I.

A mit tájékozó bevezetésünkben csak érintettünk, tartozunk kifejteni; s ezt részint hosszabb elméleti czikkekben, részint e rövidebb biráló szemlékben akarjuk megkisérteni. Amott a szinészet és dráma legfőbb kérdései körül fogunk vizsgálódni, itt a szinpad nevezetesb jelenségeit veszszük szemle alá.

Kitűzött szempontjaink sem az abstract tökély, sem az öntetsző szigor szempontjai, sőt ellenkezőleg viszonyaink concret felfogásából folyók. Szerintünk a magyar szinészet és drámairodalom még nem ért ugyan virágzási korszakot, de azért a közelebbi évekig folytonos fejlődésben volt. Most sülyedni látszik, a mennyiben semmi újabb mozgalom nem mutatkozik, mely tovább fejlését bizonyítaná. Midőn ezt fölfejtettük, nem az abstract tökély követeléseivel állottunk elő, hanem csak a fejlődés egy újabb fokozata mellett izgattunk, melyet bajaink bonczolata mintegy önmagától tűz ki. Szinészeink csak photographizáló természetiessége ellenében némi eszményítést kivánni, nem annyi, mint a Talma és Ristori művészetét követelni tőlök; a szinpadi hatás elhasználtnak nyilvánítva, a drámai hatás felé törekvést sürgetni, végetlenül kevesebb, mint csak a shakespeare-i és molière-i művek iránt bírni fogékonysággal. Értsük meg egymást. A kritika, ha nem nagyobbszerű jelenségekkel van dolga, rendesen a körülményekhez alkalmazza magát s méltánylata vagy hibáztatása majd mindig viszonyos. Ez elv különösen a fejlődés forrongásaiban vagy más válságos időkben bír érvénynyel, midőn a kritikus tiszte nemcsak ítélni, de egyszersmind küzdeni is. A mi bizonyos körülmények között méltánylatra, sőt túlbecsülésre is számíthatott, mert haladás volt, később hibáztatást vagy épen megtámadást idézhet elő, mert sülyedéssé vált. Kisfaludy Károly tragédiái a magok idejében megérdemelték a méltánylatot s épen azért ma is irodalomtörténeti becscsel bírnak, nem azért, mert jeles művek, hanem mert elsők valának, melyekben a magyar Musa némi erővel szólalt meg. Vörösmarty, kivált a nyelv és dictióra nézve, tovább vitte, a mit Kisfaludy kezdeményezett. Ők ketten nevezetes fejlődési fokozatot képviselnek, épen úgy, mint később Szigligeti és Czakó, kik a szinpadi hatás elvénél fogva új hódítmánynyal gazdagíták a színpadot. Azonban megállapodhatunk-e itt? Megállapodtunk s épen azért sülyedünk. E sülyedést nem segítheti elő a kritika is, s midőn ellene dolgozik, nem remekekre vár, hanem csak haladást óhajt, s legkevésbbé túlszigorú, mert csak a puszta törekvést is képes méltányolni.

Ezt azért jegyezzük meg, mert kritikától elszokott irodalmunkban minden túlszigornak látszik, a mi divatlapjaink stereotyp csevegéseitől elüt; s mert épen egy oly műről akarunk szólani, mely csak ezelőtt tizenöt vagy harmincz évvel számíthatott volna méltánylatra. Jókai Dózsa György czímű tragédiáját értjük, mely csodálatosan egyesíti a Kisfaludy-Vörösmarty és Szigligeti-Czakóféle tragédiák gyöngeségeit. A mű jambusokban van írva, de ha e jambusok jobbak is, mint Kisfaludy nagyon is szabad jambusai, jóval gyöngébbek a Vörösmartyéinál s mint párbeszédek csak egy pár szép lyrai hangulatig, s néhány erőteljes rhetori dictióig emelkednek. Tehát újra ott vagyunk, hol ezelőtt harmincz évvel, sőt hátrább, mert azóta harmincz év telt el. A conceptio nélkülöz mindennemű tragikai alapeszmét; a cselekvény fejlődésében kevesebb a drámai élet, mint Szigligeti vagy Czakó jobb műveiben, de nem hiányzik a szinpadi hatás, ha nem is épen emezek virtuózitásával alkalmazva. Tehát újra ott vagyunk, a honnan menekűlni óhajtanánk: a szinpadi hatás elvénél s talán egy kevéssel hátrább; mert Jókai meg is akarta magát különböztetni, s oly vakmerő játékot űzött a történeti személyekkel, sőt az egész korral, minőt elődei soha sem mertek. Íme a nagyszerű tragédia, melyet Egressy, Shakespeare imádója és Schiller ócsárlója, annyi dicsérettel halmozott el; melyet Császár, Alfieri tisztelője és Petőfi szigorú bírálója, nem győz magasztalni, s melyben divatlapjaink kritikusai egy új drámai iskola hajnalát üdvözlik. Valóban könnyen érthetjük a túlszigor vádját. A szegény magyar kritika maholnap terror alá jut, ha elég gyáva lesz megijedni a zajongástól.

