünk; s most, e harmadik évtized fordulásán, mintegy számot kérve kérdi tőlünk: Vajon beteltek-e azok a szép remények, melylyekben oly mélyen hittünk; vajon haladunk-e azon eszmény felé, melyről oly jól esett álmodoznunk? Kérdések, melyekre felindul a szív, s az ajk nem mondhat határozottan se igent, se nemet. Mégis e néma felindulásban több van, a mi vigasztal, mint a mi fáj. Nincs okunk pirulni a multért, mert fontos eredményeket vívtunk ki; reménynyel tekinthetünk a jővőbe, mert elégületlenek vagyunk a jelennel, s nem hiszünk abban a hazug dicsőségben, melyet az együgyű jóakarat, vagy az önmagának hizelgő hiúság igyekszik ránk vitatni. Ez elégületlenséget öntudatra emelni és eszmékre vive vissza gyümölcsözővé tenni: oly feladat, mely megérdemli a fáradságot. Kölcsey szelleme hív, int és biztat. Az ő álmait kell hüvelyeznünk, az ő reményeit táplálnunk, az ő hitében erősödnünk. Tovább kell fűznünk az eszmék lánczolatát is, ott, a hol ő elejté. Akkor a szinház anyagi érdekeiről kellett gondoskodni, most leginkább a szellemiek igénylik részvétünket; akkor arról volt szó, legyen-e szinházunk, most azért kell küzdenünk, hogy kitűzött czélja felé haladjon; akkor szónoklatra és pártfogásra volt szükség, most elmélkedésre és kritikára, s ez utóbbi nem tehet jobbat, mintha összehasonlítván a multat és jelent, saját viszonyaink szempontjából vizsgálja bajainkat, s ez úgyszólva történeti alapon izgat azon eszmék mellett, melyekben a jővő küzdelme s talán dicsősége is rejlik.

Minő különbség régi s mostani szinészeink állása közt! Kölcsey élénken festi a nyomort és megvetést, mely a legjelesebbnek is egyetlen jutalma volt. Kötéltánczosokként barangoltak városról-városra többször ébresztve szánalmat, mint fogékonyságot a művészet iránt. Az utasok jól ismerték őket; tudták, kiket visznek azok a megterhelt és mégis könnyű kocsik, melyekről festett vásznak és aranyozott papirdarabok csüggenek alá s tetejében télen is nyári ruhában fütyörész néhány beesett arczú úr és didereg egy pár fátyolos ifjasszony. A városok vendégfogadósai hónapok múlva is emlékeztek reájok a sok fúrás-faragásról, melylyel megrongálták a nagy teremet s a hosszú árjegyzékekről, melyeket nem tudtak kifizetni. A fővárosban nem hogy szinházépületjök lett volna, de még a fölléphetési engedélyért is perelniök kellett. Többször kisérelték meg hol Pestre, hol Budára telepedni és sikertelen küzdelmek után mindannyiszor kénytelenek voltak újra nyakukba venni a vidéket. Aristocratiánk ezereket pazarolt idegen művészekre s alig találkozott egy Wesselényi, Ráday és Vida, kik a hazaiakat vegyék pártfogás alá. A megyék ugyan tettek értök valamit, de a pillanatnyi segély csak alamizsna volt. A míveltebb körök szégyelték vagy megvetették őket, az alsóbbakban csekély volt a fogékonyság. Nem a szellemi szükség töltötte meg olykor a szinházat, hanem a kiváncsiság. A vagyonosabb nemesség külföldieskedése s a magyar polgári elem fejletlensége lehetetlenné tette az állandó közönség megalakulását. A jó polgárok csak bámulni tudtak, a büszke nemesek csak gúnyolódni szerettek. A magyar nem művésznek való, mondák az idegen míveltségű ifjú urak; az ó-divatú öregek pedig, kik délelőtt a haza ügyét védtek a megyegyűlésen, megbotránkozva szemlélték este az előfüggönyt, melyre nagy betükkel volt felírva: éljen a nemzet, s mosolyogva mormolták fogaik közt: a nemzet megél, csak ti tudjatok megélni. Valóban kevesen voltak, kik a szinészet hatását a nemzeti míveltség fejlesztésére fel tudták volna fogni. Valóban a szinészek nem tehettek okosabbat, mintha megélni igyekeztek. El is követtek ezért mindent. Nem kimélték a görögtüzet s a czifrábbnál czifrább tableaukat. Oly műveket férczeltek össze, oly czímeket gondoltak ki, hogy csodájában is begyült a közönség. A kit aztán bekaphattak, igyekeztek megtartani s kedvéért akár bajazzókká váltak. Nemcsak művészetöket, hanem magokat is készek voltak lealacsonyítani. Jutalomjátékaik alkalmával személyesen hordozták szét a színlapot s ültek ki a pénztárhoz, megköszönni a nagylelkű közönség filléreit. Se vásár, se főispáni beigtatás, sőt nagyobbszerű névnap se eshetett meg nélkülök. Sátort ütöttek az állatmutatók bódéi mellett s együtt hízelegtek a muzsikus czigánynyal. S ha mégsem volt miből fizetni az adósságot, ha kifogytak az utolsóelőtti és legeslegutolsó előadásokból is, megáldták a jó nagyságos úrfit vagy urat, ki valamelyik színésznő szép szemeiért segélyt nyujtott számukra, vagy jószágára vitette ki őket korhely pajtásokul. Szóval, néhány szerencsésebb évet kivéve, a régibb szinész alig volt egyéb, mint most iparlovag vagy bohócz, majd koldus vagy élősködő.

Ily körülmények sokat árthatnak, de még magokban nem akadályozzák a művészet lassú és biztos fejlését. Kevés különbséggel így volt az eleinte Angol-, Franczia- és Németországon is. Az anyagi jóllét és külső dísz a művészetek haladásában ritkán ok, a legtöbbször következmény. Fődolog némi hagyományos hajlam, fogékonyság és érdekeltség. Ennek hiánya akadályozta leginkább szinészetünk fejlését.

Másutt a színészet vallásos és nemzeti szokások földjén csirázott. A mysteriumok és utczai tréfák, a leendő tragédia és komédia elemei mindig kedvencz mulatságai voltak a népnek, s így a szinháznak később mintegy szükséggé kelle válnia. Nálunk a mysteriumok nagyon szűk körben divatoztak, s az utczai bohóczok idegenekből teltek ki. Történetíróink emlékeznek ugyan kóbor szinészekről, két vagy három drámai költeményünk nyomtatásban is fenmaradt, de mindent összevetve, legrégibb szinészetünk vagy majdnem egészen idegen volt, vagy nem a népszellem önkéntelen és tartós nyilatkozata.

