II.23)

Válaszomat sokan fölöslegesnek tarthatják méltán. A ki birálatomat és Jókai fölszólalását figyelemmel olvasta, magyarázat nélkül is eligazodhatik s akár helyeselje, akár ne széptani nézeteimet, könnyen átláthatja, hogy Jókai nem akar engem érteni s a ráfogás, gyanusítás és pletyka oly mellékösvényein jár, melyeket, ha nem megvetni, legalább kerülni tartoznék. Azonban némi magyarázat még sem maradhat el; részint mert lehetnek nem elég figyelmes olvasók; részint mert egy pár vádat föl kell világositani.

Jókai polemiája igen sokban hasonlit tragédiájához. Tragédiájában a tragikum hiányzik, polemiájában az okadatolás; ott a politikai, itt az irodalmi éretlenek tapsait vadásza, sőt tragédiájának egész mellékdarabját irja meg, melyben ő maga játssza az ártatlanul elkinzott hős szerepét nagy szinpadi hatással. Nem látjátok? Ott ül koldusruhában, bekötözött tagokkal, mintha sebei volnának. Sir, rimánkodik, könyörög, koldul. Panaszolja fünek-fának, hogy holmi nagy urak hajdui árulkodnak utána s üldözik, mint országháboritót, pedig jámbor, békés ember s a mi keveset tett, az olyan, mit báró urak is tesznek; bezzeg ezeket nem bántják, mert hatalmasak, csak őt üldözik, mert utban levő szegény ember; hijába lépett egyezségre egyik hajduval, hogy legyen iránta jó indulatu – mégis üldözi; égbekiáltó árulkodás!… ő nem lázasztó, ki a szőlődézsma, és tagosztály ellen izgat, sőt ellenkezőleg kezét-lábát csókolja a méltóságos, nagyságos és tekintetes uraknak, mégis bántják ezek a kegyetlen hajduk, kik buzgóbbak uraiknál. És jajveszékel és alamizsnáért nyujtja ki kezét. Hálás szerep, meginditó jelenet, egészen Jókaias tragikum. Az ember önkénytelen szánalomra lágyul; magam is örömest vetném oda a részvét filléreit, ha nem ellenem szólna a panasz s nem kellene fölkiáltanom: ne komédiázzék kend, ne ámitsa a világot, nem bántotta kendet senki, lóduljon a dolgára!

S ez nem tréfa, hanem komoly valóság. Jókai oly méltatlanságok következtében koldulja a közönség részvétét, melyeket rajta senki sem követett el. Untalan csak arról panaszol, hogy én őt, mint országháboritót, mutattam be, ki drámája által a köznépet a szőlődézsma és tagosztály ügyében teendő egyezkedések ellen bujtogatja; bevádoltam, beárultam az egész aristokratia nevében és az aristocratiának (értse, a ki érti!), hogy drámájában megtámadta a magyar aristocratiát; művének politikai hatását fejtegetve, a magyar nép éretlenségéről beszéltem, s kardot huztam a végveszélylyel fenyegetett nemesség ügyében.

Mindebből egyetlen betü sem igaz!

Birálatomnak idevonatkozó helyei a következők: «A Régi jó táblabirák költője, ki nem rég zsákmányolta ki a hajdani kiváltságos osztály részvétét, most jónak látta a régi jó aristocraták iránti ellenszenvre hivatkozni. Költői igazság helyett, mely oly kevéssé szokta legyezgetni az aristocratiát, mint a democratiát, politikai éretlenségnek hódol, mi a hatásnak sokszor nagy eszköze.» Más helyt: «A műnek nincs tragikai hatása s legföljebb csak a politikai éretlenekre hatott, mert egy ártatlanul megbukott nagy embert bámulhatnak, kin az aristocratia iszonyú kegyetlenséget követ el, s az elég nekik.» És végül, midőn a történeti hüségről van szó, mely épen a költői illusióért szükséges, ez áll: «Jókai azt mondhatja, hogy épen az illusióért lett hütelen a történethez, mert csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert csak igy támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van; vette tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól, – s ilyenek nagyon sokan vannak e hazában – kik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.»

