II.

Nem e mű második vagy harmadik előadásáról akarok írni, hanem jóvá tenni egy hibát, melyet a mult számban e műről megjelent birálatomban elkövettem s e módosítás alapján részben újabb birálat alá venni a vígjátékot. Figyelmetlenségből vagy a zaj miatt vagy mert gyöngélkedtem, elvégre mindegy, egy pár helyt félreértettem a szerzőt, miért bocsánatot kell kérnem mind tőle, ki iránt igazságtalan voltam, mind olvasóimtól, kiket, bár akaratlanul, némikép félrevezettem. Sajnálom, hogy e vallomásomhoz nem csatolhatom még ezt is: mindenben tévedtem, e vígjáték csakugyan sikerült mű. Én méltán figyelmetlen szinkritikus hirébe jöhetek, de e vígjáték mégis gyönge kisérlet marad. Hanem lássunk dologhoz. A szerző maga figyelmeztetett tévedésemre s egy nyilt levél kiséretében megküldé nekem vígjátéka kéziratát is. A nyilt levél így hangzik.

«Kedves barátom! A Koszorú mult számában A király házasodik czímű vígjátékom drámai egységéről igazságtalanul nyilatkozol, s nem akarod a többi közt átlátni, hogy a római császár ellen való izgatás a velenczei herczegnő trónra jutásával a legszorosabb kapcsolatban áll, s hogy ezen idegen herczegnő trónra jutása az, a mi a darabban előforduló cselszövések főczélját teszi. Itt küldöm darabomat; győződjél meg, hogy vígjátékom meséjét legalább is nem jól fogtad fel. Vitatkozás helyett – a mire se időm, se kedvem – ime az argumentum ad hominem. Olvasd és lásd, hogy arról a drámai egységről nekem is van valami sejtelmem.

Egyébiránt nyugodjál meg, te csak azt nem akartad látni darabomban, a mi benne van, de némely kritikusok olyakat is látnak benne, a mik ott teljességgel nincsenek. A te véleményedre súlyt helyezek s ezért óhajtom, hogy meggyőződjél, hogy én is gondolkozom egy keveset, mielőtt írnék s a legrosszabb esetben is, legalább törekvéseket mutatok el a benső forma iránt, ha ezt azután nem is tudom úgy kifejezni, a mint óhajtanám.

A darabomra vonatkozó kritikából eddigelé csak azt az észrevételt fogadhatom el, a mely a kamrajelenet bohózati stiljét kárhoztatja; ezt mentse ki az, hogy én Guido és Balbo öltözékét egészen máskép képzeltem, mint a hogy ők megjelentek. Ez az öltözet emelte oly nagyon azon jelenet élességét; mindíg baj, ha jelmezpróbát nem tartunk. Az utóbbi előadáskor e jelenet átalakítva adatott.

Végre még egyet. A kik a Koszorú mult számát vidéken olvasták, bizonyosan arra a gondolatra jöttek, hogy az én darabom formaliter megbukott. Nem volt tehát szép tőled, hogy darabom szinpadi sikerét elhallgattad; hogy nem említetted meg, hogy művemet a közönség elvégre is oly zajjal és tetszésnyilatkozatokkal fogadta, a minőben nem minden darab szokott részesülni; hogy harmadik előadása is nagyobb közönséget vonzott a szinházba, mint előtte való napon egy új opera.

Már azt vitathatjátok, hogy én még a drámai egység primitiv ismeretével sem rendelkezem, hanem hát legalább hagyjátok meg nekem a közönség tetszését vigasztalásul s ezt, ha keveset adtok is reá, legalább ne ignoráljátok.

Tóth Kálmán.»

