EGY SZINHÁZI ZSEBKÖNYVRŐL.24)

Thalia Zsebkönyv, melynek Rousseauból van véve jeligéje, a ki a szinház legszenvedélyesebb ellensége. S még minő jelige: «Il faut des spectacles dans les grandes villes, et des romans aux peuples corrompus.» Az ember csodálkozik rajta és sehogy sem találja ki okát. E csodálkozás még nagyobb lesz, ha olvassuk az egyik szerkesztő czikkének elején: «Még mai nap is találtatnak elfogult balga emberek, kik e magasztos müvészet iránt bizonyos ellenszenvvel és előitélettel viseltetnek. «Miért hát oly iróból venni jeligét, ki, bár nagy szellem, minden esetre amaz előitéletes emberek közé tartozik? Ugy látszik, hogy a szerkesztőket a Rousseau mondatának első része hozta zavarba: nem vették észre, hogy annak más nemü értelme is lehet, mint a minőt ők óhajtanak, noha a mondat második része eléggé megmagyarázza a valódi értelmét.

Azonban ez minket ne zavarjon meg. E vállalat jó szándéku, ment minden nyerészkedésből, ifju lelkesedés szüleménye, s remélni lehet, hogy a jó szándékhoz és lelkesüléshez lassanként még egyébb is fog járulni, mert fájdalom meg kell vallanunk, hogy igy nagy részt gyönge dolgozatokkal nem igen lehet valamit elérni.

A zsebkönyvet Jókai ismeretes Prológ-ja nyitja meg; utána Fésüs Györgynek A budai magyar népszinház keletkezése czimü czikke következik. Népszinházunk keletkezésének történetét veszszük benne. Kár, hogy az érdekes adatokat, kevéssé szabatos, sőt néhol ferde elméletek és ötletek füzik össze. Szerző a magyar szinmüvészetet, vagy igen tul, vagy igen alá becsüli, sehol sem jár a rendes uton. Minő állitás például ez: «Ugyanis a többi (más) nemzeteknél a mulatság és müvelődés a czélok, melyeket a szinmüvészetnek el kell érnie. Nálunk e kettő csak mellékczél gyanánt tünik fel, s harmadik vagy talán inkább legeslegelső és főczél, a nemzetiség fentartása mellett.» Az igaz, hogy a szinészet is befoly a nemzetiség erősbitésére és nemesitésére, épen mint az iskolák, irodalom s több efféle, de hogy egymagára fentartja a nemzetiséget, a legalaptalanabb állitás. Aztán hogyan lehet az, hogy a szinmüvészetnek maga a müvészet csak mellékczélja? Hiszen a szinmüvészet csak annyiban foly be a nemzetiség erősbitésére és nemesitésére, s igy fentartására, amennyiben megközeliti müvészeti hivatását. A franczia és angol irodalom nem azért hódit, mert az irók francziául és angolul irnak, hogyan is irnának máskép, s ezen a studiumon már mi is tul vagyunk, hanem mert jeles vagy remekmüveket irtak vagy igyekeznek irni. A hamis elvek hirdetése mindig megboszulja magát. Ha a magyar szinmüvészet főczélja pusztán a nemzetiségi érdek, akkor elégedjünk meg, ha szinészeink jól beszélnek magyarul, ne várjunk tőlük semminemü müélvet, mit Fésüs úr sem óhajt.

Az is furcsa állitás e czikkben, ha a magyar nemzet az egész középkoron át egész Európának védfalát képezte a mindinkább növekedő ozmán birodalom ellenében. Az egész középkoron át nemzetünk sem lakott mostani lakhelyén, a törökkel pedig csak a középkor vége felé gyült meg a bajunk. Egyébiránt a mint már emlitettük is, e czikkben érdekes adatok vannak elősorolva, melyeknek egy részét olvasóinkkal is közöljük. Szerző előadván Molnár szinigazgató és az ifjuság kezdeményezését, Buda város községtanácsa gyámolitását, a második bizottmány alakulását, igy folytatja közleményét:

«A kiegészitett bizottmány most ujabb megkeresményeket s aláirási iveket bocsájtott ki, még magához az országgyüléshez is egy irásbeli folyamodványt intézett, azt a népszinháznak országos intézetté emelésére kerve, mely kérésre az országgyülés azonban feloszlása miatt nem válaszolhatott, s igy a szinház ezentuli sorsa a jövő titka.