Azt teszi e az, a mit Jókai rám fog? A legtávolabbról sem. Szavaimnak, melyet egész birálatom, még bővebben kimagyaráz, röviden ez az értelme: Jókai nem szolgáltat költői igazságot, mert a néplázadást tévedések, bünök, minden benső kényszerüség nélkül buktatja meg, az aristocratiát physicailag és erkölcsileg lehetlennek festi, mégis győzelemre juttatja s e költőietlen eljárására hihetőleg befolyt holmi speculatió az aristocratia iránti ellenszenvre, mi valóságos politikai éretlenség; Dózsa nem tud tragikai hőssé emelkedni, épen ártatlansága miatt, a mű egészen nélkülözi a viszonyok vagy szenvedélyek nemezisét, mely nélkül nincs tragicum s legföljebb csak azoknak tetszhetik, kik a költészetben is politikai éretlenségök kielégitését vadászszák. Jókai hütelen a történethez, mert a legcsattogóbb tapsok kedvéért nem akarja elrontani azon politikai éretlenek illusióját, kik Dózsát, mert a nép ügyéért küzdött, tévedés és bün nélküli erényhősnek hiszik és Zápolyát, mert az aristocratia győzelmét vivta ki, csak a leggazabb embernek tudják képzelni. Látható, hogy megrovásom alapja tisztán széptani volt s oly kevéssé aristocrat, mint democrat szinezetü. Ha Jókai nem Dózsáról, hanem Coriolánról ir tragédiát s oly ártatlannak festi, oly oknélkül buktatja meg ezt is, mint amazt, ugyanazt irom, a mit Dózsáról irtam, tudniillik a költő politikai éretlenségre támaszkodik és költői igazságszolgáltatás helyett, az aristocratiának hizeleg. Szóval ez a tragikum kérdése, nem az aristocratia vagy democratiáé, s midőn Jókai az utóbbi térre viszi a vitát, csak irodalmi éretlenségre támaszkodik, azok tapsait hajhászsza, kiket nem érdekel a dolog lényege, de szeretik a népszerü phrasisokat s jóizüen nevetnek holmi Hovelvek-Antrum- és Bathrend-féle értelem nélküli elmésségeken.

E szerint mindazt, mi Jókai művének politikai hatására vonatkozhatnék, teljesen mellőztem. Nem fejtegettem, hogy Dózsa igy fölfogva jelen politikai viszonyaink közt nem épen jótékony hatásu, hogy behegedt sebeket téphet föl, melyeket érinteni a költőnek is csak óvatosan szabad, hogy a költő tartozik érteni korát s több ilyesmit, miből a rabulista kibetüzhette volna azon állításokat, melyeket Jókai reám fog. S mindezt nem azért mellőztem, mintha nem tartoznék a kritika körébe, a kritikának nem azok a határai, melyeket Jókai talán Vajda és Szegfii kritikai dolgozataiból ismer – hanem azért, mert meg voltam győződve, hogy Jókai nem politikai rosszakaratból irta Dózsáját ugy, a hogy irta, legföljebb költői speculatióból, hatáshajhászatból, vagy épen korlátozottságból; mert a műnek ez oldalát fejtegetni több ok miatt kényesnek tartottam; mert elvégre megigértem neki, hogy művének politikai hatásáról nem fogok szólni. Ez tulajdonképen nem valami ünnepélyes igéret volt, hanem egyszerű nyilatkozat. Jókai panaszolta nekem, hogy a Magyar Néplap szőlődézsmát és tagosztályt emleget s némelyek rosszakarattal gyanusitják, mintha az aristocratia ellen ingerelné a népet. Én olyasmit feleltem reá, hogy származhatik valami jóakaratból s lehet mégis rossz hatása; a tragédiát elhibázottnak tartom, de politikai rosszakarattal nem fogom gyanusitani s több effélét.

Jókai rég igyekszik föltüntetni igéretemet, mintha azt báró Eötvös kedvéért tettem volna, hogy ne legyen kénytelen báró Eötvös regényére hivatkozni. A dolog kissé máskép áll. Ellenkezőleg, biztattam Jókait, hogy irjon báró Eötvösről minél többet s minél erélyesebben; én szeretem, ha az irók nyiltan kimondják egymás művéről itéleteiket, s a magam részéről senkit sem tisztelhetek és szerethetek anynyira, hogy ellene, ha meggyőződésem kivánja, ne irjak.