Ezért a mult század vége felé, midőn néhány buzgó hazafi felszólalt a magyar szinészet mellett, nem a meglevő elemek ápolásáról és nemesítéséről volt szó, hanem egy mezőben új és idegen valami átültetéséről. A szinház nem belső szükségkép nyilatkozott, hanem mint abstractio s a nemzeti visszahatás egyik mesterséges eszköze. A szinpad magyar lőn, de a szellem idegen maradt; a német szinészet halvány másolata nem elégíthette ki az elnémetesedett mívelteket, a nép pedig érzéketlenül nézte és hallgatta, a mit se érteni, se érezni nem birt. A szinész maga sem tudta, mit csináljon. Hiányzott az alap, a melyre építsen, a hatás, mely lelkesítse. Nem csoda, hogy a nagy hévvel felkarolt ügy, a visszahatás gyöngültével, csak tengődni tudott. Nem csoda, hogy szinészeink hiában küzdöttek a lehetetlenséggel s a legtehetségesebbek ereje is megtört. Nemzeti szinészet nemzeti drámai költészet nélkül nem állhat elő; a hagyományos nemzeti szellem képző erejét még a lángész sem pótolhatja; s a szinész, mint a haldokló viador, örömest hordozza sebeit, ha gyönyörittas közönség taposlja meg. Ezt nélkülözvén szinészetünk mindent nélkülözött, s arra volt kárhoztatva, hogy jól rosszul önmaga alkossa meg saját elemeit.

Most máskép van minden. Hatvan év nehéz küzdelme közönséget teremtett. A fölébredt közszellem s a fejlődő irodalom, szinészetünk e hű szövetségesei, felizgatták a fogékonyságot. Az állandó és dotált szinház létrejöttével egész új korszak derült föl. A vándorok menhelyre találtak, hol tisztesség és közbecsülés váltotta föl a nyomort és megvetést, pálya nyilt a művészi törekvéseknek és táplálékot nyert a becsvágy. Az ifjú és emelkedő magyar főváros s a már önbizalommal küzdő nemzeti szinészet egymást gyámolíták. Segítségül jöttek a költők és kritikusok is. Elmélet és gyakorlat a nemzeti drámai költészet megalapításán fáradoztak. Némely, ha nem is épen becses, de folyvást törekvő drámai kisérlet egy kis magyar életet varázsolt a szinpadra. Ez szinészetünknek némi nemzeti színt adott s közelebb hozva az élethez, a hatás eszközeivel ruházta fel. A közönség növekedett részint érdekeltségből, részint hazafiságból, részint divatból. Ma már bizton elmondhatjuk, hogy oly közönségünk van, melynek szükségévé kezd válni a szinház. Ott ül az aristocratia, s mi más ez, mint ezelőtt hatvan, sőt csak húsz évvel is! Hűn megjelen a középrend, mely naponként erősbödik számban, vagyonban és míveltségben; nem hiányzik az alsóbb osztály s egész lelkéből tapsolja meg népszinműveinket. Most nyári hónapban is annyi a közönség, a mennyi hajdan a bőjti napokban sem volt. Most nem hallunk gúnyt és senki sem közönyös, sőt oly jóakaratú, elnéző és részvevő, mint a minő gúnyos, követelő és érzéketlen volt egykor. E mellett a szinésznek megkülönböztetett állása van. Nem magánember zsoldosa, hanem országos intézet tagja. Nem kénytelen művészetét vagy önmagát lealacsonyítani. Díja, ha nem vetekszik is a külföldiekével, fölmenti az élet gondjai alól. Megtiszteltetésekben részesül s vénségére nyugdíjat várhat. Van ideje tanulni és kipihenni magát. A főváros és a vasútak által közel hozott külföld könnyebbé tették önmívelhetését. A társaságokban nem fogadják többé előitélettel, s csak egyéniségétől függ, hogy szívesen látott vendég legyen. Ha vidékre rándul vendégszerepelni útja, egy kis diadalmenethez hasonló. Hányszor térnek vissza koszorúkkal és ékszerekkel, s mennyi mindent tudnak beszélni a sok ünnepélyes lakomáról és fáklyás zenéről, melyekkel megtisztelte őket az ifjúság! A vidék követi a fővárost s mintegy vetekszik vele. Nevezetesebb városainkban gyökeret kezd verni a szinészet. Arad, Szabadka, Miskolcz nem rég építettek állandó színházat s már Debreczen és Nagyvárad hasonló mozgalmairól értesülünk. Maholnap a vidéki színész sorsa is jobbra fordul és művészi nemesülésök hatással lesz a fővárosi szinházra, melynek az eddiginél több módja lesz belőlök újonczozni. Mindez tény és örvendetes haladás. Közönségünk még soha soha sem csüggött ennyi előszeretettel a szinészeten; érdekeltsége viszonyainkhoz képest oly nagy, mely a nem mindennapi becsvágy törekvéseit is megérdemli.

Mégis honnan az, hogy az ifjú színészi nemzedék nem jogosít annyi reményre, mennyit a régi valósított? Mégis mi az oka, hogy a míg azelőtt harmincz évvel a nyomor és hányódás közepett a jeles és törekvő tehetségek egész csoportja állott elő, kik később a pesti szinpad díszeivé fejlettek, most a kedvezőbb körülmények közt, ha nem hiányzik is egy pár új tehetség, csekélyebb a törekvés és aránylag hanyatlást tapasztalunk?

Tagadhatatlan, hogy sokat háríthatni az időre. Akkor még minden előttünk állott; megifjúltunk és lelkesülésünkben visszanyerni hittük, a mit elvesztettünk s kiküzdeni, a mit nem bírtunk. Ez a szellem teremtő erővel hatott mindenüvé; a fejlődő politikai, irodalmi és társas élet magával ragadta a szinészetet, mely aztán önmegalapításával igyekezett folytatni a mult század kezdeményét. A szinésznek hazafiui becsvágya támadt, mely táplálta a művészit. Kiérdemelni a nemzet figyelmét, részt venni az újjászületés nagy munkájában, oly gondolat volt, mely a nyomorban is emelte a lelket s a hányódás közepett is megtermékenyíti a munkásságot. Nem ugyanezt hirdette-e Kölcsey el nem mondott, de mindenütt olvasott beszédében s mást fejezett-e ki Vörösmarty Árpád ébredésé-ben? Íme a szónok, költő és vándorszinész hogyan találkoznak egymással a küldetési hit és lelkesült önbizalom e napjaiban.