A drámai hatás mellett izgatván, először is a szinpadi hatás elvét kell megtámadnunk e tragoediában. A szinpadi hatás oly műszó, melyet sokkép értelmeznek, s mely alatt a többség egészen mást ért, mint a mit tulajdonkép jelent. A drámának hatni kell, és épen a szinpadon, a hová írták; ezt annyira nem lehet tagadni, hogy a drámai forma egész elmélete ez egyszerű tényen alapszik. Innen a legszorosb egység, mely nem tűr episodot, a sebesen fejlődő cselekvény, mely egyenesen a megoldás elé siet, – mert az előadás legfeljebb csak negyedfélóráig tarthat; innen a csak nagy vonásokban kivihető jellemzés, mint a frescoképeken; mert a finom részletezés a szinpadon nem tehet hatást; innen a par excellence cselekvő személyek küzdelme és az erős tényben mutatkozó katastropha; mert a költő csak személyei által szólhat s nincs eszköze a passiv személyt, a lassú fejlődést, a szembeötlőleg nem látható katastrophát érdekesekké tenni, mint például a regényírónak. Azonban a hatás és hatás közt különbség van. A műben ott lehet a szoros egység, ha alapeszméje bizarr ötlet vagy tév-világnézlet, mely legfeljebb csak izgatni képes; a cselekvény rohanhat, ha a véletlen vezeti vagy egész fejlődése csak kiváncsiságunkat ébreszti föl; a költő festhet nagy vonásokkal, ha csak érzékeinkre tud hatni; személyei lehetnek cselekvők, ha küzdelmeik nem érdemlik részvétünket; a katastropha mutatkozhatik erős tényben, ha csak borzasztani és ellágyítani bír, s nem egyszersmind megrázni és fölemelni. Mégis a költő hatni fog, ha elég ügyességgel bírt a drámai formának a szellemtől megvált eszközeivel meglepni és kijátszani a kevésbbé mívelt nézőt. Sőt, ha elég merész – s miért ne lenne az, midőn ezáltal legalább egy pár évre a népszerüséget bitorolhatja – még tovább is mehet s a hatás drasztikusabb eszközeit is megragadhatja. Hivatkozhatik a napi szenvedélyekre, igénybe veheti a közönség hiuságát, szeszélyeit, korlátoltságát, erkölcstelen hajlamait. Lehet szemfényvesztő, bohócz, circusrendező. Bizonyos hatás ritkán fog elmaradni, mert a tömeget ideig-óráig épen úgy ámíthatja és ronthatja a költő, mint akármely politikai charlatan. A szinészek a legtöbbször kapnak az ily hatásos darabokon; részint mert tetszik a tömegnek; részint mert – a mint Heine mondja – feltalálhatják kedvencz jelmezeiket, testszín tricoköltészetöket, megtapsolt kirohanásaikat, hagyományos grimassaikat, aranyfüstös phrasisaikat, s az egész affectált műczigányságot: oly nyelvet, melyet csak a szinpadon beszélnek, virágokat, melyek csak e csinált földben virulnak, gyümölcsöket, melyeket csak a szinpad lámpafénye érlel, oly természetet, hol nem isten, hanem a sugó leheletét érezzük, a szinfalrázó tombolást, szelid fájdalmat fuvolakisérettel, kendőzött ártatlanságot a bűn karjaiban, trombitaharsogást, dobpergést s több effélét.

