I.

«Ez nem népszinmű, ez regényes dráma, sőt szomorújáték». Ily s ezekhez hasonló megjegyzéseket hallottam a színházban s olvastam később a lapokban is. De vajon mi az a népszinmű, ki tudja, ki határozza meg valahára? Vas Gereben hallgat, pedig ő volna a magyar nép választott æsthetikusa s a leendő Petőfi-Társulat született elnöke; a Hölgyfutár szerkesztői se szólnak, pedig korszakot akarnak alkotni a magyar dramaturgiában s a szinházi bérkocsi kérdését már is szerencsésen megfejtették; a német míveltség magyar képviselői is némák, pedig ez sokkal könnyebb feladat, mint bebizonyítgatni, hogy Bulyovszkyné mutatta meg először a németeknek, mi a valódi német kiejtés, mely kiemelkedett a tájszólások barbarismusából. Tréfa, a mi tréfa, de valóban csodálni lehet, hogy a magyar kritika, mely annyi népszinművet birált, oly kevéssé foglalkodott a népszinmű elméletével. Még annyira sem ment, hogy fogalmát meg tudja határozni. Mi, kik most először birálunk népszinművet, pótolni kivánjuk ugyan e hiányt, de nem igérhetünk tüzetes fejtegetést, legföljebb egy kis tájékozást, mely egyszersmind birálatunk kiinduló pontja.

A népszinmű se vígjáték, se dráma, se tragédia, de mindebből valami; vegyes nem, mely sok mindent magába olvaszthat, sőt a zenét és éneket is segédűl veheti. Egy neme a melodrámának, vagyis modern melodráma tragikomikai alapon, legtöbbször társadalmi iránynyal. Nem mondjuk, hogy a magyar népszinművet a franczia democratia eszméi, melyek nálunk is terjedezni kezdettek, nevezetes befolyással voltak reá. A franczia népdrámák többé-kevésbbé váddal léptek föl a társadalom ellen a socialismus érdekében; a mieink is vádolták a társadalmat, de inkább csak szerény reformot sürgettek. Előszeretettel rajzolták politikai és társadalmi intézményeink hiányait s a nép érdekében kivántak hatni. A politikai vezérczikkek fejtegetéseit: a jobbágyság eltörlésétől a börtönrendszer javításáig, örömest fogadták műveik alapeszméjeűl általában ott is, a hol nem vettek fel valamely specialis kérdést, részvétet igyekezetek kelteni a társadalom alsó osztályai iránt és sokszor igen is kirívóan a fensőbb osztályok rovására. Politikai életünk democratiai mozgalmainak egyik hatásaként tűnt fel a népszinmű szinpadunkon. Ez volt egyik forrás, melyből népszinműíróink merítettek; a másikat az irodalom nyujtotta, a hol szintén hasonló forrongás mutatkozott.

A fejlődő nemzeti költészet örömest fordult a népies felé; részint democratiai ösztönből, részint művészi czélból; erősebb kapcsolatba jött a magyar élettel s nem vetette meg többé a genrerajzot. A magyar dalokat nemcsak jambusokban és trocheausokban irták már s költői rhythmusunk ismét összeolvadt a zenével. Mindez elősegítette a népszinmű fejlődését. Szigligeti egész virtouzitással öntötte drámai formába mindazt, mi a politikai és irodalmi mozgalmakban czéljára szolgált. Megszületett a magyar népszinmű, melynek fővonásai lettek: formában határzatlan drámai stil, szellemben democratiai irány, tartalomban magyar élet genreképi vonásokban, tragikomikai oldalról, népzene és népdal kiséretében.

Íme a magyar népszinmű, melyet majdnem osztatlan tetszéssel fogadott a közönség és kritika. Nem csodálkozunk rajta. E népszinművek elűzték szinpadunkról a német bohózatokat és melodrámákat, közelebb hozták a szinpadot a magyar élethez s közönséget teremtettek.

Mindkettő nagy nyereség volt, s az még ma is, és nemcsak egy szempontból. De azon már csodálkoznunk kell, hogy a kritika minden szó nélkül elfogadta a népszinműi formát. Megengedjük, hogy a népszinmű jó volt s talán most is jó fejlődési foknak, átmenetnek azonban fejlődnie kell s e fejlődés nem lehet más, mint hogy össze nem olvadható elemei forrongásából álljanak elő határzott stilu drámai alnemek; oly nemek, melyek majdnem mellőzve vannak drámairodalmunkban, pedig sokkal több művészi jogosultságuk van, mint a népszinműveknek, melyek helyöket elfoglalják. Azt a sok mindent, a mi népszinműveinkben össze van gyúrva, csak a humor bírhatná el és békíthetné ki. De a humor a legerősb subjectivitását, legföljebb humoros alakot rajzolhat, de nem irhat humoros drámát. Ezért a tragikum és komikum, a bohózatos és érzelmes összeolvasztása soha sem tehet valóban művészeti hatást. Shakespeare vegyít ugyan tragédiáiba komikai elemet, de csak a népjelenetekben, s csak annyit és úgy, hogy semmi ne zavarja meg a mű stilusát. Népszinműveinkben a tragikum és komikum lényeges elem, épen ezért igazán se meg nem hatnak, hanem csak disharmonikus hangulatban lebegtetnek. Továbbá a szoros értelemben vett társadalmi irányt se bírhatják meg a népszinműveink; erre a dráma formájánál sokkal alkalmasabb a regényé, mert széles tért nyújt a detailrajzra s még ott is kérdés: vajon a regényt nem vetkezteti-e ki költészetéből az egyoldalú polemia s az a sok prózai elem, melyet az irányregény okvetlen magával hoz. E mellett az ének, zene sem olvadt úgy össze népszinműveink bensőjével, hogy organismust alkosson. Szóval ki kell válni ez összegyúrt, de össze nem olvadható elemeknek és saját formájokat felvenni. Miért ne válhatnék ki például a komikai és bohózatos elem, hogy megteremtse a magyar bohózatot és vaudevillet?