Most sok van a hátunk megett; kimerültség és csalódás nyomják a kedélyt. Kétkedni tanultunk és hidegebbek vagyunk. Mélán tekintünk a multba s mintha félnénk a jővőtől, meg-megrendül önbizalmunk. Érezzük, hogy az időben sok a bomlasztó, s kevés az alakító erő. Azonban mindez nem fásultság, se tehetlenség. Eltűnt előlünk sok bolygó fény, melyeket csillagoknak hittünk, de sarkcsillagunk a homályon is átrezg hozzánk. Szívünk nem égett ki, s ha mélyen sebzett is, van erőnk önismeretre törekedve tájékozni magunkat s igyekezvén megtartani, a mink volt, a további fejlődhetés útját egyengetni.

Társadalmunk s az irodalom ez erősbülő hangulatából többet meríthetne színészetünk; inkább érezhetné napjaink önmegtagadó hazafiasságát, mely a legnagyobb erőfeszítést kivánja. A mai szinésznek nincs annyi hazafiúi becsszomja, mint a mennyi a réginek volt. Talán többet és jobban tud beszélni róla, de bizonyosan nem érzi oly mélyen; inkább tudja fontosságát, mint teljesíti kötelességeit, s éber gondok helyett csalálmokba ringatja magát. Régen élénk volt a hiány és elmaradottság érzete s épen azért folytonos fejlődést vagy legalább küzdést tapasztaltunk; most nagy az önámítás és fenhéjázás s épen azért hanyatlást vagy tespedést látunk; régen a közönség kissé emelkedő hazafias részvéte ösztönül szolgált s kölcsön kép fogadtatott el, mely után kamat jár; most adóvá kezd alászállani, mely követeltetik; a régi szinész rongyai közt is büszke volt arra, hogy magyarnak született, most találkozik olyan is, a ki csekélyli a magyar dicsőséget. S ezt nemcsak a kosmopolita énekes és énekesnő teszi, hanem némely drámai szinész is. Nem rég egyik fiatal szinészünk külföldi szinpadon kisérte szerencsét s most már egyik legjelesb és legtörekvőbb szinésznőnkről rebesgetik ugyanazt. Amaz lehet kivételes különczség, ez puszta hír, de mégis oly valami, mely már csak azért is, mert vita és pletyka tárgya lehet, figyelmet érdemel.

Másutt a hazafiasság csak emeli és nemesíti a művészi becsvágyat, nálunk majdnem egyedül szüli és táplálja. Ha a magyar tudós, író és művész azon beteges ábránddal kezd tépelődni, hogy miért nem született oly hazában, hol egy félvilágra hathatna dicsőségével; ha nem merít önfeláldozást a rokon és ellenszenv összeolvadt szenvedélyéből, mely nálunk annyi mindent pótol s melyet semmi sem pótolhat; ha pénzvágy miatt vagy hiúságból feledni kezdi, hogy neki a honnak, a honért és a honnal kell élnie: a legtragikomikusabb önmeghasonlás fog bekövetkezni s irodalmunk és művészetünk elveszti súlypontját.

Hála Istennek, még távolról sem közeledünk ez örvény felé. Se vádra, se félelemre nincs elég okunk. Szinészeink csak panaszolnak, affectálnak és szeretnek szerepet játszani a szinpadon kivül is. Mióta inkább ismerik a külföldet s magasabb eszményök van a szinész állásáról, mióta köztünk világhírű művészek fordultak meg, mióta nemzeti viszonyaink, vágyaink és reményeink mérsékeltségét parancsolják, megszokták a sóhajt és panaszt. Irígylik az énekes sorsát, a kinek az egész világ nyitva van; búsulnak, hogy csak egyetlen nagyobbszerű szinházunk levén, nincs hova menniök; nem fenyegetőzhetnek, ha összetűzve az igazgatósággal, díjaikat akarják fölemelni, vagy szeszélyeik érvényét kivívni; kérkednek, hogyha így meg így volna, mily óriási művészek tudnának lenni, a míg most vagy nem lehet, vagy nincs miért megerőltetni magokat.

Hiú álmadozás, üres fecsegés, melynek alig volna fontossága, ha nem koptatná az erélyt s nem szülne bizonyos fásult hangulatot! Hol az a hazafias büszkeség, mely az önérzetben is talált jutalmat, az a törhetlen elszántság, mely a részvétlenséggel is meg tudott küzdeni, az a lelkesült igyekezet, mely részben a tehetséget is pótolja? Tünedezni kezd lassan és öntudatlanul. Gyöngülvén a hazafi becsvágy, gyöngült a művészi is, s ez utóbbi annyival inkább, mert a közönség részéről kevés táplálékot nyer. Közönségünk részvékeny, hazafias, de talán épen azért nem akarván büntetni, jutalmazni sem tud emelőn és termékenyítve. Tapsai és koszorú elámítják a hiut, elkeserítik a becsvágyót s akadályozzák mindkettő haladását. Kevés különbséget tevén, épen úgy jutalmazza a legjelesebbet, mint a kevésbbé jelest. Elnézése fölbátorítja a hanyagságot, elszunyasztja a törekvést és táplálja az önámítást. Innen foly aztán az, hogy a szinész azt is művészetének tulajdonítja, a mi a hazafiasság vagy bátorítás szüleménye s a meg nem érdemelt kapcsokra hivatkozik a legméltányosb kritika ellenében is. Míg a hazafias részvét némi ízlési szigorral nem párosul s a koszorú és taps oly olcsó lesz, közönség és szinész egymást fogják rontani.

Íme szinészetünk aránylagos hanyatlásának különböző okai. De vajon igaz-e, hogy hanyatlunk, habár csak aránylagosan is? Oly kérdés, melyre legjobban megfelel egy kis visszapillantás a multra.

Szinészeink ezelőtt ötven-hatvan évvel a német szinészetet utánozták, sokkal kényszerübben is német míveltség uralkodott költészetünkben, mint azelőtt a németek a francziát s a francziák az olaszt. Csak kissé mívelt köreinkben a német iskola kezdte meg diadalmas küzdelmét s a Pesten már virágzó német szinház mintegy mintául szolgált a leendő magyarnak.