A felhivás visszhangra talált sok buzgó hazafinál s ezek adakozásaiból amint már jelentékenyebb összeg gyült össze, a bizottmány telket keresett s erre nézve a lánczhidtól balra fekvő magtár a legalkalmasabbnak találtatott. Nem érdektelen e magtárról néhány szót szólanunk. Kezdetben, amint azt támoszlopai mutatják, Budavárának alsó határfalát képezte, később épületté egészittetvén ki (1470–1480.) Mátyás király istálónak használta; a törökök idejében Mustafa pasa (1566–1579.) őrtanyává változtatta át, mig a törökök kiüzetése után (1688–1848.) kincstári magtár lett belőle. Ezen épület falai között tehát, melyben a nagy király lovai, később a hitetlenek őrei tanyáztak, azután majd két századon át a kincstár gabonája tartatott, végre e prózai dolgok utóda Thalia lőn.

Ezen telek a lánczhidtársulaté volt, mely azt félévi felmondás kikötése mellett, évenkint 1500 forintért bérbe adta, mire a bizottmány Kimnach testvérek, budai ácsmesterekkel megegyezett, kik a szinházat 10,000 forintért felállitani megigerték. De a bizottmány az eképen épitendő szinházat igen kisszerünek tartván és Kimnach testvérek sem nyujthatván elég garantiát, az alkudozások ezekkel félbeszakittattak, s a bizottmány örömmel fogadta el Gerster és Frey épitész urak ajánlatát, kik nyilvániták, miszerint képesek lesznek a szinház tervét dij nélkül elkésziteni s az épitészeti munkálatokat is a jó ügy iránti kegyeletből segiteni.

Az épitész urak a tervet és költségvetést, mely hozzávetőleg 36,000 forintra számittatott, elkészitvén, azt a budai városi szépitő bizottmánynak nyujták be, mely a terv ellen azt a kifogást tette, hogy az épitendő szinháznak a takarékpénztár ujra épült házával párhumos homlokzattal kell birnia s innét a szinház csarnokának mostani ferde alakja.

A terv készen lévén, s a bizottmány csekély pénzösszeg fölött rendelkezhetvén, az építésre szükséges előkészületek megtétettek és 1861. junius 15-én reggel az csakugyan meg is kezdetett.

A épités megkezdése a pesti szinház épitésének első napjaira emlékeztetett. Lélekemelő látvány volt látni a bizottmány, szinészek, szinésznök és pesti jogászok kisded csapatát, kik durva munkához nem szokott kezeikbe, talán életökben először, ásót, kapát fogtak, azután talyigákon hordták a fövenyt félóra hosszáig ki a partra.

Két hónapig tartó megfeszitett munka után végre, a szép szinház szept. 14-én megnyittatott, még délelőtt, sőt délután is lehetett látni a munkások sürgő csapatát, mig a kalapácsütések elhangzottak és esti hét órakor azon épületben, melyben először nagy királyunk paripáinak nyeritése, később vad tatárok lármája hangzott, megcsendült az első nyilvános magyar szó s a zsufolt ház lelkesen vett részt a megnyitási ünnepélyen.»

A népszinház jelen állapotára nézve a következőket veszszük:

«Mi a közönségnek a népszinház iránti részvétét illeti, az ellen panaszkodni nincs okunk, azonban egy fájdalmas érzést el nem titkolhatunk, ha a szinház jövőjét vesszük tekintetbe.

Mert im a részvét, ha nem tulságos is, de mégis olyan, hogy a szinház, különösen a város által évenként ajánlott 1000 forint segélyezés mellett, szépen megállhatna és szép hivatásának napról-napra inkább megfelelhetne.

De mint fennebb emlitettük, a telek csak fél évre volt bérbe adva s igy annak letelte után, ha netán a lánczhidtársulat akadályokat görditene, a nemzet közadakozásából épült szinházat talán le kellene bontani, vagy legalább ennek zsarnoki önkénye alá jutna. Hogy ezen mindenesetre aggasztó körülmény elháritassék a bizottmány folyamodványt nyujtott be Buda város tanácsához, hogy a telket, melynek vételára 82,000 forintra rug, a lánczhidtársulattól a szinház javára vásárolja meg.