Figyelemmel végig olvastam a megküldött vígjátékot; most sem találtam ugyan benne valóságos drámai egységet, de hogy birálatomban hibáztam, azt hamar át kellett látnom. A két miniszternek különben nem valami mélységes és finom politikájában, egy pont elkerülte figyelmemet és tévednem kellett. Azt értettem, hogy Lajos király miniszterei a velenczei háború megszakadásáért kivánják a római császár elleni háborút, mert egyszerre két nagy háborút nem lehet folytatni; azt is felfogtam, hogy a velenczei háború megszakadása szerintök a királynak a velenczei herczegnővel való házasságát fogja elősegíteni, de hogy mi módon segíti elő, azzal nem voltam tisztában. Azt hittem, a királyt, a ki szerelmes a velenczei herczegnőbe, csak az akadályozza a házasságban, hogy a háború folyama alatt átallja ellenségének a dogénak rokonát nőül kérni. E hiedelemből folyt az az ellenvetésem is, hogy ha a háború nem akadályozza a velenczei herczegnőnek a magyar udvarban víg mulatását a királylyal, bizony nőül vételét sem akadályozhatja. Azonban a miniszterek számítása egészen más; ők a római császár elleni háborúval a velenczei békét akarják kivívni, a velenczei béke szükségességével pedig nyomást gyakorolni a királyra házassága ügyében. Tudják, hogy a magyar seregek hátrányban levén a a velenczeiek ellen, Lajos nem fog ugyan gyalázatos békét kötni, de előnyösre hajlandó lesz; előnyös béke pedig csak úgy jöhet létre, ha a király elveszi a velenczei herczegnőt, mert ekkor a doge engedni fog. Mindezt elmondja egyik miniszter a másiknak mindjárt az első felvonásban. (III. jelenet.) Ime: «Tudva van a magnificus előtt, hogy mióta a magyar hadakat Erberach vezérli, a velenczeiek előnyben vannak; a király ő felsége tehát a velenczeiekkel csak hátrányos békét köthetne, azt azonban a diadalokhoz szokott magyar király büszkesége meg nem engedi; a király ő felsége legszerényebb esetben is Jadra birtoklását tüzné ki a béke feltételeül; hogy tehát a király kedvező békét köthessen, s a római császár ellen indulhasson, kétségtelenül nem fogja megvetni azt az eszközt, mely Delfinót, a velenczei dogét a béke megkötésére hangolná; s ez az eszköz nem más, mint hogy ő felsége Delfino közel rokonát, a velenczei herczegnőt nőül vegye.» Nemcsak így elbeszélésben, hanem mint a cselekvényre ható indok is előjő még egyszer e tárgy a tanácsülés jelenetében is (II. felv. IX. jelenet), midőn a király így szól: «Ez esetben megkötöm Velenczével a a békét. De Delfino nem fog Jadráról lemondani.» A miniszter ezt feleli reá: «Delfinót felségednek elhatározása bármi czélnak megnyerné. Ha felséged, a mit az ország óhajt s a mitől felségednek minden szépre, nemesre fogékony szíve sem idegen, ha mondom, felséged ezt legmagasb elhatározásával végrehajtaná s Delfino rokonát, a báj és női erényekben annyira gazdag velenczei herczegnőt a trónra emelné.»

Íme e helyeket mind magam ellen idézem és igazságot szolgáltatok a költőnek. Mentségemre szolgálhatna talán, hogy se a Független, se a Pester Lloyd referensei nem említik ezt az indokot birálataikban, hogy maga a szerző se igyekszik kitüntetni se az expositióban, sem a cselekvény folyamában, de ez keveset változtat a dolgon, s ennélfogva tartozom e lapok mult számában megjelent birálatomból mind azt visszavonni, a mi figyelmetlenségemen alapult. De egyszersmind kötelességem mind magam, mind olvasóim irányában az is, hogy a most már mindenben jól megértett művet legalább egy részben újra bonczolás alá vegyem.

Előszőr is kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a miniszterek cselszövényét, mely egyszersmind az egész mű bonyodalma, nem támogatják se a jellemek, se a körülmények. Guido miniszter társának, Balbónak csupán árnya levén, szóba sem jöhet – nem államférfiú, csak méltóság- és hivatalvadász. Nincs benne feltüntetve politikai pártczélzat, nem vezeti a hatalomvágy láza; minden tekintetben közönséges ember. Mondja ugyan egy helyt, hogy az egyház érdekeit kivánja előmozdítani, a schismatikusokat szándékszik kiirtani, de ez csak képmutató szójárás nála. Főczélja a megürült esztergomi érseki szék elnyerése, a mit a darab folytán mind ő, mind mások többször kiemelnek. De ily czélból miért oly nyaktörő vállalatokba elegyednie? Ha oly nagy befolyása van a királyné által a királyra, ha a király kedves vezérét, Kontot képes volt letétetni, helyébe Erberachot ültetni, bizony magát is könnyen kineveztetheti érseknek az anyakirályné által. De képzeljük, el őt államférfiui szenvedélyekkel, olyanformán, hogy az anyakirályné halála esetére félti befolyását rály házassága által kivánja biztosítani. Vajon s azt a ki elég biztosíték-e a herczegnő? Nem igen. A herczegnő nem vallásos, mint az anyakirályné.

