I.

Nincs áldás szinkritikáink óhajtásain és aggodalmain. Méltánylatunk ellenünk fordul, vágyaink betelése pedig csak újabb aggodalmakat szül. A minap, Szigligetinek egy nem ugyan jeles, de nem érdem nélküli melodrámája adatásakor, alkalmat vettünk genre némi méltánylatára, s íme a másik héten ismét egy új és sokkal gyöngébb melodrámával kellett találkoznunk. Megijedve a melodráma-ártól, aggódva kiáltottunk föl: e genre nem arra való, hogy drámai irodalmunk súlypontja legyen, legfeljebb csak egyszer-másszor járja meg nemzeti szinpadunkon; ne míveljétek e kétes becsű genré-t, írjatok tragédiát, drámát, vígjátékot, bohózatot. Kivánságunk betelt, a másik héten csakugyan egy új eredeti vígjáték került a szinpadra, s íme most ismét bűnbánón kell felkiáltanunk: inkább melodrámát, mint ily vígjátékokat; inkább Szécsi Máriá-t, még e komoly párbeszédet is eltűrjük benne: «Mi az élet szabadság nélkül?» «De mi a szabadság élet nélkül?», noha meg kell vallanunk, hogy Tóth Kálmán ilyesmivel nem boszantotta fülünket, s midőn a velenczei háborút ellenző Erzsébet királyné így kiáltott fel: «Mi a tenger becsület nélkül», Lajos király nem viszonzá Wesselényi módjára: «De mi a becsület tenger nélkül».

De hagyjuk a tréfát. A dolog komolyabb figyelmet is megérdemel. Oly költőről van szó, a ki a szépirodalom két különböző ágában egy s más tekintetben sikert vívott ki, sőt mint drámaíró is elismerésre talált. Ez utóbbi körülménynél fogva nagyon sajnáljuk, hogy első kisérletét kivéve, nem ismerjük a szerző többi drámáit, s így a midőn mint drámaíróról először kell róla itélnünk, könnyen az igazságtalanság vádját vonhatjuk magunkra, mert e vígjátékban a drámai tehetség kevés nyomaira akadunk. Nem az a baj, hogy a mű gyönge, hanem hogy tulajdonkép nem drámai mű; lehetne rossz organismusa, de semmi nemű drámai organismusa nincs, sőt még a közönséges szinpadi mesterség is nagyrészt hiányzik belőle. A legjobb akarattal is keveset méltányolhatunk e vígjátékban. Az első felvonásban a király incognito-jelenete szemben a báni családdal, az utolsóban Fiori és a bán leánya közti párbeszéd egy része mindössze is az, a mi jól van írva, s még e részletek is csak magokban jók s nem mint az egész compositio szerves tagjai. De mily csekélység ez ahhoz a sok mindenhez képest, a mi e műben lehangolja az embert! Azt sem tudjuk, hol kezdjük.

