I.

A Magyar Sajtó és Hölgyfutár közti polemiába akarok beleszólani, nem mint érdekelt fél, hanem mint olyan, kire kellemetlenül hatott a vita folytán kifejlett botrány s ki sajnálja, hogy elvkérdés személyeskedésnek lőn föláldozva. Egy pár év előtt nyiltan és névtelenül sokkal többször irtam mind a Hölgyfutár, mind a Magyar Sajtó ellen, mintsem ez egyetlen oknál fogva is ne hihetném magamat ez ügyben pártatlanabbnak másoknál.

A mult évben gróf Bethlen Miklós, Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urak Szinházi Naptár című vállalatot indítottak meg oly igéret mellett, hogy a tiszta jövedelmet részben a nemzeti szinház nyugdíjintézetének adják s így vállalatuk minden pártolója ezuttal e kegyelt intézetnek is áldozik. A vállalat szerencsésen sikerült s a szerkesztők igéreteiket megtartva, a nyugdíjintézetnek 100 darab aranyat adtak át s mint naptárjuk boritékján megjegyzik, igéretükön fölül Fáncsy Lajos elhunyt jeles művészünk leányát buzditáskép külön negyven aranyban részesítették. E szerint a közönség nem volt kijátszva, mert tudta, mennyiben áldozik a nyugdíjintézetnek, amennyiben a szerkesztők nem voltak szószegők, mert nem csak igéretöket teljesíték, hanem annál valamivel többet. Ez nem lehet kérdés tárgya, ez bevégzett tény, melyet mindenkinek el kell ismerni.

Egészen más és egészen nyilt kérdés az: vajon helyes-e jótékony cél cége alatt adni ki könyvet s mégis a jótékony célra a tiszta jövedelemből csak bizonyos részt – harmadát vagy felét, az mindegy – ajánlani oda. Azt hiszem nem helyes, mert árt az irodalom erkölcsi tekintélyének, veszélyezteti a jótékonyság e szép módjának sikerét, s oly kellemetlen helyzeteket szülhet, melybe a legbecsületesebb ember is belekeveredhetik, ha jó hiszemben, de gondolatlanul hódol e divatnak, melyet hirlapjaink inkább dicsérve, mint megróva, csaknem kétség alá sem jöhető elvvé emeltek.

A jótékony czél czége az egész tiszta jövedelem oda ajánlása nélkül, oly kérdéseket ébreszt a közönségben, melyek rosszul eshetnek az embernek, nem mintha kényesebbnek tartaná a reá ruházott irói czimet más czimeknél, hanem mert szivén fekszik az irodalom erkölcsi tekintélye, melyet elvégre a szerkesztők is képviselnek, s a jótékonyság ügye, mely e miatt majd mindig szenvedni szokott. Hová lesz a tiszta jövedelmek másik része? Nem elég-e a kiadó szerkesztőnek és iróinak fáradságuk jutalmául bizonyos méltányos tiszteletdíj? Illő-e nyereségre is számítaniok akkor, midőn philanthropok akarnak lenni? Hogyan lehet kockáztatásról beszélni, hiszen szabadságában áll a szerkesztőnek nem indítani meg vállalatát, ha előfizetői gyéren mutatkoznak, vagy ha szó lehet kockáztatásról, nem kockáztat-e a közönség is, előfizetve s nem tudva: vajjon azt, mit részben jótékony célra adott nem emésztik-e föl egészen a kiadási és dijazási költségek? Nincs-e okunk, ha nem is gyanús szemmel nézni, de nagyon hibáztatni e félkegyelmű cégeket? E kérdések igen természetesek és jogosak, de ha nem volnának is azok, az eredmény ugyanaz lenne. A magánkörben elmondott kérdések nyilt támadásokká válhatnak a lapok hasábjain s mint szokás, nem elv, hanem személy ellen intézve. Valaki a méltányosság szempontjából azt vitathatja, hogy ennyi meg ennyi tiszta jövedelemhez képest csekély volt ez vagy amaz jótékony célra adott összeg. Mennyi félreértés és kellemetlen helyzet merülhet föl. Az önérdek, irigység elkeseríthetik a vitát, a rágalom megteheti a magáét s az ügy különös természeténél fogva az egészből nem származhatik egyéb, mint vagy nagy botrány vagy nagy igazságtalanság vagy mindakettő egyszerre. A különben is elégedetlen közönség még elégedetlenebb lesz, gyanús szemmel néz nemcsak ily hanem másnemű irodalmi vállalatokat is, s mindinkább elhül a jótékonyság e szép módja iránt, melyet aztán majd a legnagyobb szükség esetében sem lehet sikerrel igénybe venni.

