III.

A Magyar Sajtó 84 és 85-ik számaiban újra czikkek jelentek meg a Szinházi Naptár ügyében. E czikkek jelleme is ugyanaz, mi az eddigieké volt: egy kis cynismus, jó adag korlátolt felfogás s némi ferdítés. Csak a rágalom hiányzik belölük, mi mindenesetre érdem, s miért a nem mindig felelős szerkesztő köszönetet érdemel.

Egyik czikk a szerkesztő tollából foly s korlátoltabb felfogású mindeniknél. A szerkesztő jó tanácsot ad a nyugdíjintézeti választmánynak s ezt lapja változatlan elvének nevezi. Szerinte a választmány még ez évben intézkedni tartozik és akép, hogy az egész vállalatot vegye át saját koczkájára valamely nyomdatulajdonos, a szerkesztő húzzon kellő dijt és procentáatiot, a tiszta jövedelem pedig jusson minden levonás nélkül a nyugdíjintézetnek. Miért a választmánynak beszélni és nem Szigeti úrnak? A választmány nem használhatja e jó tanrcsot, mert olyasmit cselekednék, mi körén kivül esik. Az ő tiszte e tekintetben nem lehet több, mint elfogadni és megköszönni az adományokat és támogatni pártfogásával minden oly vállalatot, melyből az intézet némi személyes biztosíték mellett hasznot remélhet. A többi a vállalkozó dolga, tehát a jelen esetben Szigeti úré, ki tetszése szerint egyezkedhetik a nyomdatulajdonossal, de ha kiadási költségeken, szerkesztői és irói dijakon kivül még procentuatiót is akar húzni, ismét csak nyerészkedő lesz, s megint ott vagyunk, ahol voltunk.

Azonban a szerkesztő úr korlátolt felfogása itt meg nem állapodik. Neki nem csak a választmány köréről nincs fogalma, hanem a journalistika természetét sem ismeri. Ugyanis czikke végén oda nyilatkozik, hogy kész megelégedni a dolog mostani rendével s így megváltoztatja változatlan elvét, ha azt a választmány nem veszi foganatba. A hirlapok nem azért szoktak tenni valamely indítványt, melynek helyessége és kivihetőségéről meg vannak győződve, hogy aztán lemondjanak róla csak azért, mert az illetőknek nem tetszik. Ily körülmény még erélyesebb küzdelmet tesz kötelességökké. Az úgy van a világon mindenütt s e nélkül elvesztené a journalistika egyik létezési jogát. Ma egyet, holnap mást beszélni, s mások szeszélye vagy önérdekének áldozni föl a meggyőződést, lehet korlátolt felfogás, de mindenesetre a legnagyobb journalistikai bűn.

Szigeti úr korlátolt felfogásán már kevésbbé csodálkozom. Ő szinész s csak szerepeit tartoznék tudni. Azért nem vehetem rossz néven tőle, hogy hivatlan és illetéktelen erőszakoskodásnak nevezte felszólalásomat, de tartozom neki megmagyarázni, amit nem tud s minek megértésére még csak gondolkozás sem szükséges. Arra, hogy valaki hirlapi czikket vagy könyvet merjen irni, nem kell sem oklevél, sem kinevezés, még csak pártfogói ajánlat sem. Ide mindenki hivatalos, itt mindenki illetékes s bele szabad szólnia bármily ügybe. Egészen más kérdés: okosan szól-e valaki? Hanem Szigeti úr nem ez értelemben nevez engem hivatlan és illetéktelen erőszakoskodónak. Ő úgy látszik, épen úgy tagadja felszólalási jogomat, mint kicsinyli egyéniségemet. Ily fontos ügybe csak nagy érdemű és megpróbált jellemű egyén avatkozhatik, szóval: aki szereti a félkegyelmű czégeket. Más felől azt hiszi, hogy felszolalásommal olyasmit követtem el, mi rablás. Megtámadtam tulajdonjogát, néhány képzelt száz forintot akartam kivenni zsebéből s tenni nem ugyan a magaméba, hanem a nyugdíjintézet pénztárába. Mindegy. Az erőszak erőszaknak marad akár magunk, akár más számára rablunk. Börtönt érdemelnék s kegyelemben részesülök. Szigeti úr megkegyelmez nekem mint Rómának, midőn Attila szerepét játssza. Megelégszik egyszerű óvással, melyben kijelenti, hogy erőszaknak nem enged s törvényes és határozott jogáról nem mond le.

Mi az a törvényes és határozott jog? Szigeti úr azt is megmondja egy másik, a közönséghez intézett czikkében. E czikk egyébiránt nem annyira jogi okadatolás, mint történeti elbeszélés. Megtudjuk belőle mindazt, amit már mások is elmondottak, mit mindnyájan tudunk. A választmány nem adhat ki naptárt, mert az intézet pénzét, mint alapítványi tőkét, nem szabad bárminemű üzletbe fektetnie. Ezt tudta a választmány, azért nem lett kiadó, tudta Szigeti úr s ezért lépett elő azon ajánlattal, hogy saját rovására és felelősségére ad ki naptárt s a tiszta jövedelem felében a nyugdíjintézetet részelteti. A választmány elismeréssel fogadta az ajánlatot s minden kitelhető módon pártfogolni igérte. Ennek következtében áll a programmon az intézeti elnök és szinházi igazgató pártfogói ajánlata. Igy nyert a vállalat «Nemzeti Szinházi nyugdijintézeti» jelleget. Ezért nem tarthat a választmány igényt a tiszta jövedelemhez, ezért illeti Szigeti urat törvényesen és határozott joggal a felerész. Mindez egy betüig igaz és senki sem kételkedett benne. Senki sem mondá, hogy a választmány nem fogadta el Szigeti úr ajánlatát vagy hogy helytelenül cselekedett. Én s e lapok szerkesztője csak magát az ajánlatot róttuk meg, mint irodalmi cynismust.