A város elejétől kezdve nagyobb részben elég lelkesnek mutatkozott a szinház ügye iránt, s igy most is majdnem biztos sikernek nézett elébe a bizottmány folyamodványa, midön egyesek ellenvetése az ügyet annyiban hátráltatta, hogy a telek a lánczhidtársulattól ugyan megvásároltatott, de a város nem vette fel a szinházat az általa pártfogolt intézetek sorába, hanem azt az eddig még ideiglenes bizottmány további felügyelete alatt hagyván, magának az érintet összegből négy százalékot fizettek.

És igy ez összegnek a napi jövedelmekből kell fedeztetnie, azonkivül az épitkezési költségek sem lévén egészben fedezve, ezek is a napi pénztárt terhelik. Ez iránt a bizottmány már felhivást intézett a nemzethez, melyben a pénzállapot pontosan ki van mutatva és a nemzet ujabb pártfogására van kikérve. S im bizton reméljük, hogy a nemzet, mely eddig segité elő e szinház ügyét, azt továbbra sem fogja elhagyni, hanem inkább oly állapotba helyezendi, hogy kitüzött czéljának és magasztos hivatásának egészen megfelelhessen.

Ezt mi is óhajtjuk és reméljük, s épen azért szeretjük, ha a jó ügyet oly czikkel compromittálják, mint aminő e zsebkönyvben az Urváry Lajos-é A budai népszinház jövője czim alatt. E czikknek nem annyira némely üres phrasisai s æsthetikai balfogalmain botránkoztunk meg, mint iukább azon, hogy Urváry a nemzeti szinház rovására izgat a budai népszinház mellett. «Szinmüvészetünk – mond a többek közt – ezelőtt egy helyen központosult: a nemzeti szinpadon. Boldog-boldogtalan ide hozza eszmeszülötteit s boldog-boldogtalan csalódott. Csalódott az intézet hivatásában. Ezen legkevesebbet sem csodálkozhatni, ha meggondoljuk, hogy a nemzeti szinház, egy kis korszakot kivéve, maga sem tudta, hogy miért létezik s azt a mai napig sem tudja.» Hogy a nemzeti szinház mennyiben oldja meg feladatát s mennyiben nem, hogy e tekintetben minő anyagi szellemi akadályokkal küzd, ahhoz sok szó férhet. Azt sem tagadjuk, hogy a visszaélések sem hiányoztak soha az intézetnél. De hogy a Nemzeti Szinház azt sem tudná, hogy miért létezik, vagy például ezt jobban tudná a Budai Népszinház, azon legyen szabad kétkednünk. Sőt a dolog ellenkezőleg áll. A budai népszinház igazgatójának épen az a baja, hogy néha téveszteni látszik szinháza hivatását s versenyezni akar a nemzeti szinházzal. Mi szükség a budai népszinházban tragédiákat s magasb vigjátékokat adni? A társaság sem alkalmas reá, a szinház sajátságos jelleme fejlődését akadályozza. E szinháznak a népszinmüvek, kisebb vigjátékok, melodrámák szinházának kell lennie, ebben kell versenyeznie a nemzeti szinházzal, hogy idővel leszoritsa e térről. Csak igy van értelme e két szinháznak. Nagy hiba egymással szembe állitani, mert ha a kettő között kellene választani, bizonyára minden okos ember előtt nem volna nehéz a választás. Szerencsére nem az az eset; két szinházunk van, mind a kettő megállhat egymás mellett, idővel egymást fogják kiegésziteni, s a közönség és irodalom egyiktől sem akarja megvonni részvétét.

