A VIGJÁTÉKRÓL.25)

E munka néhány felolvasásból van összeállitva, melyeket a szerző Baselben tartott. Nem nagy igényü könyv, mélyebb analysis sincs benne, de nem is akar ilyen lenni. A szerző egy lehetőleg összevont, de élénk és vonzó rajzát akarta adni a vigjáték történelmének. Czélját el is érte. E mellett szempontjai és itéletei nagyrészt helyesek; kellemes olvasmány, s nem ártana átdolgozni vagy leforditni magyarra. A nagyközönség is élvezhetné, ugyis irodalmunk talán a vigjátékkal foglalkozott legkevesebbet. Kóstolóban rövid ismertetését adjuk egy német lap után.

A vigjáték eredetét általában véve, a mint mindenki tudja, a görögöknél kell keresni. A tragédia a Bachus-ünnep játékai- és énekeinek köszöni lételét, a komédia a különböző népünnepek rögtönzött bohózataiból állott elő. Azonban mig a tragédia a mythologiából meritette tárgyait, a komédia tisztán csak a satira körében mozgott s czélja nem volt egyéb, mint kigunyolni a még élő s meg is nevezett személyek cselekedeteit és elveit. E divat egész Aristophanesig tartott, ki régibb műveiben még élő és megnevezett személyeket gunyolt ki. Athénnek a lacedaemoniak általi bevételével mindezt tilalom szüntette meg s az ugynevezett régi komédia a középbe ment át, hova Aristophanes szintén tartozik s mely a valódi életet rajzolta ugyan, hanem már költött nevek alatt.

Aristophanes az első hires név a vigjáték történetében, kivált műveinek formája bámulatos Versei a legfinomabb attikai bájt lehelik, mond Mähly; nem vehetni észre rajtok, hogy egy művészi kéz kimért uton vezet és szabályoz mindent; a rohanó árnak könnyed, de biztos gátat vet, s a természetes szépségre a szabályosság bélyegét üti. Igaz ugyan, hogy e folyam nem a tragédi mélységes nyugalmával s meg nem zavart egyenmértékében áradoz, mindegyre fodros hullámocskákat vet, melyek fölülemelkedve a viz szinén, a partokat jobbra-balra érintgetik, de ez élénk mozgás, e játszi ringás mindig bizonyos szabályozott körben ismétlődik. A mi a tartalmat illeti, természetesen, szemben a tragédiával, a motivumoknak tulajdonképeni fejlődése, a cselekvény, nem szabályos, s benne a költő korlátban önkénye uralkodik. Aristophanes az egyenes vonalt gondosan kerüli, gyakran szilajon átvágja, elágaztatja, a legkülönösb és furcsább alakzatokra használja föl, vagy pedig épen a phantasia végtelenébe veszteti. Egy motivumot elejt s a közben már egy mást ragadott meg; az ember a valóság földjéről mindjárt-mindjárt a phantastikus világ légi jelenetei közé van emelve, a hol a rend, a szerves fejlődés elmélete föl van forgatva, sőt a nehézség physikai törvénye is elvesztette erejét. Minden egy nagy tűzbe van sodorva, melyet csak villámok világitanak, a lángész villámai.

A mint tudjuk, a görög komédiában három korszakot különböztetnek meg a régi közép- és uj komédiát. Ez utóbbiban már a tárgy is költött volt. Nagy veszteség, hogy e korszakból egyetlen mű sem maradt reánk; kitünő költők művelték e genret s köztük Menander, kit oly nagy magasztalással emlegetnek. Mindazon, bár gyönge másolatok, melyeket az őt utánzó római vígjátékairók hagytak reánk, mind az összes műértő régi világ véleménye ugy tüntetik föl Menandert, mint nagy költőt, kinek műveiben az általános humanitás lehe a legfinomabb műveltség virágillatával egyesül s a ki igen jól ért ahhoz, hogyan kell a selejtest; köznapit és esetlegest közértékü jellemrajzzá olvasztani s typikai példánynyá emelni.

Menaderrel kezdődik az ujabb vigjáték is, mert a drámai oekonomia, a cselekvény tervszerű keresztülvitele, a bog megkötése és kioldása tekintetében is remek műveket irt, mit annyival inkább bámulhatni, mivel a vigjátékban használható motivumok akkor nem voltak oly bőségben, mint most. A mi számos és apró árnyalatokba vesző viszonyaink, osztályaink, életmódunk, nem állottak a görög vigjátékiró rendelkezésére. A szerelem érzése is, mely az élet és vigjáték oly változatos anyaga, akkor sokkal egyszerübb volt s hiányzott erkölcsi alapja, a menynyiben leginkább a hatærákkal való viszonyokra vonatkozott. De ha a házasság a görögöknél nemesebb és szentebb lesz vala is, a nő még sem foglalhat kitünőbb állást a vigjátékban, mivel ez nem benn a házban folyt le, hanem künn az utczán, a ház előtt, hol a görög nőnek tulajdonkép nem volt mit keresni. E szokást ugyan a chorus eltüntével könnyen meg lehetett volna változtatni, a menynyiben az előbbi korszakokban, chorus kivánta a cselekvény ily nyilvánosságát, azonban nem érezték szükségét, a házasságra alapitott családéletnek még nem volt nagy hatása a kedélyekre.