Senki sem vitatta, hogy a választmány egész jövedelemhez tart igényt és Szigeti úr fele résznél többet tartozik beszolgáltatni. Mi csak azt vitattuk, hogy az ily eljárás nyerészkedés, mely nem fér össze a jótékonysági czéggel, elidegeniti a közönséget, árt az irodalom erkölcsi tekintélyének, ezért az irók részéről nem támogatni, hanem megbélyegezni való. Szigeti úr mindezt mellőzi. Pedig erről vártam hosszú, szép beszédet, illően hangsúlyozva. Mennyire meglehetett volna bizonyítani ez eljárás tiszteletre méltóságát. Mily könnyü védeni egy irót, ki philanthrop akar lenni, az emberiség ügyében intéz felhivást a közönséghez s a munkadíjon kivül még nyereséget is kiván! Mily dicsérendő egy színész, ki elaggott pályatársai érdekében lép föl, s a maga érdekét a túlon túl egész a nyereségig szeme előtt tartja! Ily szónoklatot vártam Szigeti úrtól. Csak ekkor végezhette volna be czikkét méltón ama büszke felkiáltással: Ennek folytán vállalatomat a közönség kegyes pártfogásába felemelt homlokkal ajánlom.

Fényes úr czikkére is csak ilyesmit felelhetek. Ő is mellőzi az eljárás erkölcsi oldalát, melyre én fősúlyt helyeztem. Ő is pusztán mellékeszmékkel bajlódik, csak hogy más oldalról. Először is azon botránkozik meg, hogy még soha föl nem talált elvet állítok föl, t. i. minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat tartozik czégének áldozni egész tiszta jövedelmét. Fényes úr, ki sok féle tudományt mível tudhatná, hogy vannak dolgok, melyeket nem szükség feltalálni és hirdetni, mert léteznek, szemünk előtt és szivünkben. Irodalmunkban a közelebbi időkig hallatlan volt a félkegyelmű jótékonysági czég, mert az írók cynismusnak tartották volna. Ezért nem volt szükség hirdetni az elvet, most szükség, mivel találkoznak írók, kik az ellenkezőt felemelt homlokkal hirdetik. Szigeti úr az elv czáfolatában sem szerencsésebb, nem csak azért, mert oly alapföltételeket czáfol, melyekből teljesen nem indultam ki. Épen nem mondám, hogy a jótékonysági czég alatt megindult vállalatoknál a vállalkozó koczkáztatásáról és veszteségéről szó sem lehet.

Közönség, szerkesztő egykép koczkáztat az egész tiszta jövedelem átengedése esetében épen úgy, mintha csak bizonyos rész van igérve. Ezen nem lehet segíteni, ez a dolog természetében fekszik. Legfeljebb Szigeti úr koczkáztat kevesebbet másoknál, minthogy a nyugdíjintézet iránti részvét élénk és általános. Mindez ki van fejezve czikkeimben. Én csak azt állítám, hogy jótékonysági czég alatt nyerészkedni, árt az irodalom erkölcsi tekintélyének s a jótékony czélnak sincs hasznára. Ezt most állítom, ha még egyszer oly fájón hat is Fényes úr érzékeny szivére. Azt sem mondám, hogy valamely irodalmi vállalat sikerére elég a jótékony czég s a szerkesztő anyagi és szellemi munkásságának nincs reá befolyása. Annyira van, hogy érte méltányos díjt érdemel, mi mindenesetre oly valami, mit a legjelesb szerkesztők és írók is megköszönhetnek s mi megérdemli a koczkáztatást is. Csak a nyereség erkölcsi jogát tagadtam s ezt tagadom most is, mert ha valamely ügyért az emberek philanthropiáját vesszük igénybe, magunk sem lehetünk szatócsok vagy uzsorások.

Fényes úr czikkének többi része nem érdemel figyelmet. Meghagyom azon hitében, hogy a félkegyelmű jótékonysági cégek előmozdítják a jótékonysági ügyet, nem idegenítik el a közönséget. Hadd támogasson ő minden ily vállalatot s higyje azt hazafiui kötelességnek. Azt sem magyarázom meg, hogy ha valaki ártott a nyugdíjintézetnek, az egyedül Szigeti úr és jóakarói, kimélem mély philanthropiai fájdalmát is, melyet neki felszólalásom okozott. Csak sajnálatomat fejezem ki azon, hogy találkoznak írók, kik ez eljárásban nem látják azt, mit látniok kellene, az irodalom erkölcsi tekintélyének aláztatását és szépirodalmi és néplapjaink annyirai gnorálják az egész dolgot, mintha még annyiban sem tartoznék reájok, mint mondani valójukban elménczséget gyártani a beküldött kéziratokra.