Mi részünkről Szigeti egy pár népszinművét azért méltányoljuk leginkább, mert irány felé látszik törni; ez okon óhajtottuk a minap: vajha kapna kedvet a magyar bohózat megalkotására az eddiginél nemzetibb alapon. Folytassuk tovább a felbomlási vagy fejlődési folyamat. Az ének- és zenerészből miért ne állhatna elő az önálló magyar operette?

Szigligeti nem rég már egy kisérletet tett is e téren, melynek csak örvendenünk lehet. Hát az érzelmes, tragikai részszel mit csináljunk? Szülessék meg belőle polgári, vagy ha jobban tetszik népdrámánk. A többi aztán legyen melodráma; a polgári drámát is, tudjuk sokszor ide fogják levonni, de nem bánjuk, mindenesetre nyerünk. Ím Szigligeti a mi tanácsunk nélkül ilyesmit czéloz. A Lelencz népszinműve ilyen kiván lenni s épen azért nem tehetjük, hogy ebbeli törekvését ne üdvözöljük.

Valóban a Lelencz ha nem is mindenben, egy pár lényeges vonásban különbözik Szigligeti eddigi népszinműveitől. Nincs benne ének, zene, táncz; egészen dráma akar lenni. Nem iránydarab; nem a lelenczház szükségességét kivánja bebizonyítani; a fensőbb és alsóbb osztályokat se állítja egymással szembe, hogy amazok csak a bűn, emezek csak az erény képviselői legyenek. A komikai és tragikai elemet se vegyíti össze, mínt régibb népszínműveiben, kivált Czigány-ában. Szóval, mint föntebb mondottuk, polgári drámává kívánja emelni népszinművét, viszonyainkhoz alkalmazva, a hol sok tekintetben nagyobb szerepet játszik a vidéki alsó középosztály, mint a szó szerinti bourgeoisie. E tisztább stíl felé törekvést méltányoljuk mi leginkább e műben s épen nem bánjuk, sőt örülünk rajta, hogy némelyek, még a kritikusok sem találták meg benne azt a népszinművet, melynek fogalmával, úgy látszik, nem igen vannak tisztában. Valóban, épen ezért sajnáljuk, hogy méltánylatunkat nekünk is gáncsolással kell megzavarnunk. Azonban megvalljuk, hogy mi egyeben ütköztünk meg, mint kritikustársaink. Egyik azt hibáztatja, hogy e műben a szerelem nagyon alárendelt szerepet játszik, pedig drámát szerelem nélkül nem lehet képzelni. E szerint Julius Caesar, Coriolán, Macbeth nem volnának drámák.

A második a palacsinta adomája ellen kel ki erősen, melyet csak elbeszélni hallunk a multból. «Íme az egész mű, mint négy doriai oszlopon, akként nyugszik a négy palacsintán» kiált fel birálónk.

Mi nem védjük e palacsintás adomát; épen oly ízléstelen, mint a foghagymás rostélyos bizonyos vigjátékban, azonban nem tartjuk lényeges hibának, sőt azt hiszszük, könnyen kiigazíthatni, mert nem egyébért van, mint a rector szemérmetessége feltüntetéseért s így tiszteségesebb adomával is helyettesíthetni a cselekvény legcsekélyebb sérelme nélkül. A harmadik azt rója meg, hogy a szerző a regényírók sok szabadalmával él: nem törődik az idő és helyegységgel, véletlenek által szővi a cselekvényt és sokat hagy történni a szinfalak mögött. Nem tudtuk, hogy az idő- és helyegység oly classikai bajnokai lappanganak köztünk, valamint azt sem, hogy véletlen által szőni a cselekvényt a regényírók szabadalma. Mi nem tudunk semmit e szabadalomról, s óhajtjuk, hogy regényiróink se tudjanak.

Valódi véletlenség e műben csak egy helyt fordul elő, midőn Erzsi haza tér s testvére gyermekét megmenti. Nem védjük e véletlenséget sem, de nem tartjuk e mű lényeges hibájának, mert csak bonyolítja a cselekvényt, nem oldja fel s általában nem zavarja meg a jellemfejlesztést. Nagyobb baj az, hogy midőn Szigligeti polgári drámává emelte népszinművét, nem tudta kikerülni a polgári drámák egyik örvényét, bizonyos beteges sentimentalismust, bizonyos érzékenyítő befejezést, mely ha nem is mindig erkölcsi érzésünk, de mindenesetre idealismusunk rovására kiván szívünkre hatni a mennyiben felindít megnyugtatás nélkül, vagyis egészen más alapon nyugtat meg, mint a melyen felindított.

Ez a mű legnagyobb hibája, melyet nem takarhatnak el se a drámai élénk jelenetek, se a jól rajzolt alakok. De kifogyván a térből, fejtegetésünket a jövő számra kell halasztanunk; addig talán másodszor is szinpadra kerül az új mű, s még érthetőbbé válik birálatunk.