Nem mondjuk, hogy Szigligeti és Czakó a hatás ez utóbbi nemeivel éltek volna; utánzóik ugyan lesülyedtek ide is, de szerencsére kevés szerencsével. Ők magok inkább azon eszközöket vették igénybe, melyeket a puszta, úgy szólva önmagáért álló forma nyujt s hatottak technikai ügyességgel, tehát a bensőtől meg-megváló külsővel. Erre vetvén a fősúlyt, műveikben nagyobb a szerkezet ügyessége, mint a compositio ereje, érdekesb a külső bonyodalom, mint a benső fejlés, aránylag többet ér a kidolgozás, mint az alapeszme, s a tragicum hiánya vagy gyöngesége miatt, inkább tudják a nézőt szórakoztatni, vagy megdöbbenteni, mint megrázni és fölemelni. Hatottak, mert a hatás eszközeit alkalmazták, habár hiányosan vagy félszegen, nevezetes jelenségként tüntek fel irodalmunkban, mert elődeik épen a forma titkait értették legkevésbbé s azért bizonyos pontig jótékony befolyást gyakorolva, haladásnak voltak eszközlői. A hiba nem a hatás eszközeiben rejlik, hanem a hiányos vagy félszeg alkalmazásban s a kórjel az, hogy túlbecsüljük a külsőt, sőt hibáink és gyöngeségeink öszvegét eszménynyé akarjuk emelni. A külső és belső öszhangja, az eszmével összeforrott forma, minden eszköz, melyeket a szinpad természete nyujt vagy parancsol a szellem jó szolgálatában és a szellemhez irányozva: ez az, a mit drámai hatásnak nevezünk, a mit elérni minden irodalomban kevésnek sikerült, de a hova törekedni mindenütt érdem s nálunk kétszerte.

Szigligeti egyik hirlapi cikkében nem rég azt jegyzé meg, hogy ő ugyanazt nevezi szinpadi hatásnak, melyet mi drámainak mondunk s így csak szavakban van köztünk különbség. Valóban azon értekezésben, melyet ezelőtt tíz évvel a Kisfaludy-társaságban olvasott vala föl, és melyet kijavítva a Szinházi Naptár-ban adott ki újabban, sok olyasmiről szól, mit drámai hatásnak is lehet nevezni. De mi szükség egy jó műszót olyannal váltani föl, melyet az egész világon csak bizonyos hiány vagy félszegség megjelölésére használnak. Mégis csalódnánk, ha azt hinnők, hogy Szigligeti ok nélkül nevezi a drámai hatást szinpadinak. Értekezésében sok jó gyakorlati tanácsot ad, noha töredékesen, össze-visszahányva s ritkán kifejtve. Sokat gondolkozhatott a drámáról, többet mint a mennyit leírni képes, de vizsgálódása legörömestebb a külső felé irányul s elméletében is a fősúlyt a dráma mesteremberi oldalára fekteti. Például, hogy csak egyet említsünk, beszél a tragédiáról s egy árva szóval sem magyarázza meg a tragikumot. Lehet-e tragédiát tragikum nélkül írni, úgy látszik oly kérdés, melyre dramaturgiánk igennel felel. Legalább Szigligeti értekezéséből az jő ki. Jókai ez elmélet szerint írta tragédiáját s talán épen a Szigligeti tanácsa után.

Dózsa Györgyben valóban csak a tragikum hiányzik, e csekélység, a mit tragédiaköltőink elmélete és gyakorlata annyira mellőzhetőnek hisz. Ezen kívül sok olyasmit találhatni benne, a mi hatásra számíthat. Jókai nem érti ugyan annyira a bensővel meghasonlott forma titkát, mint elődei, de ebbeli hiányait tudja pótolni holmi ezzel egy értékű dolgokkal. A műnek nincs határozott alapeszméje, a cselekvényben hiányzik a központ, de a költő oly érzületre támaszkodik, mely sokaknál sokat feledtet. A Régi jó táblabirák költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos osztály részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti ellenszenvre hivatkozni. Költői igazság helyett, mely oly kevéssé szokta legyezni az aristocratiát, mint a democratiát, politikai éretlenségnek hódol, mi a hatásnak sokszor nagy eszköze. A cselekvény nem fejlődik folytonos erővel, de azért a költő gondoskodik a hiba kárpótlásáról is. Például a második felvonás eleje csak hátráltatja a fejlődést, de nem hatás nélküli, mert egy pár hazafias dalt hallunk elszavaltatni, s ez mindig hat a magyarra, miben egyébiránt semmi rosz nincs. A dalok elég szépek s lapjaink, melyek szép lyrai versek nagy szűkében vannak, közlésökkel csak önérdeköknek szolgáltak s nem a dráma jó hírének. A negyedik felvonás végén, hol a bonyodalomnak a katastropha felé sebesen kellene sietni, egy regényes episod tolja föl magát, mely a katastrophára legkisebb befolyással sincs, de a jelenet elég érzékeny, valóságos melodrámai, melyet akár fuvolával kisérhetni. Egy szegény leány áldozza föl magát kedveséért, ki őt nem szereti, egy titkos szerelmes öli meg kedvesét tévedésből. Az ember sajnálkozik és fölizgatva érzi magát, mit minden esetre csak hatás eszközölhet. Az utolsó felvonás kissé bágyadt, de úgy hiszszük, velünk együtt mindenki kiváncsian várta, vajon meg fogják-e sütni Dózsát, a mint híre járt. E hatásos jelenettől megkimélt a költő; csak egyik személyével, Lórával nézette végig s mondatta el e hajborzasztó kegyetlenséget. Kárpótlásul ez is elég. A kegyetlenség hallva is elég borzalmas undort kelt s felizgathatja a politikai éretlenséget, mi szintén hatás s mit, ha szinpadról jő, bátran nevezhetünk szinpadinak.