A zsebkönyv többi része beszélyekből és verses költeményekből áll. Három beszélyt veszünk: Ferike, a szép mosóné, gr. Batthyány Juliától; A tévedések, Toldy Istvántól; Rang és becsület, Maszlaghy Ferencztől. Ehhez járul még Balázs Frigyesnek Emlékek a közelmultból czimü nem tudni miféle prózai dolgozata, mely vázlat akar lenni angol modorban, de tulajdonkép semmi sem. Őszintén megvalljuk, hogy mind a három beszély igen kellemetlen benyomást tett reánk. Nem vártunk sokat, s talán valamit még képesek leszünk méltányolni bennök, ha némi erkölcstelen érzület, mely többé-kevésbbé mind a hármon elvonul, el nem rontja vala minden kedvünket. Eszünk ágában sincs megtámadni egy nő s két fiatal iró szivét, sőt azt hiszszük, hogy a mint a meg nem állapodott jellemeknél vagy ábrándozóknál gyakori eset, elméletök- vagy példányképökben rejlik inkább a hiba, mint érzületükben. De ily felfogása a világnak, ennyi rothadt elem együtt, még is több, mintsem élesb szó nélkül maradhatna.

A Ferike, a szép mosóné, czimü beszély, mint egészen rendén levő dolgot, fest oly viszonyt, mely a társadalom legelemibb felfogásával is ellenkezik, Ferike (a név Francziskának szörnyü szerencsétlen forditása) segitőnője Sárának egy molnár-utczai derék mosónőnek és kedvese Laczinak, Sára fiának. Semmi de semminemü körülmény nem akadályozza, hogy elvegyék egymást, mégis csak aztán gondolkoznak, hogy oltár elébe lépjenek, midön már megszületett gyermekök. A derék Sára asszony mindezt nagyon helyesnek találja, s igy látszik, hogy ő is csak a kritikusra bizta a megbotránkozást.

A Maszlaghy beszélyében Arándy báró fogadást tesz, hogy elcsábitja Marit, egy árva leányt, Elek testvérét. Fogadását meg is nyeri; Elek dühöng és átkai megrepesztik testvére szivét. Elek a csábitón is bosszut kiván állani, csellel a bálból magához csalja s Mari koporsójánál meg akarja ölni, azonban Arándy báró azt igéri Eleknek, hogy testvérét Irént, kit szeret s kitől viszontszerettetik, nőűl szerzi neki, ha megkegyelmez. Elek természetesen megjuhászodik s elveszi Irént. A tanulság belőle az, hogy ha az ember leányt csábit, legyen nővére, kivel kiengesztelhesse a felbőszült testvért, sőt csábittassa el a nővérét, ha főrangu leányt akar nőül nyerni.

A Toldy István novellettája még legszelidebb. Itt a játsziság még valamennyire enyhiti a dolgot. Azonban ebben is elég van, a mi visszatetszhetik a finomabb izlésü olvasónak. Jól nevelt s a költő által szeretetreméltónak rajzolt lyánykák csak amugy iriák s hányják ki az ablakon a szerelmes levélkéket az alig ismerős jogászoknak s mennek ki késő este hozzájok légyottra az uj téri ligetbe. Boldog jogászok, szerencsétlen lánykák, még szerencsétlenebb kritikus, kinek mindezt végig kell olvasni.

A versekkel is hamar végezhetünk. Jókai prológján, Vörösmarty három és Petőfi egy költeményén kivül, van az Albumban Dalmadytól egy, Thalytól kettő (forditás), Malvinától kettő, Wohl Jankától egy, Berecz Károlytól egy, Berczik Árpádtól három (egyik Schiller Glocke-jának forditása), Hilóczy Bélától kettő, Szél Farkastól egy, Rácz Miklóstól egy, Csukássy Józseftől egy. Valóban nem lehetett volna ellentétesb összeállitás, mint egyfelöl Vörösmarty és Petőfi erő- és pathoszteljes határozott lyrája, vagy Jókainak, bár az alkalmiság némi hátrányától nem ment, de azért teljes hangu prologja; másfelöl amaz érzelmi sekélyesség, határozatlanság, mely a többi eredeti költeményen, alig némi kivétellel, uralkodik. Amott mindenik dal, ugy szólva, egyéni, határozott, élesen jellemzett vonásokkal, képe az olvasónak erővel is képzeletébe nyomul, s egyszer olvasva mindig rá fog emlékezni; emitt a képzelet erőlteti meg magát, hogy a költő álláspontjára helyezkedjék, hogy felfogjon valamit érzéseiből, hogy megkülönböztesse azt, ami neki uj gyanánt nyujtatik, attól, ami közhelyül lézeng benne, isten tudja mióta. Az érzelem rendesen oly félszerü, oly muló, oly határozatlan mozzanatra szoritkozik, – azért aztán a kifejezés is oly halvány, bizonytalan, hogy könnyebb rostával vizet meriteni, mint ebből az olvasónak valami határozottat és kiválót fogni fel.