Mindezt rég el kellett volna mondani a lapoknak s illő kimélettel, de nagy erélylyel elvvé emelni, hogy minden jótékony cél cége alatt megindult vállalat tartozik cégének áldozni egész tiszta jövedelmét. Azonban a lapok ezt mindig elmulasztották. Ezért természetes volt, hogy a divatnak nemcsak gróf Bethlen Miklós, Tóth Kálmán és Dobsa urak hódoltak folytatva naptárukat, hanem jónak látta Szigeti úr is új szinházi naptárt inditani meg, a nyugdíjintézeti választmány pártfogása mellett a tiszta jövedelemnek felét igérve. Végre a Magyar Sajtó-ban felszólalt valaki Szathmárból, azon helyes elvet fejtegetve, hogy a Szinházi Naptár-nak egész jövedelme legyen a nyugdijintézeté, mert különben a cég csak üres hang, s az előfizetők célja nem lesz elérve. Mindenki azt várta, hogy a Magyar Sajtó pártolni fogja e helyes elvet s mind a két naptár szerkesztőit felhivja az egész tiszta jövedelem odaajánlására. A Magyar Sajtó mást tett: csak Szigeti úr naptára mellett izgatott s gróf Bethlen Miklós, Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urakat felhivta naptáruk megszüntetésére. E logikátlanságot élesen lobbantá szemére a Hölgyfutár, de az irodalmi polémia határai közt. Erre a Magyar Sajtó, vagy a mint később kiderült, Török János úr egy sokkép rágalmazó cikkel felelt, mit aztán a Hölgyfutár oly módon viszonzott, mely csak azok előtt menthető, kik ismerik a magán-körülményeket s tudják, hogy a Hölgyfutár e lépésre kényszerülve volt. Török János úr folytatta rágalmait s csak akkor hallgatott el, midőn Dobsa Lajos és Tóth Kálmán urak több igen méltánylandó ok miatt megszüntették naptárukat s előfizetőiket Szigeti úrnak küldötték.

Ime röviden az egész polémia, mely nem szül hasznot, csak botrányt. Pedig az elvkérdést ki kell vivnunk mind az irodalom, mind a közönség iránti tekintetekből. Ez elv sokkal természetesb, jogosabb, mintsem a mondottakon kivül még bővebb fejtegetésre is szorulna. Ezért bátor vagyok felszólitani lapjaink szerkesztőit, hogy támadjanak meg minden jótékony cél cége alatt megindult vállalatot, mely nem egész tiszta jövedelmet ajánl jótékony célra s ezt kezdjék a Szigeti úr vállalanát, hol különben is holmi koczkáztatásról legkevésbbé lehet szó. Felszólítom továbbá irótársaimat is, hogy közremunkálásukkal oly vállalatot ne támogassanak, mely nem hódol ez elvnek s így a Szigeti úrét sem mindaddig, mig a nyugdijintézetnek csak bizonyos részt igér, részemről nem támogatom, mivel ugyan a vállalat keveset vagy épen semmit sem veszt, de az elv nyer valamit, talán egy két hivet az irók közül s erkölcsi súlyt a közönség részéről.