Mindez megvan a műben, mindez hatás. De hol van az a hatás, melyet a tragédiától vár lelkünk s a mely nélkül hijábavaló mindennemü szinpadi mesterkedés? Hol a tragikai hős, ki lebilincselje részvétünket jeles, nagyszerű vagy megdöbbentő tulajdonai által? Hol a tragikai összeütközés, mely vagy a viszonyok kényszerűségén, a hagyományos erkölcsökben, a kegyelet, a társadalmi rend, az állami és családi kötelességek követelésein alapszik, vagy a hős hibáiból, tévedéseiből, büneiből foly, a szenvedély, kisértés, csáb, az ármány által kifejtve? Hol a tragikai katastropha, midőn a hős vakmerővé, tévedtté vagy bünössé válván, a nélkül, hogy eltörpülne, nemesist idéz föl maga ellen és megbukik, hogy könnyezzünk sorsán, mert megérdemelte részvétünket, hogy megnyugodjunk bukásán, mert vakmerőségeért, tévedéseért vagy büneért lakolt? Sehol; vagy a hol mutatkoznék is, csirájában elfojtva! Dózsa vitéz férfiú, nemességet nyer s a keresztes hadak fővezérévé emelkedik; nagyravágyó, hűtelen lesz régi kedveséhez s egy oligarcha hölgybe szeret. Ez oly expositio, melyből válhatik tragikum. Szerelmét nagyravágyása idézi elő, új helyzetéből foly s a nélkül, hogy eltörpítené oly tévedés és bűn, a miben nemesis rejlik. Azonban a költő nem e viszonyra fekteti alapeszméje súlyát. Ez egészen csak mellékes dolog, miből semmi derekas nem fejlődik, egy kis szerelmeshistoria, talán az asszonyok kedveért. Jól van. A költő alapeszméje e szerint valami egyéb. Dózsa nagyravágyó, kinek nemes célja van; hatalmas úrrá, a haza szabaditójává, második Hunyadi Jánossá akar válni. Talán akadályokkal küzd, talán az oligarchia a király által elvéteti tőle a fővezérséget, a mint azt évkönyveinkben olvassuk? Nem. Jókai Dózsáját senki sem akadályozza célja kivitelében. Vele csak gúnyolódik az oligarchia, különösen Zápolya; aztán meghallja anyja halála hírét, ki Zápolya börtönében arája becsületéért halt meg, s csúfondárosan temettetett el; találkozik régi kedvesével, kit Zápolya el akar tőle rabolni. Tehát a kegyelet érzéséből támadt bosszú az, a mi elvonja céljától s előidézi bukását, miből ismét származhatik tragicai érdek? Nem. Dózsa nem igen akar anyjáért boszút állani, kedveséért még kevésbé, kit már nem is szeret; őt leginkább sértett büszkesége bősziti föl s csak akkor tüzi ki a forradalom zászlóját s fordítja seregét nem a török, hanem az aristocratia és aristocrata intézmények ellen, midőn Zápolya a fővezérség jelvényét tépi le melléről s önnépe előtt meggyalázza. Ebből is válhatik tragikai érdek. A megbukott forradalom rend szerint tragikum, főleg ha a megalapított rend, a jogosan létező ellen támadt föl s nem tudott helyébe olyat állítani, a mi megállhasson, mert nagy ballépései, túlságai, bűnei miatt eljátszotta a siker