Németországon 1791 előtt a Gottsched iskolája megbukása után, a legféktelenebb természetiességnek hódolt a színpad. Színész és költő arra törekedett, hogy a természet hangját minél inkább s minél erőteljesebben hallassa. Lessing úgynevezett polgári drámái; Goethe Götz von Berlichingen-e és Schiller Haramjá-i adták e lendületet. A vers nyűgét félre dobva s a franczia conventionalis formák romjain büszkén emelkedett a próza és valóság, most a nekivadult indulatok, majd a siránkozó ellágyulás kiséretében.

Ha a szinpad lázas hévvel igyekszik másolni az életet, nem jár rossz úton, de még csak leendő művészet s csak a fejlődés forrongását éli. Érezték ezt Goethe és Schiller és később czélul tűzték ki: megbuktatni a részint általok is előidézett természetiességet. A weimári minister és szinházigazgató, a jénai tanár és drámaíró korlátlan hatalommal kezdik osztani parancsolataikat.

Ha az eddigi szinpad a valóság hű utánzása volt, a leendőnek mintegy az élet irányadójául és mintaképeül kellett szolgálni. A természetes beszélgetés rhythmusos szavalattá vált, nem ugyan a Gottsched idejebeli alexandrin, hanem jambusok szerint. Mozdulatok és csoportozatok a plastika szabályaihoz alkalmazódtak. Most már a szinésznek nem volt elég némi természetes ész és élénk kedély, hanem finom érzékkel, nemesített érzülettel és tudományos képzettséggel is kellett rendelkeznie. Az eddig mintául szolgált természetet az eszményi antik váltotta föl. Ez az irány nehezen hódított, sokfélekép módosult, de elvégre is győzött s meg volt egyengetve az út az eszményi szinpad felé, melyhez a német színészet, többször megkisérlett eltérések daczára is, mind a mai napig hű maradt.

Szinészeink, kik a hazánkba telepedett német színészeket vették példányul, e másod kézből nyert iskola növendékei voltak. Nem levén drámai költészetünk, német fordításokból éltünk és szinészeink igyekeztek úgy adni szerepeiket, a hogy azt a németektől látták. A tragédiában átvették a rhythmusos szavalást, s minthogy verset nem szavalhattak, a prózát szavalták úgy, keveset ügyelve a magyar hangsúlyra. Bizonyos éneklő modor pótolta a rhythmust és mesterkélt taglejtés a plastikát. Most gúnyosan emlegetik mindezt s nem ok nélkül. Szigligeti méltán mondja Drámai állapotjainkról czímű czikkében régibb szinészeinkről, hogy még «jó reggelt» sem tudtak egymásnak mondani a szinpadon bizonyos szenvelgett páthosz nélkül.

Azonban nem kell felednünk, hogy szegények alig tehettek mást, s jól tették, hogy bizonyos formákhoz jól-rosszul ragaszkodtak, miuthogy önmagokból lehetetlen volt meríteniök. Legalább küzdöttek valamiért, fegyelmezni engedték magokat valami által, s ez elég volt arra, hogy a művészetről: bárminő, de mégis fogalmat nyerjenek.

E küzdés és fegyelem lassanként fejlődést idézett elő. Elég csak Kocsit és Kántornét említenünk, kivált ez utóbbit, ki e holt formákba annyi életet és emelkedést tudott önteni. Ő valóban a kedvezőtlen anyagi és szellemi körülmények közt is hűbben és méltóbban szolgálta a tragikai múzsát, mint utána bármelyik szinésznőnk.

Alig telt el harmincz év s már mutatkozott a visszahatás, s a pesti szinház megnyiltával új irány kezdett lábra kapni. A már megszólaló kritika semmit sem üldözött inkább, mint a páthoszt, melyet álnak nevezett a nélkül, hogy a valódit megmagyarázta volna. A nyelvészek visszakövetelték a magyar hangsúlyozást s minthogy ez az egyszerűbb, mondhatni társalgási modorban, inkább volt valósítható, öntudatlan ellenszenv fejlődött ki a rhythmusos szavalat iránt, noha most már voltak jambusban írt tragédiáink is. A néha nevetségig emelkedő mesterkélt taglejtést bizonyos mérsékeltség váltotta föl, melyet a természetesség művészi nyugalmának neveztek.

Lassanként meggyőződéssé vált a természetességet tartani művészetnek. Az egymást sűrűbben követő magyar drámák, különösen népszinművek, melyek jól-rosszul a hazai életet igyekeztek vázolni, hozzá szoktatták a szinészt, hogy ismert a lakokat másoljon, a mit egyénítésnek neveztek el, bár a legtöbbször alig volt több photographirozásnál. Ez új műszó köpenye alá menekült aztán minden különczfogás, bizarr szeszély, sőt még a félszegség és hiba is. Az egyénit szembe állították az eszményivel nem annyira, mint külön rendszert és iskolát, hanem mint a művészet egymást kizáró elemét. Igazán és igaztalanul, de mindig egyoldalúan Shakespeare-re történt hivatkozás, kinek művei rossz prózai fordításban többször kerültek szinpadra, míg a francia romantikusok művei felettök nem diadalmaskodtak. Itt a természetesség már nem ismert határt s a kirívó ellentéteket és érzéki oldalról fölfogott szenvedélyeket könnyebb volt visszaadni, mint Shakespeare lélektani mozzanatait. A szinészek kaptak rajta; most már beszélhettek szavalat nélkül s egyéníthettek masquirozás által is.

Ily gyűrűzetben hullámzott az új irány, melynek meg volt az a jó oldala, hogy széttörte a kölcsönzött formákat, közelebb hozta a művészetet az élethez és segítette önmagából fejleni.

Az ár folyama a tehetségek egész nemzedékét hozta magával. Többé nemcsak egy-két jeles szinészünk volt, hanem egy egész csoport; most már nemcsak nehány jelenést láthattunk sikerrel előadva, hanem egész művet. Elég legyen csak Megyerit, Szentpéterit, Barthát, Lendvayt, Egressyt, Lendvaynét és Laborfalvi Rózát említenünk. Úgyszólva ők alapították meg színészetünket. Vezette őket, lebegett előttük valami: ösztönszerű sejtés, mely eszmévé virradott s ezért küzdve egy fejlődési fokot vívtak ki, mely bárminő tévedések árán is mindíg nagy nyereség.

