II.

E hó 6-án újra szinpadra került e mű és nagy közönség előtt. Mi is megnéztük másodszor is s még inkább meggyőződtünk, hogy befejezése hibás. De miért gáncsoljuk a befejezést, miért nevezzük beteges sentimentalismusnak, mely idealismusunk rovására akar szívünkre hatni, felindít megnyugtatás nélkül: vagyis egészen más alapon nyugtat meg, mint a melyen felindított? Lehet-e ezt máskép befejezni? mondhatja a szerző. Nem a keresztyén morál legfönségesebbikét érezzük-e e művön átvonulni: a megbocsátást? Avagy tévedéseink nemesise elől nincs-e menekvés a költészetben, holott az élet gyakran ellenkezőt mutat? Oly kegyetlen legyen-e a költő, hogy se meg ne bocsásson, se meg ne bocsáttathasson, még a bűnbánóknak sem?

Íme ott egy szegény sorsú leány, Julcsa, a ki szolgálatjával keresi élelmét; bele szeret egy rangbeli ifjúba, a ki megcsalja és odahagyja. A szerencsétlen meg akarja ölni magát és szíve alatt nyugvó gyermekét, azonban egy öreg komornyik rábeszélésére, a ki sejti szándékát, visszariad ez újabb bűntől s élni kiván gyermekéért. Nehány hónap telik el. Julcsa el akarja rejteni gyalázatát a világ és szülői szemei elől s egyszersmind jó kezekbe tenni le ártatlan csecsemőjét. E czélból titkon falura utazik szüleihez s éjjel ablakukba teszi csecsemőjét, a pólyába göngyölve egy gyűrűt, egy anonym levelet s minden megtakarított pénzét. Alig távozik el, midőn testvére, a korhely és részeges Bertók, haza jő s kopogtatni akarván, az ablakban megtalál mindent. A pénzt elteszi, a csecsemőt pedig a Tiszába dobja. Ezalatt az anya visszatér, hogy lássa még egyszer gyermekét s csak a felbontott levelet találja a földön. Föllármázza szülőit, a jegyző is oda érkezik feleségestől; megmutatja nekik a levelet s a gyermek keresésére akar indulni Ekkor érkezik haza fővárosi szolgálatjából testvére, Erzsi, s karján hozza a csecsemőt, kit a gát galyai között hallott nyögni és megmentett. Nem is sejtik, hogy ki dobta vízbe a csecsemőt, kivéve Julcsát, ki Bertók ujján gyermeke gyűrűjére ismer. Bertók bevallja neki bűnét s elbujdosik. A kis lelencz már négy éves. Senki sem tudja, hogy Julcsa gyermeke. Mindkét leány a szülői háznál van. Erzsi már mennyasszony, egy derék ifjú akarja elvenni, kit a jegyzőné szeretett volna vőűl. A jegyzőék még más okon is sértve érzik magokat, azért azt a rágalmat terjesztik el, hogy a lelencz Erzsi gyermeke. A rágalom a vőlegény fülébe jut; minden körülmény Erzsi ellen szól s az esküvő már-már elmaradni látszik. Azonban Julcsa, hogy megmentse testvére becsületét, fölfedi titkát, magáénak vallja a gyermeket. Ekkor azzal áll elő a jegyző, hogy ha Julcsa az anya, neki kell lenni a gyilkosnak is, ki a csecsemőt a vízbe dobta. Julcsa hallgat, nem meri bevallani Bertókot, mert kimélni kívánja már is annyira sújtott szülőit. A dologból bűnvádi per keletkezik. Julcsát vallatni a szolgabiróhoz viszik, egy tisztelt férfiúhoz, egy boldog családapához, a ki nem más, mint a csábító, a lelencz atyja.

A helyzet gúnyját és veszélyét teljes mértékben fölfogó szolgabíró kérve fordul a leányhoz, hogy ne dúlja fel becsületét, boldogságát. Julcsa nagylelkűen megbocsát neki. Ezalatt levél érkezik a szolgabiróhoz, egy Déli nevű rablótól, ki nem más, mint Bertók, melyben ez bevallja a Julcsára fogott bűnt; a szolgabiró egyszersmind arról is tudósíttatik, hogy a rabló e vallomás után főbe lőtte magát. Julcsa fölmentetik. Egy fiatal ispán, ki már többször megkérte Julcsát, a törvényszék előtt a lelencz atyjának adja ki magát s újra kezével kinálja meg. Julcsa hálával szorítja meg kezét s későbbre, ha sebei begyógyulnak, reményt nyújt neki.