jogát. Így Dózsának azért kellene bukni, mert semmivé akarja tenni a fennálló rendet, mely a nagy visszaélések dacára is életerősb s így több létezési joggal bir, mint az ő új társadalma. Jókai máskép gondolkozik s egészen Dózsának ad igazat; szerinte a XVI-ik század hajnalán az aristocratiai alapon nyugvó társadalom egészen elhasználta magát s az 1789-ki francia elveket csak alkalmazni kellett. Legalább az egész műből ez jő ki; nem csak az aristocratiát rajzolja egészen romlottnak, hanem az általa képviselt társadalmi rendet is. Az semmit sem használ, hogy Bornemisza és Csáky Lóra némi rokonszenvet gerjesztő mázzal vannak kifestve; ők tulajdonkép nem képviselik a fennálló rendet s titkon többé kevésbbé Dózsával tartanak, sőt Lóra végszavaiban azon jobb nap fölvirradása után eseng, mikor teljesülni fog mindaz, a mit Dózsa akart. Dózsát tehát Jókai nem buktathatja meg felforgatási vakmerőségért, melyet épen ellenkezőnek fest s így ez alapon nem fejlődhetik tragicum. Jól van. De Dózsának mégis bukni kell, a mint hogy meg is bukik. Miért? Talán tévedései, túlságai, bűnei által játszodja el a siker jogát? Talán roszul használja hatalmát vagy vágytársai irigységével, ármányaival kell küzdenie, a mi benső feloszlásra vezet? Nem. Dózsa mérsékelt, eszélyes férfiú, társai pedig az engedelmesség példányai. Talán a nép értetlensége, dühe, bősz szenvedélyei, sőt saját boszúvágya oly lépésekre sodorják, melyek minden nyomán nemesis kel ki? Nem. Egy pár hadnagy, holmi megbukott mesterember, beszél ugyan vagyonfelosztásról s több efféléről, de a nép sokkal okosabb hadnagyainál, nem osztozik e nézetekben, sőt ha osztaná is, Dózsa nagy fegyelmet képes fentartani s így minden csak tőle függ. Dózsa maga pedig kegyes jó úr, ki nem szereti a vérontást, pusztítást, épen nem aristocrata, hogy kegyetlenkedjék, jogtalanságokat kövessen el, s legfeljebb csak fenyegetőzni képes. Talán épen lágysága, engedékenysége buktatja meg? Oh nem. Azon tettéből, hogy az elfogott főurakat, legnagyobb ellenségeit, szabadon bocsátja, nem származik semmi olyas, noha származhatnék, a mi drámaivá válva elősegítené a katastrophát, vagy megfoghatóvá tenné. Társai nem lázasztják föl ellene a népet, csak gyanakodni kezdenek reá, s meg akarják ölni a fogoly Csáky Lórát, kit e tett indító okának hisznek. Azonban ez sem történik meg; semmi viszály nem támad a vezér és népe közt, minden marad ugy a hogy volt és Dózsa mégis megbukik. Miért? Mert meggyőzik. Ily katastrophával még a történetiró sem elégítheti ki olvasóit, nemhogy a költő. Oly hőst, ki nem követ el vakmerőséget, kinek nincsenek tévedései vagy bűnei, megbuktatni s iszonyú kinok közt végeztetni ki, a legundorítóbb eszme, a mit költő kigondolhat s a tragédiai kontárság ne továbbja.

