II.

A Magyar Sajtó 83-ik számának nyiltterében a Szinházi naptár ügyében írt czikkemre egy hosszú czikk jelent meg Török János úrtól, melyet nem hagyhatok egészen szó nélkül.

A czikk nagyrészt felszólalásom indokát gyanúsítja. Ez indok szerinte nem egyéb, mint moralis alakba burkolt bosszú, melyre magamat láthatlan rugók által ingereltetém. A ki elfogulatlanul olvasta czikkemet, észrevehette, hogy elv mellett és visszaélések ellen küzdöttem, a személyek közt nem téve különbséget. Nekem Szigeti úr ez ügyben épen annyi volt, mint Tóth Kálmán és Dobsa Lajos urak, már csak azért is, mert mindegyikre egykép alkalmaztam azt a helyesnek ismert elvet, tudniillik, hogy minden jótékonysági czég alatt megindult vállalat tartozik czégének áldozni egész tiszta jövedelmét. Minden czikkből csak annyit szabad kiolvasni, a mennyi benne van s valamely tett láthatlan indokait bosszúnak nevezni nem kevesebb, mint logika nélküli rágalom.

Ez értelem nélküli rágalmon kivül van még Török úr czikkében egy pár fenyegetőzés, melynek eredményét nyugodtan várom s egy csoport ferdítés, melyekre nézve czikkemre utalom az olvasót.

A dolog érdemébe, a felállított elv megvitatásába nem bocsátkozik Török úr. Most is csak azt ismétli, a mit már többször elmondott. Újra elmondja, hogy a nyugdíjintézeti választmány nem ereszkedhetik vállalkozási kisérletekbe, hogy Szigeti úr a maga koczkázatára adja ki a naptárt s minthogy veszthet, tehát illő nyernie is s több effélét. A választmány ellen senki sem beszél. A választmány igen helyesen teszi, hogy nem ereszkedik vállalkozási kisérletekbe; valamint azt is helyesen tette, hogy nem a Tóth Kálmán és Dobsa Lajos urak vállalatát ajánlá a közönség pártfogásába, hanem Szigeti úrét, mint olyant, mely amazoknál többet, fele jövedelmet igér. Azonban ez semmit sem bizonyít a mellett, hogy vajon Szigeti úr helyesen tesz akkor, midőn félkegyelmű czéget használ s így a méltányos díjon kivül, mely már magába is ellensúlyozza azt a sokszor emlegetett koczkázatot, még nyereségre is számít. A koczkázat kikerülhetlen mind a közönség, mind a szerkesztő részéről, az egész tiszta jövedelem odaigérése esetében épen úgy, mintha csak bizonyos részt igérünk. Ez a dolog természetében fekszik, min egyikünk sem segíthet. De azon nem csak segíthetünk, de tartozunk is segíteni, hogy a jótékony czél varázsát ne gyöngítse az üzérkedés jogos gyanúja, s az irodalom ne legyen kitéve megaláztatásoknak. Csak másfél év óta kezdenek divatozni irodalmunkban e félkegyelmű jótékonysági czégek. Ezelőtt mindenki cynismusnak tartotta volna ilyesmivel előállani, kivétel nélkül mindenki egész tiszta jövedelmet ajánlott, például br. Eötvös, Császár Vahot és mások. Ez elvkérdés, itt személyes tekintetek nem határozhatnak. Épen azért újra felszólítom a szerkesztőket és irótársaimat az elv kivivására. A sikeretlenség nem a mi hibánk lesz, de ha meg nem bélyegezzük e botrányos visszaélést, kötelességet mulasztunk.