Jókai igéretemet oly kevéssé akarja érteni, mint birálatomat s mint szószegőt mutat be a közönségnek. Nem botránkozom meg benne. Jókainak mániája szeretni minden könyvet, gyülölni minden kritikát, magasztalni minden irót, gyalázni minden kritikust. Nem tesz föl róluk semmi jót s igyekszik őket erkölcstelen embereknek festeni. Alkalmasint mélyen meg van győződve, hogy a kritikus nem is lehet becsületes ember; rossz férj, hütlen szerető, csalfa barát, kárörvendő és irigy, szivtelen, megvesztegethető és mindenek előtt hazafiatlan. Legalább minden eddigi polemiája ilyes meggyőződésre mutat. Nem szokott eszméért szállni sikra s mindig csak gyanusitani szeret. Nem nagy lélekbuvárlat kell hozzá, hogy polemiái tartalmát előre megmondja az ember. Ha megbirálnák a Magyar nemzet története czimü munkáját, melyben a tudatlanság a könnyelmüséggel vetekszik, tüstént igy kiáltana föl: «Az a kritikus a Szalay barátja, s haragszik, hogy az én históriám jobban kel, mint barátjáé, ahhoz a clubhoz tartozik, mely ellenem összeesküdött, ilyen a magyar kritika.» Ha regényeit birálnák, melyeket eddig csak dicsértek s elismernők bennök az elismerni valót, megrónák a megrovandót, igy irna, vagy iratna Kakas Márton által: «Ezek a rossz hazafiak megakarják rontani a magyar irodalmat, magok nem tudnak irni, csak a másén rágódnak, irigylik népszerüségemet, jövedelmemet stb.» Ha megrónák azon bárgyunál bárgyubb czikkeket, melyeket Tóth József a Magyar Sajtó tárczájába irt, s melyeket Jókai oly nagy hangu elbizottsággal magasztalt s ajánlott a közönségnek, mindjárt kész volna a felelettel. A kritikusokat eszi a méreg, egy szinész jobb széptani dolgozatot irt, mint ők, féltik a konczukat, s több efféle. Ha tragédiáját birálja valaki s benne tragikum helyett politikai éretlenséget talál, uczczu neki, ráförmed: Te árulkodó, te szószegő, te… te… isten tudja még mi! A hiuság és önzés e nevetséges mániájából aligha kigyógyul Jókai. Egyébiránt vigasztalhatja magát azzal, hogy nálánál jelesebb irók is szenvedtek e betegségben. A kritikus e betegség rohamait, melyek rendszeresen gyanusitó feleselésekben jelentkeznek, nem is veheti rossz néven. Természetesnek találja és élesen megrója. Ennyi minden, a mit tennie kell. Én e kötelességet Jókai irányában már egyszer teljesitém, most másodszor teljesítem s ha isten éltet, alkalmasint teljesiteni fogom még egynehányszor.

A mondottak után bizton befejezhetném polemiámat; a főkérdés megczáfolásával a többi magától elesik, de mégis folytatom, hogy még inkább földeríthessem Jókai szemfényvesztő fogásait és szólhassak a báró Eötvös regényéről, a melyre való hivatkozással Jókai rajtam oly mély sebet vél ejthetni.

Jókai el akarván hitetni a közönséggel, hogy én az ő tragédiáját nem a tragicum hiánya és a puszta hatáshajhászat miatt támadtam meg, hanem mert megtámadta benne az aristocratiát, a szőlődézsma és tagosztály ellen izgatott s a XVI. század kényurait festve, megsértette a mai kor önfeláldozó nemességét, szörnyen mentegetőzik s művét az oligarchia s nem az aristocratia ellen iróknak vallja be. Szememre veti, hogy nem értem az oligarchia és aristocratia közti különbséget, e két fogalmat kényem-kedvem szerint cserélgetem. Csáky Lórát (egy leányt) oligarchának nevezem és legyaláz minden valaha létezett magyar oligarchiát és föltétlenül magasztalja a magyar aristokratiát Árpád idejétől egész napjainkig.