A rómaiak egészen a görögöket utánozták. Leghiresebb vigjátékiróik, Plautus és Trentius, anyagot és formát tölök kölcsönöztek. Plantusnak sok az elnézése, szeszélye, kombináló tehetsége s érzéke a komikai iránt. Mind születésére mind műveltségére nézve a nép gyermeke lévén, jól tudja rajzolni az alsóbb osztályokat s még nyelvsajátságaikat is feltünteti. Az anyagot illetőleg, minden esetre a görögök utánzója, de néha eredeti feldolgozó. Rabszolgái és parasitái soha sem fogynak ki a humoros ötletből, találó élczből; szójátékai gyakran szerencsések s akaratlan is megnevettetik az embert; a mi a cynismust illeti, sem több, sem kevesebb nincs benne, mint a mennyit egy szolid római baj nélkül eltürhet; mindenütt friss szin, hegyke vonások, nyers humor és sehol unalom. Terentius szelidebb, lágyabb természet s a tulajdonképeni komikai erőt illetőleg sokkal szegényebb is Plautusnál, de a diadalok művészetében s a társalgás finom sima nyelvére nagyon fölötte áll. A ki a hibátlan latin stilusban akarja képezni magát, nem mellőzheti Terentius iskoláját; a ki mulatni kiván, Plautushoz kell fordulnia. Terentius az anyag feldolgozásában mindig ugyanaz, nem kicsapongó, kimért; az alaprajz csinos, a jellemzés gondos, majd mindenik művében, de sokkal inkább görög, mint Plautus.

Róma sem a drámának, sem a komédiának nem volt valódi termőföldje. A barbárság idejében hirét sem hallhatni e művészetnek, csak mikor a mysteriumok és moralitások már rég divatban voltak, állott elő ismét egy vigjátéki genre az utczai és farsangi bohózatokból. Az olaszok az elsők, a kik ujonnan valódi komédiákat kezdettek irni. A későbbi időből különösen két nevet kell kiemelnünk: Gozzit és Goldonit. Goldoni, nem alap nélkül, azt hitte, hogy a vigjátékirónak a valódi élet képét kell adni művében; aggályos hűséggel is másolta azt s e közben csaknem megfeledkezett a költészetről, Az élet száraz részleteit gazdagon föltalálhatni vigjátékaiban, de a költői felfogásnak, a lángész sugarainak, melyek e tömeget megvilágitanák semmi nyom sincs bennök. Vele összehasonlitva Gozzi phantasta, de phantastikája életet fejez ki s legkalandosabb cselekvényei sem siklanak ki egészen az élet uralma alól. A szabályok szinmű mértéket egyébiránt nem lehet műveire alkalmazni alkalmazni. Gozzit nem hasonlíthatni ugyan Shakespearehez, kinek mélységétől nagyon távol van, de azon költői nemre nézve, a melyben dolgozott, mindent megtett, a mit lehetett, sem többet, sem kevesebbet; mindenesetre költő volt.