Ez hiányzik s az újabb nemzedékben ez az, a mit hanyatlásnak nevezünk. A közelebbi tíz év alatt láttunk ugyan feltünni egy pár új jeles tehetséget, de semminemű szellemi mozgalmat, mely új hódítással akarja gazdagítani szinészetünket s mintegy élesztőt vessen belé. A régi nemzedék részint sírba szállt, részint nyugalomba lépett, részint kiégett becsvágygyal halad pályája vége felé, s az új, mely elfoglalja helyét, nem hoz magával új ösztönt vagy eszmét s így fejlődési elemet. Bulyovszkyné jól pótolja és sokban felülmúlja az egykori Lendvaynét, Szerdahelyi feledtetni fogja Lászlót, Komlóssy Ida, Munkácsy Flóra, Szigeti, Feleki, Tóth sok érdemet szereztek, de ők is, mint a többi, a régi nyomokon járnak föl s alá, sem jobbra, sem balra, legkevésbbé előre.

A természetiesség ösztöne, az egyénítés balfelfogása uralkodik most is szinpadunkon, mindinkább elhasználódva s vesztve fejlesztési erejét. Még örvendetes volna, ha e rendszert végig vinnék s bár művészietlenül, de erőteljes féktelenséggel rajzonák az életet és szenvedélyeit. Ezt haladásnak tarthatnók, mely talán hamar idézne elő oly visszahatást, mely képes lehetne a megnyert nyers anyagot feldolgozni.

De eddig nem mennek, megállapodnak azon a ponton, mely nem kiván fáradságos figyelmet vagy nagy megerőltetést. Innen előszeretetök a melodrámák és könnyed vígjátékok s közönyösségök az erős tragikum és komikum iránt. Az egyénítés és jelzés műszavait halljuk mindennap oly büszkén és mély hittel, mint költészetünkben a népies kifejezést. A nagy hűhó miatt szinészeinket művészetökben legalább is a németalföldi festész-iskola nagymestereinek hihetnők, de ha megvizsgáljuk az elméletet s még inkább a gyakorlatot, kiderül: hogy ez egyénítés és jelzés alatt valami olyas fogalom rejilk, mely igen hasonlít a photographiáéhoz.

Hát nem művészet-e a photographia? Az igaz, miért ne lehetne? Hiszen visszatükrözi az egyént a legfinomabb részletekig s még egyetlen hajszálat sem hibáz el. Nem hizelegve senkinek, nem eszményítve semmit, pontos és hű másolatot nyújt egész a szolgaiságig.

De épen ez a baj, épen ezért nem művészet. A művész ecsete kevésbbé hűn és pontosan, de igazabban, szebben s így művészien fest. Ismerve a vonalok titkos iratát, az arczizmok rejtélyeit, a küzdő szenvedélyek színvegyületét s azokat a kinyomatokat, melyekben az érzések, indulatok, hajlamok, rögeszmék megjelennek, a lelket is oda leheli, most válogatva és összpontosítva, majd mellőzve és kiemelve. Ez az eljárás, melyet eszményítésnek neveznek, nem sérti meg az igazságot, csak kimagyarázza; nem törli le az egyéni jegyeket, csak czéljaira használja föl. E nélkül nincs a festészetben iskola, legyen az akár olasz, akár németalföldi, s csak az eszményítés kisebb vagy nagyobb fokáról lehet kérdés s csak akkor szabad szembe állítani az egyénit az eszményivel, mint két külön rendszer ellenséges elveit. A legeszményítőbb festész sem nélkülözheti az egyénítés bizonyos fokát s a legeszményítőbb műveiben is feltalálható némi egyénítés; mert a rideg valóság önmagával soha sincs összhangban, s ezt mindig a belévetett eszme eszközli; mert a puszta egyéni hajhászása arra tévedésre vezet, hogy az esetleges és anyagi erőt vesz a lényesen és szellemin s minden eszmei jelentőség veszni indul.

A költészetben sincs máskép. A drámaíró, akár Sophokles, akár Shakespeare tanítványa, mindig eszményit, azaz uralkodik a természeten és szabadon alakítja a valóság által nyújtott elemeket, azon eszme szerint, melyet ki akar fejezni. Ezért az élet töredékes és elszórt eseményeit folytonosokká téve egészszé olvasztja össze, a jellem és szenvedély nyilatkozatait gyúpontba szedi, s a körvonalakat most emelve, majd arányosítva igyekszik elérni mindennél nagyobb czélját, a költői hatást.

Idézhetné-e ezt más elő, mint emez a szellem sugárain derengő élet megfejtve és kimagyarázva, ez ég és föld összeölelkezése, ez új és mégis ismerős világ, melynek egyik fele kivülünk, a másik pedig bennünk él. E szabadság és kötelezettség alól nem oldozhatja fel magát a szinész, kinek kötelessége szolgálni, a költőt. Ha a költő az eszme ereje által teszi érthetővé a valóságot a színisz nem ölheti meg az anyag által a szellemet. Ha a költő, bár földhöz van kötve, ég felé tör: a szinész nem rohanhat a prózaiaság mocsárába. Ha a költő a szép formák nemesítő hatása alatt mutat föl mindent: a szinésznek nem lehet feladata e formákat össze törni. Ha a költőt a rhythmusos nyelv nem akadályozza, sőt elősegíti a jellem és szenvedély festéseiben: a szinész nem állíthat ellenkezőt.

S vajon többé-kevésbbé nem ezt teszik-e színészeink? Az eszményítés iránti érzék naponként apad, s az egyéni örve alatt a legüresebb realismus felé közeledünk. Ez az, a mi leginkább sülyeszt s csak az eszményítés bizonyos foka felé törekvés önthet szinészetünkbe új életerőt s fejlesztheti az emelkedés útján. E mellett tartozik küzdeni a kritika, ide kell törekedni drámaíróinknak, kik elvégre is legnagyobb befolyással vannak a szinészet fejlesztésére.

Íme, drámairodalmunkhoz értünk. Hát itt emelkedést látunk-e? Aligha. Itten is ugyanazt tapasztaljuk, a mit szinészetünkben: hanyatlást, mert a közelebbi tíz év alatt semminemű új szellemi mozgalom, fejlődési elem nem nyilatkozott. Itt is legjobban megmagyaráz mindent egy kis visszapillantás a multra.