A szerző törekvése mindenesetre méltánylást érdemel. Egy alig mívelt téren, a történelmi vígjáték terén, tett kisérletet. Nem ugyan ő az első kezdeményező, mint lapjaink állítják, hisz már Kisfaludy Károly is probált ilyesmit, még inkább Szigligeti Rózsa czímű művében, de annyi igaz, hogy azóta senki sem míveli e tért. Őszintén megvallva, mi nem vagyunk épen lelkesült barátjai a történelmi vígjátéknak, noha tudjuk élvezni, mint bárki más. A vígjáték épen úgy kedveli a jelenkort, mint a tragédia a multat. A mohos századok már magokban némi fönséget kölcsönöznek a tragédiának, a költő inkább nagyíthatja a körvonalakat, s a nagy szenvedélyek rajza hatásosabbá válik, ha a monda vagy történelem ismert és nagy tényeit veszi tárgyául. A jelenkor ellenkezőleg épen a vígjátéknak kedvez; a közelség élesebben tünteti föl az emberek bohóságait, a korviszonyok, társadalmi állapotok, divatos szenvedélyek a legjobb anyagot szolgáltatják annak, a ki az embereket törpeségök, balgaságaik és nevetséges tévedéseik rajzával kivánja gyönyörködtetni. Mindez nem azt teszi, hogy nem lehet tragédiát írni a jelenből, és vígjátékot a multból. Csak a nehézségekre kivántunk mutatni, melyek a legnagyobb költő erejét is paralysálhatják. Különösen áll ez a vígjátékra nézve, s alkalmasint innen az a jelenség, hogy a legnagyobb vígjátékírók békét hagytak a történelemnek. A történelemi tárgyak önkénytelen ragadják a költőt, hogy csak az cselszövényre helyezze a fősúlyt, s itt is leginkább a véletlen által idéztesse elő a komikai helyzeteket. Minél történelmibb a tárgy, minél nagyobb események és személyek körül forog a cselekvény, az örvény annál veszélyesebb. A költő kénytelen a történelmi nagy tényeket kicsinyes okokból vagy épen valami nevetséges véletlenből származtatni, s bármily mulatságos cselekvényt szőjön, véghatása nem lehet más, mint a leghibásabb pragmatismus: tudniillik, hogy az egész történelem a balga véletlenségek bohózata. Scribe legnagyobb mester e téren, s ő sem kerülte ki ez örvényt, legalább egyik főműve, a Pohár víz, minden jelessége mellett ily hatást tesz az emberre. Épen azért jobb oly történelmi adomákat venni tárgyul, melyeknek kevés vagy épen semmi közük nincs a történelmi nagy eseményekhez, nem csak a fentebbi okból, hanem azért is, hogy fölmentessünk a történelmi hűség jogos követelései alól, melyet a vígjátékban alig lehet megtartani. De különösen vigyázni kell a költőnek arra, hogy minél távolabb tartsa magát nemzete történelmének nagy eseményei- és hőseitől, különben a legnagyobb vigyázat mellett is okvetlen frivolnak fog feltünni közönsége előtt, mely mindenről könnyebben mond le, mint a nemzeti kegyelet érzelmeiről. Inkább idegen nemzetek történelméből válaszszon tárgyat, ha csakugyan szerelmes a nagyobb eseményekbe és férfiakba. Scribe így tett, kimélte nemzetét s az angol és dán történelemhez folyamodott.

E szempontokból kiindulva nem azért hibáztatjuk Tóth Kálmánt, hogy a történelmet nem vette tekintetbe, hogy művében, kivéve a király házasságát a bosznyák bán leányával, alig nyugszik történelmi alapon valami, hanem azt, hogy első Lajost vette tárgyul, nemzetünk e nagy királyát és kedvencz hősét. Igaz, nem tette komikai személylyé, de fájdalom, törpébbnek tünteti föl bármely komikai személynél, a mennyiben bizonyos bohózatos alakok játékszerévé alacsonyítja le. Valóban Lajos, udvarában csak mulat, tánczol; a közdolgokba neki van a legkevesebb befolyása, mindezt anyja által két ügyetlen minister intézi s elvégre is őt a szégyenből, az országot a veszélyből egy eleinte bárgyúnak rajzolt, de aztán hirtelen megügyesedett ifjoncz menti meg. Azonban talán még ezt is eltürnők, ha más oldalról kárpótlást nyerhetnénk. Mindennél nagyobb baj az, hogy a műnek tulajdonkép nincs cselekvénye, vagy jobban mondva oly kettős cselekvénye van, melyek egyike küzdelem nélkül kezdődik és végződik az első felvonásban, másika pedig a második felvonás végén küzdelemmel kezdődik, de a harmadikban oly alapon nyer megoldást, mely ellen valószinűség és izlés egyaránt tiltakoznak. Így két felvonás marad a négy felvonásból; a többi szükségtelen s e két felvonás legfeljebb összeenyvezve alkothat valami organismust. De magyarázzuk ki magunkat.