Az olaszokat a spanyolok követték, kik a vigjátékban még kitünőbb hely elfoglalására látszottak hivatva. Mindenesetre Cervantes nagysága nem a vigjáték tervén emelkedik; de a ki a komikai regény oly remekét tudta megteremteni, természetesen tehetségeinek kellett lennie az ezzel oly rokon vigjátékra is. Fájdalom, korábban irt vigjátékai elvesztek, pedig alkalmasint ezek voltak a jobbak, mert a későbbieket, úgy látszik, inkább lázas sietségben irta, mint költői nyugalomban; nem homályosíthatta el Lope de Vega emelkedő csillagát, műveiben nem volt elég fény s a világon egyetlen költő sem versenyezhetett a termékenység e csodagyermekével. Ha Cervantes a vigjátékban sokkal nagyobb költő is, még sem lehetett volna rossz néven venni a spanyoloktól, sőt az egész világtól, hogy bámulatteljes tiszteletökkel egyedül azon férfiun csüngöttek, ki a költészet kertét, mintegy varázslóként, a legpazarabb bőségben ültette be a legszebb, a legillatosb, bár néha csak különös és bizarr, virágokkal. Lope de Vega hihetlen sokat irása mellett is tetőtől talpig költő volt, tevékeny és termékeny majd minden nemben, de a drámaiban még is legkitünőbb. S nem csak írt drámákat, élete egy szerelmi és harczi kalandokkal teljes dráma. Később a papi pályára lépett, hogy nyugalomban egészen a költészetnek szentelje magát. Nem tudja az ember művei számát bámulja-e, vagy azt a könnyüséget, melylyel irt, vagy azt a költőiséget, mely a pazarlás mellett is, bőven áradt szelleméből. Egy pár száz műről nem bizonyos, vajon ő irta-e, maga 1500-at vallott be, alkalmasint kevés, mert néha reggeli előtt fárdság nélkül megirt egy-egy szinművet. Kivált a találékonyságban nagy, azaz cselekvényt fejleszteni, személyei egymáshoz való viszonyaiból, a külső körülményekből a legkülönbözőbb helyzeteket, fordulatokat és katastrophokat állítani elő. E mellett szelleme mozgékony, mélyen lát a természetbe és életbe, érzesei hevesek, phantasiája és gondolatja emelkedett, s éles érzéke van a szenvedélyek felfogására. Mindenesetre árnyoldalai is vannak. Az ellentétekkel igen kirivón játszik, képeit tulhamozza, csak versei dallamosságának összhangját nem zavarja semmi. Stilusa nemes, elragadó, tele röppenő élczczel és áradó szenvedélyességgel. A mi jellemrajzát illeti, bár kevés ecsetvonással rajzol, de kellőn tud kiemelni, s különösen erős a nők rajzában. Komikai személyei parodiakép állanak szembe hőseivel s a reflectáló elem képviselői. Különös előszeretettel viseltetik a vigjátékhoz, ez legkedvesb gyermeke.

A spanyoloktól a francziák sokat tanultak. A franczia vigjáték legbevégzetteb alakja Molièreben tünik föl. E férfiura méltán büszke nemzete, s ha a csodálók tulzása mértéken felül emelkedik is, mint La Harpenál, ki azt mondja, hogy Molière s a vigjáték ugyanegy fogalom, azt csak ellensulynak vehetni a németek irányában, kik őt nagyon kicsinyitni törekednek, például Schlegel, ki szerint Molière csak XIV. Lajos udvari bohócza. Molière lángész, ki mindig megtalálja a helyest s az élet teljét lelke tükörében tisztán felfogván, még tisztábban és szebben sugároztatja vissza. Igaz, nem Shakespeare, se minden tekintetben remek vigjátékot nem írt, de megtett mindent, mi korában és körülményei közt csak tehető volt. Ha Molièret helyesen akarjuk megitélni, tekintetbe kell vennünk, hogy maga előtt nem talált példányt s neki magának kellett utat törni az ugynevezett jellemvigjátékhoz. Ő alkotta meg először az ujabb komédiának modern tartalommal megtelt formáját, szilárd alapot adva neki és gondos jellemrajzzal gazdagítva. Mindez halhatatlan érdeme a művészet történelmében. Hogy Molière nem mindig eredeti, azért épen úgy nem lehet hibáztatni, mint Shakspearet; Terentius és Plautus szorgalmas tanulmányától nem is lehetett egyebet várni. Alakjai egész a velőig nem egyének ugyan, de az ember szolgai másolata s az átalánositó typus közt mégis középet tartanak. Műveitől épen nem lehet elvitatni az erkölcsi hatást csak azért mert nem tüntet fel czélzatosan ilyes irányt. Inkább azért lehet hibáztatni, hogy néhol igen sok benne a philosophiai elmélkedés. Molière vigjátékai mellett a Beaumarchaiséi a legjelentékenyebbek. Szinei kissé kirivók, de élethűk, az erkölcsi elvetemültség örvényeit festik. Figaró-ja elősegitette a franczia forradalom kitörését. A nép a főhősben, a ravasz, de életvidor s erkölcsileg még el nem gyöngült komornyikban, saját képét látta, valamint urának vakmerő erőszakoskodásaiban a fensőbb körökét. Ily hatásu mű nem lehet kitünű tulajdonok nélkül. Valóban Beaumarchaistől nem lehet eltagadni az elmés és élénk dialogot, a mozgékony cselekvényt, a drámai hatást, a kirivó, de erős ellentétet, a színpadi jártasságot. Az ujabb franczia vigjátékirók nagyon meghajlanak Scribe előtt, a ki királyként uralkodik felettök. Scribe csakugyan mind termékenységre, mind tehetségre nézve ritka tünemény. Néhány vígjátéka valódi példái a technikai bevégzettségnek, de a költészet gyöngéd lehelete nem érzik rajtok, s a röpke szellemdússág enyelgése sehogy sem pótolja e nagy hiányt. A jellem lelkiismeretes rajzával nem sokat gondol, ereje inkább a technikai mechanismuson nyugszik, az élő organismushoz nem annyira érzéke hiányzik, mint inspiratiója. Előtte az intrigue, a helyzet a fő, s ezt oly módon hajtja is végre, hogy e tekintetben mint példányt tanulhatni.