«Hiúságánál fogva uralkodunk rajta» – mond Guido, de a herczegnő hiúsága ki lesz elégítve, ha a trónra jut s inkább fog férje kedvében járni, mint Guidónak; így ez hála fejében csak az érsekséget remélheti, a mit akár most is elérhet, mert a király inkább engedelmeskedik anyjának, kit szeret, mint leendő nejének, kit inkább csak politikai érdekből vesz el». Azonban gondoljuk e viszonyt is máskép. Vajon Guido cselszövényének a legnagyobb hiszékenység mellett is remélhetni-e sikerét?

Ő egy általa kigondolt és elterjesztett rágalomra épít mindent. Ilyesmi alkalmas eszköz lehet sok esetben, csak a fenforgó viszonyok között nem. Egy ministernél kevesebb eszű ember is meggondolhatja, hogy a római császár, midőn kérdőre vonják, nem fog elismerni oly sértő kifejezéseket, melyeket soha sem mondott, s ekkor vége az egésznek. Vagy arra számít Guido, hogy a király követe, a ki felvilágosítást kér, vagy a császár követe, a ki felvilágosítást hoz, elpusztulnak az úton, vagy ha megérkeznek is, senki se fogja megtudni megérkezésöket, s neki módjában lesz őket holmi cisternás kamrába zárni? Csodálatos, a római császár sértő kifejezéseinek nyoma van a történelemben, bár a király házasulása utáni időszakban, s mégis szerző ezt csak Guido koholmányaként használja, holott amugy jobb szolgálatot tett volna. E mellett mit használ Guidónak, ha a király hadat izen is? A római császárnak ez csak újabb alkalmat ad arra, hogy a félreértést kiderítse. Avagy Guido az új követet is cisternás kamrába fogja zárni? Miért törekednék hát e haszontalan czélra, s úgy hogy bukása bizonyos, ha netalán eléri is, mert a király előbb-utóbb megtudja a dolgot, kiüzeti udvarából, s a herczegnő csak a királyné haragja miatt sem fogja megvédhetni. S miért épen Kopjait vennie segítségül, a kiről tudja, hogy a király kedveli, a ki rája elvett jószágainak bitorlása miatt haragszik? S miért épen oly kamrába zárni a követet, a honnan könnyen kiszabadíthatja magát, mert a bán és leánya gyakran megfordulnak a mellékszobában és meghallhatják kiáltását? De nem csak a német kérdést intézi Guido uram ily rosszul, a velenczeivel sem bánik el különben. Tudja, hogy a király csak akkor köt békét Velenczével, ha ez Jadrát átengedi; épen ezért a tanácsülésben biztosítja is a királyt erről De mivel? Csak puszta szóval, semminemű okirattal a velenczei dogétól vagy tanácstól. Vajon hihetni-e, hogy Lajos könnyen hisz neki, midőn különben sincs kedve a békére? De másfelől épen Guido annyit beszéli: két háborút nem folytathatni egyszerre, hogy a király, a ki szintén osztozik e nézetben, mindaddig nem üzenhet háborút a római császárnak, míg Velenczével a békét nemcsak elhatározta, hanem meg is kötötte. Ki tudja, vajon a doge ráveheti-e a tanácsot arra, hogy rokonságának érdeke miatt megcsorbuljon a köztársaságé? Tehát a hadizenet a szerző intentiója szerint is lehetetlen a jelenetben, mégis megtörténik és Guido fogalmazása szerint indul. Aztán a királynak is nincs-e elég módja legalább egy darab időre lecsillapítani anyját, elhalasztani a háborút, kijátszani Guido ármányát, nem igérni meg a herczegnő nőül vételét, kitől bensőleg már egészen idegen?