Az érzés egy buborék, a dal pillanatnyi játéka annak: eltünő nyom nélkül. Ilyen e könyvben Dalmady kis verse is. Huga menyasszony, bucsuzik; sir vele a ház. Ő arra gondol, kedvese és igy fog-e majd sirni a menyekzői napon. Egy percznyi felhő e gondolat mert eloszlatja mindjárt előre képzelt mosolya boldog menyasszonyának. Elég-e ennyi a költői meghatottságból egy dalra? És különösen egy magyar dal jellemzetessége, Petőfi után? Mi nem szeretnők, hogy a magyar dal keresve az érzések árnyalatait, ily érzelemparányokat röpke és halvány benyomásokat szedjen föl. Ilyen a Rácz Miklósé: Fényes sugár… Hilóczy Béláé pedig: Gyermekévek oly határozatlan érzésben olvad fel végül, hogy nem tudni hányadán vagyunk vele. Gyermekkorában, ugymond, a dajka dalán, mennybe álmodta magát. Most ifju, «ujra mennyben él szerelme» – tehát a szerelem boldogságát élvezi, de «tudja isten» – igy végzi – most is inkább szeretne boldog gyermek lenni.» Hát igaz szerelem-e az ilyen, vagy határozott-e ily érzés? Nem százszorta igazabb a népdal:

Mikor én kis gyermek voltam,
A dióért majd megholtam,
De már mivel nagyobb vagyok
A leányért majd meghalok.

S nyerne-e vele a dal, ha már most azt mondaná: «tudja isten, mégis nem mondanék-e le a leányról egy – dióért!» Hilóczy másik verse Egy szinésznőhöz az érzelmi és értelmi határozatlanságot a nyelvre is átviszi, igy:

(A sors) Szivet alkot, angyalarczczal (szivnek arcza!)
Husdarabba éltet ad,
S benne, annyi szenvedélyt, mint
Holdvilág a jégre hat

Berczik Árpád elég jól mondja el azt a kis eszmét, hogy szeretné sorsát, mint a mágusok a csillagokból, kedvese szép szemeiből kiolvasni, és találóan teszi a nem uj gondolathoz, hogy a csillag az égen, a kedves szemei orczáján ragyognak – s az arcz az ő mennyországa; de másik költeménye, melyben szivét a naphoz hasonlitja, meg ellentétbe teszi ezzel, álképpel játszik. A nap nem azért borul el s hideg, mert tél van, hanem azért van tél, mert a nap hideg. Különben a fiatal önzéstelen szivet jól festik a végsorok, hogy csalódás után sem szün meg szeretni,

Hanem ujra s ujra bizom
S ujra-ujra szeretek.

Csukássy Ábránd-ja külformában jó, a hangulat egy refrainban volna: «Künn az eső esik csendesen» – s e mellett foly az ábránd, de a hangulat Petőfi négy ökrös szekerét juttatja eszünkbe, s a sziv regénye nem oly eredeti mint ott. A boldogság tetőpontját nem mint Petőfi «csillagválasztással», – hanem e léha kifejezéssel festi: «irigyelve néztek ránk az angyalok». E határozatlanságból, melyet ifju költőink kedvelni látszanak, még leginkább emelkedik valami positiv érzéshez Berecz Károly költeménye: Ne huzd czigány… Legalább tisztában vagyunk vele, mely idők benyomása alatt iratott. – Malvina Oszkár és Fatime-ja, az ő gyanusitásaival igen prózai, de a Kedveshez jobban ir, egy pár képet helyesen alkalmaz, egy lélekállapotot elég szabatosan fejez ki. Wohl Janka a többiekkel ellenkező tulságban jár, vagy inkább «áll az örvény szélén – tekintetében az őrület jele» – ő nagy szenvedélyekkel akar játszani, de nem igen bir velök, utoljára is allegoriai személyesitésben fárad ki páthosza. Szél Farkas balladája (a férj megöli gyanuból nejét, nyomban rá megnősül s a nászéjen megőrül) lehetne ballada, de erősebb lélektani indokolással. Szaggatott beszéd nem elég arra.