Az angolok közt először is Shakespearet kell emlitenünk, de egyszersmind előre kimondanunk, hogy Shakespeare vigjátéka nem nyujthatja tökéletes képét költészetének. Tragédiáinak némely komikai alakjai, mint Fallstaff s a bohóczok majdnem jobban bizonyitják komikai erejét, mint tulajdonképi vigjátékai. Ő nem érzi szükségét a tragikum és comikum éles elválasztásának, mindkét elemet összeolvasztja, épen mint az élet. Mai izlésünk nem kedveli ez összeolvasztást, ezért Shakespeare ma már e tekintetben nem szabhat törvényt a vigjátéknak. Aztán másfelől Shakespeáre vigjátékai nagy részt olasz novellákból vétetvén, nagyon távol állanak a mai élettől és felfogástól. Legtöbb vigjátékát, mostani osztályozásunk szerint, az úgynevezett nézőjátékok közé sorozhatni. Nála a vígjátékot leginkább a kibékülő, derült bevégzés jellemzi, ugyanis vigjátékai fejlődése gyakran aggodalom, rémület és szánakozás közt hánykodtatja a nézőt. A spanyol és franczia vigjátékoktól a Shakespearéit kiváltkép a jellemek éles rajza különbözteti meg, melyben Shakespeare felülmulhatlan. Aztán Shakespeare felülmulhatlan. Aztán Shakespeare költészetének megvan az az előnye, hogy mindig, még akkor is, midőn a burleszket érinti, mélyen erkölcsös, noha soha sem tűz ki czélzatosan erkölcsi irányt. Ő, mint Gervinus megjegyzi, az életet, mint egészet fogja fel, s maga is egész ember. Hát ha még ide vesszük azt a derék, ős, egészséges realismust, mely minden tulzást kizár mind fel, mind lefelé! – Sheridánnak kitünő tehetsége volt a vigjátékra; művei közt a Rágalom iskolája és a Vetélytársak legjelesbek. Majd minden megvan bennök, mi egy valódi vigjátékiró tulajdona. A jellemrajz részletezése oly teljes, hogy alig találhatni benne átalánositó vonást, a szinezés oly hű, hogy túl gondosnak tünhetnék föl, ha, mint főtörvény, nem urlaná a világitás leghelyesb elosztása. Valódi angol humor s azon egészséges elmésség nyilatkozik műveiben, mely önkénytelen e helyzethez simul. Jól választott tárgyain szigorú erkölcsi komolyság s csaknem polemikus irány ömlik el.

A vigjátéki irodalom terén a dánok is oly nevet tudnak felmutatni, mely a maga idejében, nemcsak hazájában, hanem Németországon is nagyon hires és népszerü volt. E név: Holberg. Születésére nézve nem volt dán, hanem norvég. – Bergenben született – azonban lakás és hivatal dánná tették. Németországon sokáig kedvencze vala a közönségnek, büszkesége e szinészeknek és példánya a vigjátékirónak. Lassanként egészen leszorult a német szinpadról, ma már alig adják műveit. Mintegy harminczkét vigjátékot irt melyeknek tárgyai a dán nemzeti életből vannak meritve. A polgár- és földmivesosztályt rajzolja kiváló előszeretettel. Az elmésség, gunyor, komikai erő, őszinte érzés, mély értelem oly összeolvadása tünteti ki a dán irodalom ez első kisérleteit a vigjáték terén, hogy aránylag csak kevés nemzet mutathat föl hozzájok hasonlókat.

A német vigjáték történelmét Mähly mintegy tizenkét lapon tárgyalja. Igaz, a német vigjátéki irodalom távolról sem vetekedik a franczia vagy angollal, de egy némettől mégis megvárta volna az ember, hogy saját nemzete költészetéről többet szóljon, ha mindjárt csak a jelenre hatás szempontjából is. Ismertetésünkben mellőzzük e részt, azonban Kneschke után, ki újabban a német vígjáték történelméről egy egész könyvet írt, ismertetni fogjuk a német vigjátékot is e lapok újalakú folyamában, annyival inkább, mert az ujabb időkig, mikor Scribe jött divatba, a magyar vigjáték majdnem egészen a német után indult.