Ezelőtt hatvan évvel nem volt drámairodalmunk, s harmincz évig vándoroltak szinészeink költők nélkül. Majdnem kizáróan a német múzsa uralkodott szinpadunkon. Azon nehány eredeti műről, melyek e korban divatoztak, inkább az irodalom történetírója tartozik emlékezni, mint a szorosan vett æsthetikus vagy még ez sem. Simai, Bessenyei, Boér, Verseghy, Dugonics, Szentjóbi neveit csak a kegyelet említheti. Részint átdolgozott, részint eredeti műveik nyom nélkül enyésztek el. A legtöbb szinművet szinész írta; magyar ruhába öltöztetett egy-egy német lovagdrámát vagy bohózatot; ennyi volt minden.

Az irodalom és szinpad közt hiányzott az összeköttetés. Az írók szétszórva laktak s többnyire falun; a főváros nem volt központja se a magyar társas életnek, se irodalmi és művészeti törekvéseinknek. A költők magányaikban csak lyrában ömledezhettek, s a drámai új nem, mely minden hagyományosságot nélkülözött, inkább kiváncsiságból vonzotta őket, mint belső ösztönből. Ha mégis írtak, épen nem tartották szemök előtt a szinpadot, melyet alig ismerhettek. Becsvágyuknak nem volt semmi tápláléka. A kritika mindennel inkább foglalkozott, mint drámai és szinészi ügyekkel, s a szinész megvetett állapota, a közönség érdekeltségének hiánya, vagy vágyat sem ébreszthetett, vagy lehangolt mindenkit. Szóval társadalmunk, nemzeti viszonyaink és irodalmunk fejletlensége épen azon szellemnek nem kedvezett, mely a drámaíró levegője.

Most minden máskép van. A német múzsa többé nem uralkodik szinpadunkon, a bécsi bohózatokat pedig épen leszorították népszinműveink. Bár most is elég idegen művet kell látnunk, de ezek az összes európai irodalom jobb termékei. Műsorozatunk többé nem a külföldi s legkevésbbé a hazai német szinpadoké, mert közönségünkben némi önálló ízlés fejlődött ki. Nehány évtized annyi eredeti művel gazdagítá a szinház könyvtárát, hogy válogathatunk is bennök. Ma már oly iróink is vannak, kik kizárólag a szinpadnak szentelik erejöket s nem megvetendő díjt húzhatnak. Alig van hónap, melyben két-három új mű ne kerüljön színpadra. A közönség annyi hazafias érdekeltséggel, sőt előszeretettel viseltetik irántok, hogy néha az ízlés kivánalmait is feláldozza. A szinpad, irodalom és közönség közt kölcsönös hatás fejlődött ki. Lapjaink szorgalmasan foglalkoznak a szinházzal. Bár sok is a szó és haszontalankodás, kevés a gondolat és fejtegetés, de a pesti színház megnyilta óta mindíg voltak kritikusok, kik jelentékeny hatást gyakoroltak a közízlésre.

Minő haladás ez néhány évtized alatt! Ma már némi önérzettel mondhatjuk el, hogy van drámairodalmunk, mely, ha nem vetekedik is a nagy nemzetek legjobb termékeivel, de értéke van s ez érték nem csak viszonyos, hanem egyszersmind általános is. Az utóbbi jóval csekélyebb amannál, de reánk nézve ez is nagy kincs, mert benne oly alapunk van, mely lehetővé teszi a nagyobbszerű emelkedést.

Ez alap első szegletkövét Kisfaludy Károly vetette meg. Mindnyájan hallottunk arról a lelkesülésről, melyet műve 1819- és 1820-ban ébresztettek. Ezt az eddig hallatlan részvétet nagy termékenység viszonozta. Az újabb időben senki sem írt több színművet, senki sem vívott ki nagyobb tetszést nálánál.

Azonban az idő itélt fölötte s feledékenységbe sülyeszté tragédiáit. Nem történt igazságtalanság. Valóban e művek mind alapeszmére, mind a kidolgozásra nézve csekély becsűek. Elvitázhatlan jótékony hatásuk nem a műbecsben, hanem abban rejlik, hogy ő volt az első, ki szinpadunkon tisztult és szabatos nyelvet tett otthonossá, némi sikerrel küzdött meg a rhythmussal s a hazai tárgyak iránt, ha nem is drámai, de legalább költői érdeket tudott gerjeszteni szónoki és lyrai hangulatai által.

Vígjátékai már sikerültebbek. Sok szerencsével járt Kotzebue nyomain, többel, mint az ujabbak Scribe-éin, s ha találékonyságát nem érte utól, erkölcstelenségét és durvaságát sem sajátította el. A magyar nemesi és népéletből vett rajzai a legjótékonyabban hatottak. A szinész oly szerepet nyert, melynek eredetijét is tanulmányozhatta; a közönség a hazai élet képein gyönyörködhetett, s az írók e példa után kezdtek saját társas életünkbe merülni. Fáy, Csató, Kovács Pál, Gaál mind e hatás szülöttei.

Kisfaludy érdemeit csak az tudja méltányolni, a ki ismeri régibb drámairodalmunkat. Kölcsey méltán magasztalta őt 1827-ben. Drámai próbáink közül a komoly nemben még egy sem tünt fel, mely a kritikusnak, mint kritikusnak figyelmét megérdemelné, a vígban pedig egyedül Kisfaludy Károly az, kire a múzsa mosolygott. Igaz, ő e nemben sem hagyott hátra remekeket, de igen olyanokat, melyek felülemelkednek a középszerűségen s az úttörő szerencsés kezdeményei.

A vele egykorú Katona leginkább a tragédia terén mozgott, s Bánk-bán-ja, mely 1819-ben a Kisfaludy diadalai után volt előadandó, a censura miatt nem kerülhetett szinpadra, s csak nyomtatásban jelent meg. E mű, mely mind e mai napig a legkitünőbb magyar tragédia s melyet egyedül állíthatunk szembe a külföld legjobb műveivel, korában csekély méltatásban részesült, a mi azután költőjét végkép elnémítá. Nem ide tartozik vizsgálni e különös tünemény okait. Elég az, hogy Katona megelőzte korát s egyetlen tragédiája később sem volt képes iskolát teremteni s mindíg kívül állott a hatás és visszahatás azon mozgalmain, melyek közt drámánk fejlődött.