Összezavartam-e az oligarchia és aristokratia közti különbséget, az közönyös a vita alatti kérdésre nézve. Ha már Jókai az oligarchia ellen irottnak vallja be tragédiáját, azt kellett volna bizonyitania, hogy művében az oligarchák mint oligarchák s nem mint aristocraták szerepelnek, hogy Dózsa nem az aristocratiai intézményeket, hanem az oligarcha kormányt akarta megbuktatni, s nem a nemességet szándékszott kiirtani, hanem csak az oligarchákat. Egyébiránt Jókai az oligarchia fogalmát nem a legszabatosban magyarázza meg. A philosophia és politikai műszavak rendesen szorosb és tágasb értelemmel birnak és ritkán szószerintivel. Oligarchia szoros értelemben azt teszi, a minek Jókai állítja, kevesek uralkodását, azon különbséggel, hogy az oligarchia rendesen az aristocratiai intézmények kinövése, midőn nehány aristocrata bitorolja az egész aristocratia jogát, vagy még annál is többet. Azonban széles értelemben mindazokat oligarcháknak szokás nevezni, kik az aristocratiában roppant birtokaik, vagy családi összeköttetéseik, vagy személyes érdemeiknél fogva tulnyomó befolyást gyakorolnak a közdolgokra, különösen azon korban, midőn még a királyi hatalom nem volt a XIV. Lajos fogalmai szerint megszilárdulva.

S ez értelemben Hunyadi is csak olyan oligarcha volt, mint Zápolya; mindenik a kisebb nemesség vállain emelkedett, amannak fia lett király, ez maga, s a különbség köztük az, hogy az egyik nagy ember volt, a másik nem. Hogy az oligarchiában a nő nem szokott uralkodni, mikép az egyeduralomban, abban Jókainak igaza van. Nem is ez értelemben neveztem Csáky Lórát oligarcha leánynak, hanem csak úgy, mint oligarchának leányát, – ha herczeg leányt lehet mondani, mért ne oligarcha leányt is – oligarcha leánynak pedig nem érzülete miatt gondoltam, hiszen ő tökéletes democrata, ki egészen fölfogja és méltányolja Dózsát, hanem mert Ulászló udvarában az első palotahölgy szerepét játszsza, Zápolya is kacsingat rá, ki, mint tudjuk, mindig királyleányok keze után járt s hihetően nem jelentéktelen születési hölgyeknek udvarolt oly fényes ünnepélyen, a minővel az első és második fölvonás kezdődik.