De ne ragadjon el hevünk, legyünk lelkiismeretesek s ne hallgassunk el a műből semmit, mi még tragikai indoknak hazudhatja magát. Dózsának csakugyan van nagy bűne, tudniillik az, hogy nem hisz egy jövendőmondó czigánynőnek, ki azt jósolja neki: egy ellentől félj csupán, a ki a bort meg nem iszsza – és megkegyelmez Bornemiszának, mielőtt a nevét tudná. Ezért kell szegénynek Jókai szerint lakolnia a kinok kinjával, egyébért semmiért. Ime a tragikai katastropha a vak sors legnevetségesebb indokára alapítva. Legkevésbé sem csodálkozunk, hogy Dózsa nem hisz a cigánynő jóslatában s így szól:

Bolond nő, ám bolondabb a ki kérdez
Tőle okos szót és a legbolondabb,
Ki tartogatja azt.

Ő felvilágosodott ember s már politikai elveinél fogva ismeri a XVIII-ik század philosophusait de ha babonás volna is, mit ér, ha mi nem vagyunk azok, Dózsa bűnét nem látjuk bünnek s bukását nem foghatjuk meg? Jókai, úgy látszik, hallott valamit a régi görög tragoediák fatumáról s jónak látta à la Kakas Márton kiparódiázni. Valóban ez a mű közepén előrántott fatumféle valami s oly költőietlenül alkalmazva, nem több paródiánál. Lehet-e napjainkban a görög fatumot vagy ezzel rokon elemet alapúl venni és mennyiben, még döntetlen kérdésnek nézhetik sokan, de azt mindenki elismeri, hogy azt csak a mythikus tárgyak szenvedik meg, s akkor is a mű organismusába olvadva s élő szenvedélyekre támaszkodva, a viszonyok által kimagyarázva s az ezer Scylla és Charybdis közt a phantasia rendkivülien hitető erejével kivíve. Jókainak már tárgya sem türt meg ily alapot, feldolgozása pedig a legelhibázottabb. A jóslat még annyira sem döbbenti meg Dózsát, hogy zavara valami látható tényben mutatkozzék. Ha e pillanat óta elvesztené önbizalmát, félszeg rendelkezéseket tenne és mindinkább sodortatnék tévedésről tévedésre, bűnről bűnre, még értenénk valamit s lehetne kisütni egy kis tragikumot. Így nem értünk semmit, a műnek nincs tragikai hatása s legfeljebb csak a politikai éretlenekre hathat, mert egy ártatlanul megbukott nagy embert bámulhatnak, kin az aristocratia iszonyú kegyetlenséget követ el s ez elég nekik.

Jókai épen oly költőitlenűl fogta föl Dózsát, mint a mily hűtlenűl a történethez. E két hiba a jelen esetben egymást segítette elő. A költő, ha csak kissé hűbb a történethez, költőibbé válhatik. Jól tudjuk, hogy ez eset nem mindig áll. Néha a történeti hűség ellentétben van a költői igazsággal, s ekkor a költő tartozik hűtlen lenni a történethez, mivel hódolnia kell a költői igazságnak, a művészi világ e gondviselésének, mi mindennél több. Mi sem tanácsolnánk mást, de egyszersmind megjegyeznők, hogy a költő szerencsétlenül választotta tárgyát, s ha eleget is tett a költői igazságszolgáltatásnak, megrontotta az illusiót, mely minden költői mű alapföltétele s így a költői igazságszolgáltatásnak is egyik része. Tudjuk, hogy nagy tekintélyek szólanak ellenünk. Lessing más nézetben van s a magyar költők, ha egyebet nem is, ezt jól megtanulták hamburgi dramaturgiájából. Valóban Lessing a legtöbbször jogosan és mindig erős dialecticával védi a költői igazságot a történeti hűség ellenében, s csak abban hibázik, hogy a kérdés egyik fontos oldalát érintetlenül hagyja. Az ifjabb Corneille Essex gróf czimű tragédiája birálatában így tanít: «Röviden szólva, a tragédia nem dialogizált történet; a történet a tragédiára nézve nem egyéb, mint nevek repertoriuma, melyekkel megszoktunk bizonyos jellemeket összekötni. Talál a költő a történetben sok oly körülményt, melyeket tárgya egyénítésére és kidíszitésére használhat: jól van, használja. Csak hogy ezt épen oly kevéssé lehet neki érdeműl tulajdonítni, mint az ellenkezőt hibául». Ha ez azt teszi, hogy a történethez hű tragédia még nem költői érdem s a történethez hűtelen tragédia birhat nagy költői érdemmel, tökéletesen igaz. Lessing talán csak ezt akarta kiemelni. De a kérdésnek más oldala is van tudniillik: vajon a történethez hűtelen és nagy költői érdemmel biró tragédia nem lesz-e költőibb, ha a történethez hű marad, vajon a legjobb költői mű hatását is nem fogja-e paralyzálni szétrombolása azon illusiónak, mely a néző kedélyében oly eleven, meleg, szent s melyet a költő oly hideg és vakmerő kezekkel érint. Erre lehetetlen igennel nem felelni, annyival inkább, mert a költő történeti hűsége nem a történetiróé. A költő éveket napokká tehet, tetszése szerint mellőzheti a nem lényeges adatokat, kiegészítheti, alakíthatja a lényegeseket, az inkább regényesen érdekes, mint történetileg fontos episodokból csak a történeti háttért tarthatja meg, a kétes és vita alatti kérdésekben saját felfogása után indulhat, sőt tovább mehet s nem követi a történetirót, hanem a hagyományt, az oklevelek dacára is ki nem irható naiv hitet. Mindezt teheti a költő s épen az illusio végett, de azt nem teheti, nem szabad tennie, hogy ismert és nevezetes egyéniségeket jellemeikkel épen ellenkező világításban tüntessen föl, hogy meghamisítsa a nagy tényeket, s meghazudtolja a történet szellemét, – s annál kevésbé, minél ismertebb, minél nemzetibb tárgyat dolgoz föl. Próbálja meg például valaki Hunyadi Mátyásnak III. Rikhárd jellemét adni; irja meg tragédiáját oly nagy erővel, oly elragadó igazságszolgáltatással, mint Shakspeare a magáét, bizonyosan meg fog bukni, mert könnyelmün ellenkezésbe jött a köztudattal, mert vakmerően játszott a nemzeti hagyományok iránti kegyelettel s nem bir hitetni.