A királyt két minisztere össze akarja házasítani az udvarnál mulató velenczei herczegnővel, Fiorival. Hogy miért, kivehetni ugyan, de nem érthetni eléggé tisztán. Azért-e, hogy befolyásuk inkább megszilárduljon? De hiszen az anyakirályné által eléggé uralkodnak a királyon, legfeljebb a királyné halála utáni időre kivánják magokat biztosítani. Azért-e, hogy e házasság véget vessen a velenczei háborúnak? De a háború úgy van feltüntetve, hogy oly kevéssé akadályozhatja e házasságot, mint nem azt, hogy a doge rokona az egész háború folyama alatt az udvarnál igen vígan mulasson a királylyal. Azonban ne bajlódjunk ezzel, elég az hozzá, hogy a ministerek házasítani akarják a királyt. Kár, hogy csak az akaratnál és beszédnél maradnak és nem tesznek semmit. A királyt e tekintetben nem veszi körül semminemű cselszövény se anyja, se Fiori, se a miniszterek részéről. Egészen szabadon bele szerethet az udvarnál hirtelen megjelenő bosnyák bán leányába, Erzsibe. Az ember azt várná, hogy most kezdődik a cselszövény, a küzdés. A világért sem. A királyné, a két miniszter s Fiori számba se veszik Erzsit, sőt Fiori nélkül az egész darab befolyhatna, elég lenne, ha csak a nevét emlegetnék, annyira nincs befolyása a cselekvényre. A király tőlök még az nap elvehetné kedvesét. De talán Erzsi részén van az akadály? Nincs, szereti a királyt, legfeljebb attól fél, hogy a király nem szereti s játékot űz vele. De hiszen ezen könnyű segíteni. A királynak nincs oka vagy akadálya, hogy későbbre halaszsza becsületes szándéka kinyilatkoztatását. Miért nem kéri meg valamivel előbb, mindjárt az első felvonás végén vagy a második elején. Így hamar vége volna az egésznek s Erzsit is fölmentené hogy holmi szoborgyúrással mutassa ki titkos szenvedélyét.

Ennyi az egyik cselekvény, mely semminemű drámai küzdelmet nem mutat föl, sőt még törekvést sem ily irányban. A mű többi részét egész az utolsó felvonásig a miniszterek mesterkedései töltik be, kik meg akarják akadályozni a velenczei háborút. E czélból elhitetik az anyakirálynéval, hogy a római császár sértőleg nyilatkozott róla udvara színe előtt.

Remélik, hogy a királyné e miatt háborúba keveri fiát a római császárral s így két háború nem folyhatván, a velenczei abban marad. A királyné csakugyan ráveszi Lajost a hadüzenetre, azonban követ érkezik a római császártól a fenforgó pletyka megczáfolására s nagy tisztelete kifejezésére. A miniszterek, nehogy a követ a királylyal találkozzék s így a hadüzenet dugába dőljön, a követet szép szín alatt becsalják egy félreeső szobába, hogy aztán oda zárják, azonban pórul járnak, mert Kopjai, kinek sok oka van haragudni reájok, őket is a követhez zárja, s az egész dolgot bejelenti a királynak. Az ármány kisül, a királyné megutálja a minisztereket s beleegyezik, hogy fia elvegye Erzsit, a mit egyébiránt eddig már csak azért sem akadályozhatott, mert semmit sem tudott e viszonyról.

Először is nem foghatni meg, hogy a miniszterek miért óhajtják annyira a római császárral való háborút s a velenczei megszakadását. Hisz nekik legfőbb érdekök az volna, hogy a királylyal elvétessék Fiorit; s mindamellett semmibe se veszik a bán leányát, kitől leginkább félhetnének. Megindulhat a római háború, megszakadhat a velenczei, ha egyszer Erzsi királyné. Nem érti az ember törekvésök hasznát. De hátha még oda veszszük, hogy úgy törekednek e haszontalan czélra, hogy, ha azt elérik is, bukások bizonyos. A király Kopjai segítsége nélkül is elébb-utóbb meg fogja tudni a dolgot s kénytelen lesz kiűzni őket udvarából. Hát ha még meggondoljuk, hogy ármányukat némi mindennapi számítás sem támogatja. A római császár követe nem utazik kiséret nélkül, de ha úgy utazik is, az udvari cselédség már tudja, hogy követ érkezett s így az egész dolog könnyen a király fülébe juthat. E mellett ezek a nagy cselszövők, kik nagy Lajos udvarában uralkodnak, épen ellenségök segítségével akarják végrehajtani durva cselszövényöket.

De elég. Ne bonczoljuk tovább e szeretlen cselekvény össze-vissza hányt tagjait, mellőzzünk egyebet is, sok mindent, mert lapokat kellene összeírnunk a mű hibáiról, mert kimélni akarjuk a szerzőt, ki e szerencsétlen kisérletét talán nem sokára egy jobbal fogja feledtetni.