Azonban, mint fennebb is mondám, mindez keveset foly be a kérdés lényegére. A fődolog az: vajon Dózsa az aristocratia mellett fogott e fegyvert az oligarchia ellen, vagy a nép ügyében az aristocratia ellen? Ez utóbbin senki sem kételkedik; csak maga Jókai, ki polemiájában egészen mást állít, mint a mit tragédiájában festett. Zápolya és társai műve egyetlen jelenetében sem szerepelnek, mint oligarchák, azaz kevesen uralkodik, kik megszorítják a királyi hatalmat s az egész aristokratia jogait bitorolják, hanem mint aristocratát, s Jókai görög philologiája ellenére, nem épen a legjobbakként. Valóban e fölött idővesztegetés vitatkozni. Elhagyom hát. Azon paradoxont sem bonczolom, hogy Amerikának oligarchiája van aristocratia nélkül; Giskrát, Fortunatus Imrét, Fuggert sem bántom; azt is bizvást hiheti tőlem Jókai, hogy a mohácsi veszedelmet egyedül az oligarchia okozta s a kisebb nemességnek nem volt nagy része benne, hogy oligarchák nem feküdtek a csatasikon, hogy Zápolyára csakugyan bebizonyult a készakarva elkésés, s a mohácsi veszedelem után tüstént szövetkezett a törökkel és meg sem kisérlé megmenteni az ország függetlenségét, de azon hizelgésnek is beillő bókot, melyet a magyar aristocratiáról mond, nem hagyhatom szó nélkül. Ugyanis azt állitja, hogy a magyar aristokratia tartotta fönn mindig az országot, az oligarchia vesztette el mindig. Jókai úgy látszik hamar feled és hamar tanul, s a hatás kedvéért most egy, majd más rokonszenvet vesz igénybe s mindig a politikai éretlenekét. Szerinte a magyar aristocratia mindig fentartotta az országot, tehát soha sem dönté vészbe, soha sem voltak nagy bünei, mindig hazafias, bölcs, a polgári erény példányképe volt. Ilyesmit semminemü osztályról nem lehet mondani, legkevésbbé egy századokon át uralkodó hatalomról. A magyar aristocratiának, mint minden aristocratiának, minden hatalomnak, minden politikai pártnak megvoltak a maga tévedései és bünei, melyek részint a hatalom természetéből folytak, részint egyes nevezetes egyéniségek által lönek előidézve, részint bizonyos korszakokban a megromlottságból állottak elő. A történet hiven feljegyezte a fény és árnyoldalt, a hazafiság és sülyedés, a gyöngeség és erő, az erény és bün korszakait s ezt elismerni nem szükség, hogy aristocrata vagy democrata érzelmüek legyünk, csak igazságosaknak kell lenniök s ez elismerés által még nem gyaláztuk vagy magasztaltuk a jelen nemzedéket s nem itéltünk semminemü politikai rendszer vagy elv fölött. Jókai ezáltal akar kimenekülni a politikai éretlenséggel kaczérkodás vádja alól, hogy más és épen ellentétes politikai éretlenséggel kacérkodik s azt tevén mégis a «Budapesti Szemlét» akarja gyanusitani holmi szolgalelkü uszályhordással. Mindent föláldoz egy kis gyanusitásért, nehány sor hatásáért, egész czikke szellemét, egész tragédiáját, önmagát. Valóban nem én irok Jókai ellen, nem én czáfolom meg czikkét, hanem ő maga.

Még utolsó sánczából kell kivernem Jókait, melyben annyira biztosnak érzi magát. A báró Eötvös regényére való hivatkozást értem. Lássuk, hogy áll ez a kérdés.

Jókai azt állitja, hogy ő tragédiájában azt tette, a mit báró Eötvös Magyarország 1514-ben czimü regényében, sőt sokkal kevesebbet. Nem nemzeti bün Dozsát valamely költői mű tárgyául választani. Eötvös regényében kegyetlenebb kifakadások vannak, a democrat eszmék merészebben kifejezvék, pedig midőn e mű megjelent, sokkal válságosabb időket éltünk, mint most. Akkor a jobbágyság még nem volt fölszabaditva, a nemzet kiváltságos osztálya pártokra szakadott, s ha valaha, csak ekkor lehetett Dózsa rémképét egy politikai irányu mű által fölidézni. Akkor miért nem róttam meg báró Eötvöst a politikai éretlenséggel való kaczérkodását, miért rovom meg csak Jókait, honnan e kettős felfogása egy és ugyanazon dolognak! Hihetősen onnan, mert báró Eötvös egy hatalmas, nagy befolyásu férfiu, kinek én kegyét hajhászom, pártfogoltja, tányérnyalója vagyok s több efféle.

Először is azt jegyzem meg, hogy báró Eötvösnek sem régebb, sem ujabb regényeiről soha sem irtam sem birálatot, sem ismertetést. Jókai közelebbről is irt és oly magasztalást, melyet én minden pontjában teljességgel nem irnék alá.

Másodszor: 1847-ben, midőn Eötvös regénye megjelent, még tanuló diák voltam s birálatok helyett chriákat dolgoztam tanáraimnak. Harmadszor: Jókait sehol nem vádoltam azzal, hogy miért választá Dózsát műve tárgyául, hogy Dózsa vagy más személyei miért fakadnak ki XVI. századbeli aristocratia ellen, hogy a népmozgalom jól rosszul democrat eszméket képvisel, hanem a következőkkel: nem tud költői igazságot szolgáltatni s a nép és aristocratia festésében politikai éretlenségre támaszkodik; nem tudja tragikailag megbuktatni Dózsát és a forradalmat, talán épen a politikai éretlenek kedvéért s több ilyesmivel, miket már elég bőven fejtegettem. A kérdés tehát csak a körül foroghat: támaszkodott e Eötvös politikai éretlenségre, ugy fogta e föl Dózsát, a forradalmat és aristocratiát, mint Jókai?