Úgy hiszem, ennyi is elég megdönteni Guido cselszövényét, a mű bonyodalmát. Vajon a cselekvény másik ága jobb-e és szerves kapcsolatban van-e amazzal? A királynak a bán leányával, Erzsivel való viszonya nélkül is megtörténhetnék az egész miniszteri ármány, tehát a mű főcselekvénye, mert ezt az se elő nem segíti, se nem akadályozza. Két pont van, a mit kapcsolatul lehet fölvenni, de ez még nem alkot organismust. Midőn Guido látja, hogy Erzsi a királynak tetszik, így kiált föl: «Mintha ő felsége a banilla által érdekeltetnék; még ma meg kell történni a herczegnővel való eljegyzésnek.» Tehát Erzsi sietteti a Guido cselszövényét, de aztán Guido többé semmit sem ad Erzsire. Nagy hibája az egész darabnak, hogy Guido cselszövényét egész a végkifejlődésig nem akadályozza semmi, nem talál ellenhatásra s így a drámai érdek csekély. A másik pont az, midőn a király a tanácsülésben kezd megbarátkozni a herczegnővel való házassággal, mert Erzsitől visszautasítva hiszi magát. Tehát a király az első felvonásban szerette Erzsit, a másodikban visszautasítva hiszi magát, nem hajt többé reá, s e szerint épen a darab kezdete előtti helyzetében maradt, nem ment át semmi oly változáson, mely akadályul szolgáljon vagy küzdelemre adjon okot. De miért higyje a visszautasítást oly hölgytől, ki az incognito jelenetben oly hevesen bevallott szerelmet szivesen fogadta? A király e változás okát könnyen kitalálhatja; tudhatja, Erzsi attól fél, hogy csak játékot űz vele s nem veszi nőül. Miért nem oszlatja el aggodalmát, s midőn a második felvonásban is hevesen megragadja kezét, miért nem mondja: Szeretlek és nőül veszlek! Erzsi aggodalmát könnyü eloszlatni; lám Kopjai épen olyasmivel oszlatja el, a minek fel kellene költenie. Azután mi szükség arra, hogy Erzsi azzal az izetlen szoborgyúrással fejezze ki szerelmét? A király már értesítve van Kópjai által szerelméről, s így az egész szoborleleplezési jelenet fölösleges. Szerves kapcsolat-e, drámai egység-e mindez? Hát a negyedik felvonásra mit mondjak épen a drámai egység szempontjából? A harmadik felvonásban az egész bonyodalom véget ér, a szerző mégis megtoldja egy felvonással csak azért, hogy a királyné meggyőződjék a herczegnő vallástalanságáról s így annál nagyobb rokonszenvvel forduljon Erzsi felé. Ennyi okon minden vígjátékot és tragédiát még meg lehet toldani egy felvonással.

Végül, ha mind e tévedést elkerülte volna is a szerző: hol a világos és drámai expositio, az ügyes scenirozás, hol a komikai alap a cselekvényben és jellemekben, hol a phantasia ereje, mely életet öntsön a műbe s gyönyörteljes illusiót a nézőkbe? De a darab tetszett, mondja a szerző s én ezt nem említettem meg. Igaz, de Isten látja lelkemet, nem rossz czélzatból. Világos tényt tagadni kábaság még képmutatónak is, s nekem nincs erre hajlamom. Mindíg volt annyi bátorságom, hogy ha kellett, a közönség tetszését bonczkés alá vegyem, kárhoztassam vagy legalább kimagyarázzam.

Tóth Kálmán vígjátékát többször zajosan megtapsolták s a szerzőt hívták. De én úgy tudom, hogy ilyesmi majd minden eredeti darabbal megtörténik, bármily gyönge legyen is.

A darab tetszett, mert van benne a «hazapuffogtatás» és elménczkedés, mert fraterek vannak benne csuffá téve, a mi ritka jelenség szinpadunkon. Midőn Kopjai azt mondja, hogy a fraterek eszik gabonáját, óriási taps hangzott fel. De vajon aesthetikai, drámai hatás-e ez? Nem kivánom, hogy Tóth Kálmán helyeselje darabjáról elmondott nézetemet, de azt óhajtom, hogy a közönség tetszésének okait néha-néha analysálja. Vonjon el e polemiából magának ennyi tanulságot; én a magamét már elvontam: igyekezni fogok a birálandó színművekre gondosan figyelni, de ha szomszédaim zaja vagy a zártszéknyitónő költögetése miatt valami elkerülné figyelmemet, kérem a drámaírókat és színészeket, világosítsanak fel, mindig kész leszek a legfényesb elégtételt adni.