Kisfaludy után Vörösmarty kezdett irányt adni. Az ő tragédiáit vette mintául az ifjabb nemzedék, s Garay, Tóth Lőrincz, Jakab, Vajda, Horvát Czirill, sőt egy pár darabjában maga Szigligeti is az ő tanítványai voltak részint hajlamaiknál fogva, részint, mert csak így hitték megnyerhetni az akadémia koszorúit. Vörösmarty a lyra és eposz segélyével lett drámaíró, mind végig ily elemekből dolgozott s nagyobb sikert érdemlő törekvés után sem tehette magáévá a drámaíró sajátságait. Ez iránt ma már nincs kétség, sőt a meggyőződés egész az igazságtalanságig ment. Mostani drámaíróink gúnyosan emlegetik jambusait, melyek szépen hangzanak, de nem indítják meg a szívet; hőseit, kik sokat énekelnek a szenvedélyről s elfelednek szenvedélyesek lenni; kevéssé bonyolult cselekvényeit, melyek néha az első felvonásban is megoldhatók.

Mindebben sok igaz van, de az sem szeved kétséget, hogy Vörösmarty hatása oly fejlődési fok volt, melynek sokat köszönhetünk; ő buktatta meg végkép a szinpad durva és romlott nyelvét, melyet már Kisfaludy is ostromolt. Jambusai máig is legszebbek nyelvünkön s némely újabb drámaíró jól tenné, ha nem is rhythmust, legalább egy kis szókötést tanulna tőle. Az ő nemzeti multunkon csüggő lelkesedése s az a nemes és emelkedett kedély, mely minden művén tükröződik, mintegy megszentelték a szinpadot, s fennen hirdették, hogy a drámaírónak is költőnek kell lenni, a mit ma már feledni akarunk.

Vörösmarty valóban költő volt, de költészetéből épen a tulajdonképeni drámai elem hiányzott. A közönség hamar betelt a lyrai ömledezésekkel, s bárminő, de másnemű felindulás után esengett. Az erős visszahatás előre látható volt s a kritika, mely nálunk örömest gyárt elméletet a költők hibáinak igazolására, csak sietteté ezt. Lassanként a drámának két külön elmélete támadt, melyek egyike a költői, másika a szinpadi hatást tűzte ki elvül; ezt a közönség, amazt a költők védelmére, s e kettő közt egészen elpárolgott az egyetlen jogos hatás, tudniillik drámai.

A közönségnek igaza volt. A szinpad nem lyrai palaestra s mégis a helyzetek hangulatai szerint a különböző egyéni szenvedélyek hathatós kifejezésére nélkülözhetetlen bizonyos lyrai elem. Az éposz egészen más törvényeknek hódol, mint a dráma, mégis a tragédia sem gyülöli a nagy egyéniségeket, a mondai és történeti homályt, mely a körvonalokat nagyítani engedi. A dráma formája tágabb, mint a hogy a classikai iskola tanította, de nem oly tág, minőnek a franczia romantikusok hirdetik és szigorúbban költői, mintsem annyi prózai elemmel vegyülhessen, a mennyi a regénynek úgy szólva életföltétele. A szinpad a tettek küzdelme, eleme a sebes fejlődés és folytonos cselekvény, de ha az nem oly alapeszméből csirázik, mely emelkedett világnézlet s nem azon lélektani összeütközéseken sarkallik, melyeket tragikumnak és komikumnak nevezünk: minden bonyodalom, szerkezeti ügyesség és szinpadi csiny mellett is csak a kiváncsiságot fogja kielégíteni, s nem a kedélyt; s csak mulattat, mint a bűvész mutatványa, de nem hagy nyomot a lélekben.

Mindezt Szigligeti sok részben tagadni törekszik. Legalább művei arra mutatnak, sőt Drámai állapotunkról szóló elméletében is többet fejtegeti a dráma külsőségeit, mint lényegét, s elég őszintén vallja be mestereit is, midőn a franczia romantikusokról azt mondja, hogy sok jót és rosszat tanultunk tőlök; különösen megtanultuk azt, hogy miként kell és lehet ügyes előadás és rendezés mellett kevesebb talentummal könynyebb tartalommal és gyengébb szinészekkel is hatni.

A franczia romantikusok nyomai sokkép kimutathatók drámairodalmunkban. A szinpadi hatás titka nem volt egyéb, mint az ellentét, a kivételes lélekallapot, a szenvedélyek érzéki oldala, a mesterkélt bonyodalom, a véletlen, a korlátlanság, a látvány: szóval mindaz, mi a franczia romantikából, a mi viszonyainkhoz volt alkalmazható.

Annyira eredetieknek látszó népszinműveinken is észrevehető a franczia népdrámák hatása. Itt is, mint ott, szüntelen meg van alázva a felsőbb társaság az alsóbb rovására, s alapja az össze nem olvadható tragikomikai elem.

Ez a rendszer öntudatlanul is kényszeríté a költőket, hogy ne az életet, hanem a szinpadot tanulmányozzák, s a szív titkai helyett a szinészek tehetségeit. Azok a költők, kik ez irányban leginkább kitüntek, magok is szinészek voltak. Czakó és Szigligeti, bármenynyire különböznek egymástól, abban tökéletesen megegyeznek, hogy leginkább szerepet igyekeztek írni s a közönség kiváncsiságát, vagy bizar hajlamait vették igénybe. A többiek is, mint Obernyik, Nagy Ignácz, Vahot ezt az elvet fogadták el, megtoldva a politikai irány s a napi érdekekre való hivatkozás törekvéseivel. Teleki László és Hugo Károly némi külön csoportozatot alkottak, a mennyiben inkább törekedtek a drámai hatás felé, azonban egyik első kisérlete után végkép elhallgatott, a másik pedig sokkal kevésbbé értette viszonyainkat és nyelvünket, hogysem nyomot hagyhatott volna maga után.