A napokban ujra elolvastam báró Eötvös három kötetes regényét, de semmit sem találtam benne, a mi Jókait igazolhatná. Itt nincs helye birálni a regényt, föltüntetni fény és árnyoldalait; mindezt mellőzöm s csak arról szólók: támaszkodott-e a szerző politikai éretlenségre. Ezt báró Eötvös már előszava miatt sem tehette, hol a történeti regénytől oly szoros határok közt követeli meg a történeti hüséget, minőket a műbiró nem kivánhat. Mint idézeteiből s egész munkájából látszik, regényére annyi történeti tanulmányt tett, mennyi történeti tudományos műnél is számot tenne s Jókai történeti hütlenségét semmi se viláigosthatja fel könnyebben a nagy közönség előtt, mintha elolvassa báró Eötvös regényét. Eötvösnél tulajdonkép nem is Dózsa képviseli a democratiát, hanem Lőrincz, a czeglédi pap s miután a szerző a művészet határai közt egész vadságában festi a néplázadást, a katastrof felé igy kiáltat föl Lőrinczczel: «Hogy szabadságért küzdjön, hittam föl a népet, s az vadságában felülmulta egykori zsarnokait. Egy jobb lét alapját akarám lerakni s csak ingoványt láték körülöttem, melyre épiteni nem lehet stb. A harcz, a melyet kezdék, nagyobb, hogysem azt egy ivadék bevégezné. Az anyagi szabadság, melyért a nép fegyvert fogott, mindaddig el nem érethetik, mig szellemi szabadsága ki nem vivatott s talán századok mulnak el, mig az megtörténik.» Mond-e valaki ilyesmit Jókai tragédiájában? Van e festve a néplázadás tévedése és büne, hogy indokolva legyen a bukás? Teljességgel nincs! S hogyan festi báró Eötvös Dózsát és környezetét, a katastróf előtti jelenetekben? Dózsa utánozza a fényüzésben és oligarcháskodásban Zápolyát s bősz és részeg szenvedélyeknek engedi át magát, melyeket csak testvére iránti szeretete enyhit. Egész táborán észrevehető, hogy az embereknek volt okuk föltámadni, de tévedéseik és büneikkel megszeplősiték az eszmét és eljátszották a siker jogát. Hogy báró Eötvös az aristocratiának nem kedvezett, igen természetes, de nem festette oly nyomorultnak, mint Jókai, s jobbjait nem czimboráskodtatta a lázadókkal s ügyelt arra, hogy ugy tüntesse föl, mint oly társadalmi kényszerüség képviselőjét, melynek győzelme Dózsa ellenében elkerülhetlen és benső szükségesség. Én csak ennyit kivántam Jókaitól. Ezt teljesitve, még nem irt volna jó tragédiát, mert a conceptiótól még sok van a kivitelig, de legalább politikai éretlenség helyett tragicum lesz vala művében.

A mi végül Jókai azon megjegyzését illeti, hogy mielőtt a magyar nép valamelyik osztályának politikai éretlenséget vetek szemére, nőjjek még egy kicsit, csak mosolyognom lehet. Én nem neveztem a magyar nép sem egyik, sem másik osztályát politikai éretlennek, csak Jókait, magasztaló birálóit s azokat, kiknek a tragédia Dózsa és a forradalom éretlen fölfogásáért tetszik. Ennek kimondására nem szükség nagyság, csak annyi értelem és izlés, mennyit birálatomban kifejteni igyekvém. Jobb lesz, ha megjegyzi magának: bármily nagy érdemei vannak és lehetnek, oly nagy ember soha sem lesz – mert ilyenné iró nem emelkedhetik – hogy gyanusitásokkal terrorizálhassa a szabad véleményt, elnémithassa a kritikát.

Mindig találkozni fog magyar kritikus, ki e vakmerőségéért büntetni fogja és megbélyegzi.