Ha a történeti hűtlenség még a jó tragédiában is méltán hibáztatható, mennyivel inkább meg kell rónunk azt oly műben, mely a történeti hűséget a költői igazság ellenére mellőzi. Dózsa jelleme nagy szabadságot ad a költőnek. A történet csak annyit mond róla, hogy vitéz, durva, dölyfös és kegyetlen ember volt. Jókai sok mindent csinálhatott volna belőle, csak ártatlant és kegyest nem, festhette volna nemes jelleműnek, ki fokonként sülyed, csak tett volna belé némi daemoni hajlamokat. A nép bőszültségét és kegyetlenségeit élénk szinekkel festik történetiróink; Jókai megelégszik az aristocratia kegyetlenségei illustrálásával. A történet sokat beszél Ulászló kormánya gyöngeségéről, mely vészbe döntötte a hazát, Jókai mindent az aristocratiának tulajdonit. Az oligarchia akkor valóban romlott volt, de nem oly nyomorult és aljas, minőnek Jókai festi, különben le sem győzhette volna a nagy Dózsát, ki Jókai szerint a tiszta democratiát képviseli, holott nem képviselt egyebet az elnyomott nép rosz szenvedélyeinél. S minő Zápolyát fest, mivé teszi Európa egyik legnagyobb oligarcháját, a kit utóbb királylyá emeltek? Impertinens léhává, szivtelen kéjenccé s kérkedő kegyetlenné. Nem mondjuk Zápolyát nagy embernek; ereje nem állott arányban nagyravágyásával, több volt a hiúság benne, mint a becsszomj, ohajtá a haza veszélyét, hogy alkalma legyen megmenteni; a veszély eljött, ő nem volt képes megmenteni s csak sirni tudott érte. Azonban ez árnyoldala mellett fényoldalairól sem feledkeznek meg történetiróink. Jó hadvezér volt, igazságos biró, jártas a közügyekben s nagy népszerűséggel birt az egész magyar birodalomban. Mint magán embernek még több tiszteletre méltó tulajdona volt. A mi a Dózsán elkövetett kegyetlenséget illeti, az tulajdonkép nem az ő műve. Ő Dózsának csak megbuktatója, nem bakója volt. Amaz iszonyatos kínhalált úgy akarta a kor szokása, mely Dózsa kegyetlen leleményességét hasonló leleményességgel rendelé visszatoroltatni; úgy akarta a temesvári itélőszék, melynek tagjai a törököktől tanult s Kinizsy által adott példát kivánták követni s mennyiben a megfenyitendő büntett még iszonyatosb volt, fölülmúlni.

Mindezt tudva – s ki nem tudja, ha Magyarország történetét csak felületesen is ismeri – még akkor sem nézhetnők végig e művet zavart illusio és megbántott nemzeti érzés nélkül, ha az valódi költői mű volna. Azonban Jókai azt mondhatja, hogy épen az illusióért lett hűtelen a történethez, mert csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert csak így támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van; vette tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól – s ilyenek nagyon sokan vannak a hazában, – a kik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.