Így lett állandóvá a szinpadi hatás elve. A költők hatni akartak minden áron, s valóban hatottak is. Azóta növekededik közönségünk, azóta vannak oly szinműveink, melyek legalább kielégítik a mindennapi szükséget. E mozgalomnak jó oldalát nem lehet el nem ismernünk. Költőink megtanulták becsülni a színpadot s ha túlbecsülték is, minden esetre egy fokkal tovább vitték drámairodalmunkat. A szinpadi hatás elmélete egy pár pontban sokkal közelebb érinti a dráma lényegét, mint az általános költői hatásé. Aztán erős érzéket fejtett ki, bár nem annyira a belső, mint inkább a külső, de mégis a forma iránt. Némi technikai virtuozitással dicsekedhetünk s nem estünk azon bajba, mint az új tehetségesebb német drámaírók, kik a szinpadot lenéző conceptiók miatt saját szinpadjokon is megveretni engedték magokat a francziák által. Szigligetit e tekintetben nem méltányolhatjuk eléggé. Húsz év óta látja el színpadunkat oly művekkel, melyek ha nem küzdenek is a halhatlanságért, de legalább élnek hónapokig, évekig. Az ő egészben vett munkássága fejlődési fokot alkot s így oly halhatatlan érdem, melyet senki sem fog tőle elvitatni.

Mind eme, mind ama korszak költői küzdöttek valamiért, kivívtak valamit s e valami mindíg haladás volt. Ez az, a mi most hiányzik s a mit hanyatlásnak nevezünk. Jelen drámairodalmunk se újabb lendületet nem vőn, se a régibb törekvéseket nem látjuk egy vagy más tekintetben úgy kiegészítve, hogy nyereségnek tarthassuk. Drámaíróink ugyanazt teszik a mit elődeik, s ha nem rosszabbúl, bizonyosan nem jobban. Dobsa, ki egyik kedveltebb drámaíró, talán többet nyujt a szemnek, mint Czakó, de a léleknek jóval kevesebbet; Kövérnek néhány élénk vígjátékot köszönünk, de még eddig semmit se bírunk tőle olyant, a mi akár alapeszmében, akár kidolgozásban felülmulja a régieket, sőt a frivol iránti hajlama valóságos kórjel; Jókai nehány sikertelen kisérlet után Manlius Sinister-ével méltán ébresztett figyelmet, de aztán itt meg is állapodott s úgy látszik sokkal könnyebben rögtönöz regényt és novellát, mint drámát; Szigeti egy pár tetszéssel fogadott népszinművet írt, de a népszinmű most is ott áll, a hol azelőtt s még talán annyiban sülyedett, a mennyiben össze nem olvadt elemei forrongásából semmi sem kristályosodik.

A többi kisérletekről még ennyit sem mondhatni. Ez az itélet igazságtalannak látszhatik, mert nem szoktuk meg az igazságot, s alkalmasint a hazafiutlanság vádját vonja maga után, mert szeretjük az olcsó hazafiaskodást. Mindegy, csak félre ne értessünk! Még egyszer ismételjük, hogy drámánk mostani állapotja nem annyira azért nevezhető hanyatlásnak, mintha újabb műveink nem versenyeznének a régiekkel, hanem a mi egykor fejlődési fok volt, ma már megszűnt az lenni. A szinpadi hatás elve végkép elhasználta magát s merő absurditássá nőtt ki. Midőn ezelőtt tizenegy évvel Szigligeti e szavakkal köszöntött be a Kisfaludy-társaságba: «Drámát, vigjátékot, vagy épen szinművet kellett volna felolvasnom, de ezt önzésem ellenzé; nem akartam leginkább szinpadi hatásra dolgozott műveimet a puszta felolvasás által öltözékeiktől megfosztva meztelenül bemutatni; az ily kivetkőztetett gyermek reám, apjára, nem sok díszt hozandott», s a szinpadi hatás elméletét fejtegette, nem volt szükség éles polemiára. Akkor szerényen mutatta be magát egy diadalra jutott rendszer s jó szolgálatára hivatkozott: most csak bűneivel kérkedik s a drámát egészen el akarja szakítani az irodalomtól.

Vajon tudjuk-e, hova kezdünk jutni? Oda, hol a dráma végkép megszünik költői mű lenni, végkép száműzi a rhythmust; nyelve a hirlapírók rögtönzéseihez lesz hasonló s inkább fogja tisztelni a karzatot, mint a történetet és társadalmat.

Ehhez járul még azon a hatásvadászat által annyira kizsákmányolt természetiesség, melyet drámaíróink is épen úgy egyénítésnek neveznek, mint szinészeink. Nálok is a különös és kirívó pótolja a jellemzetest, az esetleges a lényegest, az anyagi a szellemit; s csak a puszta életet kivánván rajzolni – noha ez is ritkán sikerül – mind inkább vesztik érzéköket a tragikum és komikum iránt, a mi eszményítés nélkül nem képzelhető. Minő a csodálkozás, ha a kritika szomorú vagy víg történeteiket nem hajlandó tragikai vagy komikai conceptióknak elfogadni; minő a visszatetszés, ha a dráma ál- vagy korcsnemei helyett a tragédiát és komédiát sürgeti, mint egyedül fő vagy jogos nemeket. Pedig csak ez von ki bennünket a szinpadi hatás örvényéből, s tesz lehetővé egy újabb fejlődési fokot a szinműi hatás felé; pedig csak így olvadhat be drámánk az irodalomba, nyer eszményi tartalmat s válik a történet és társadalom fönséges magyarázójává.

Keletkezik-e közelebbről ilyes mozgalom, fog-e emelkedni drámairodalmunk? oly kérdések, melyeket fejtegetni merészség.

A dráma nemcsak a költészet legmagasb kifejlésének virága, hanem egyszersmind a legvirágzóbb nemzeti élet adománya. E kettő csak elválhatlan. Valóban, nagy drámai költők csak ott állhatnak elő, a hol egy nagy jövendőre hívott nemzet nemzetiségét megalapította és terjeszteni kezdi, hol nagyszerű forrongás után az anyagi és szellemi törekvések szép egyensúlya áll be, s a hol egy sülyedő korszak romjain diadallal emelkedik az új és megtermékenyíti a szellemeket. Ily korban éltek Shakespeare, Calderon, Racine, Corneille, s hogy Goethe és Schiller nem voltak képesek oly értelemben alkotni nemzeti drámát, mint ezek, oka leginkább a kedvezőtlen német viszonyokban keresendő.

Hát akkor mi magyarok mit mondjunk, s nem kell-e elcsüggednünk? Oh nem! A drámai aranykorig még sok oly dicsőséges fokozat van, melyeket bárminő körülmények közt elérhetünk s melyeket elérnünk ugyanazon erős érzés ösztönöz, mely nemzeti önfentartásunk forrása. Azonban ide nehéz küzdelem vezet: az önismeret fáradalma, az elégületlenség fájdalma s a lelkesülés törekvése.