E vázlatból is kitetszik, mondhatná a szerző, hogy e művet csak így fejezhetni be. Avagy azt kívánja ön, mint egy más kritikus, hogy a csábítóval nőűl vétessem Julcsát? Vagy épen azt, hogy példásan büntessem a csábítót? De nem bűnhődik-e ez eléggé, hiszen megbánja bűnét s néhány perczig iszonyú félelmet áll ki. Ha még egyébbel is büntetném, ártatlan nejét és gyermekeit büntetném. Miért boldogtalanná tenni e derék férfiút, egy ifjúkori s nem is oly nagy tévedésért, melyet már megbánt? A mi Julcsát illeti, eléggé megszenvedtettem bűnéért. Miért ne helyezzem kilátásba boldogságát? Bizonyára megérdemli. Hol itt a beteges sentimentalismus, minő idealismus ellen vétek? Nem a bűnbánat és bocsánat idealismusának tettem-e eleget, mely minden keresztyén szívben viszhangra talál.

Ilyen s ezekhez hasonló ellenvetéseket tehet a szerző s mi még sem vonhatjuk vissza vádunkat. Elismerjük, hogy a bűnbánat és bocsánat keresztyén erény, óhajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja, de kérdjük: vajon a költő azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink bocsánatát hirdesse a viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért, hogy kimutassa a megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek nemesisét? Azzal a hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy tévedéseinket, bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink könyörülő szíve, vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszulja magát a földön, bár az ég kegyelme soha se záródik be ellőttünk? Im ott van Shakespeare Coriolán-ja. Büszkesége szánalomra olvad, megbánja bűnét és visszavezeti sergét Róma fala alól. Nem érdemlené-e meg e tettéért a jutalmat, hogy boldogul éljen szeretett családja körében? Miért kell elesnie a volscok kardjától? Ott van Kotzebue Embergyűlölés és megbánás-a. A hűtelen nő megbánja bűnét, sírva borul gyermekeivel férje lábaihoz; a férj mogbocsát s ismét boldogok lesznek. Melyik szolgálja jobban a keresztyén morált és költői idealismust? Shakespeare kegyetlensége-e vagy Kotzebue érzékeny szíve? Nem mondjuk, hogy a Lelencz Kotzebue e hirhedt művéhez hasonlít, de azon elv, melylyel befejezését védhetni végeredményében ide vezet. Azonban mit tehetünk róla, hogy ez így van az életben is, miért legyen a dráma más, mint az élet, melynek tűkre? Ezt az ellenvetést ismételheti Szigligeti; de kérdjük, ismerjük-e, nyomoztuk-e a nemesis titkos működését, s tagadhatjuk-e csak azért, mert nem mindenütt ötlik szemünkbe? Azután mire való a költő, ha az életet csak pusztán adja, benső, kényszerű, erkölcsi kapcsolat nélkül s mi sem egyéb a költői idealismus, mint az az égi fény, mely mindent megvilágít, mi az életben homályos?

Szigligeti kiméli a csábítót. Érezni látszik, hogy ez visszatetszést szül s épen azért enyhíteni igyekszik eljárását. Ezért nagyon háttérbe tolja a csábítót s az utolsó felvonásban megjelente előtt nejét lépteti föl részvétgerjesztően. A nő nagy rokonszenvet tanusít a fogoly iránt s vigasztalja. A szerző mintegy előre készíti a közönséget arra nézve, hogy ne óhajtsa a csábító bukását, családélete feldulását, derék neje boldogtalanságát. Midőn a csábító belép és áldozatára tekint, a lelkiismeret furdalását érzi s megalázva fordul hozzá. Mindez elég ügyesen van kiszámítva és még sem teszi meg az óhajtott hatást. Aztán az ilynemű kibékítés nem is drámai, mert nincs benne benső kényszerűség. A szerző tovább is megy, Julcsát boldoggá teszi, legalább kilátásba helyezi férjhez menetelét. Ezt is mindazért, hogy a csábító bukását ne kivánjuk. Egyik hiba a másikat szűli. Miért e szerencsétlen leányt egy új szerető, habár férj, karjaiba dobni? E költői igazságszolgáltatás nem foly a mű organismusából, csak külsőleg van oda tapasztva. Julcsa megtisztult a szenvedések alatt s legszebben végezné pályáját szemeink előtt, ha az anyai érzésekbe menekülne s gyermekének szentelné életét, nem új szerelem örömeinek. Egyébiránt megvalljuk, sehogy se tudnánk tanácsot adni a szerzőnek műve tökéletes befejezésére. Épen az a baj, hogy az összeütközéseket úgy hozta össze, hogy bajos megoldani, s úgy oldotta meg, hogy erkölcsi türelmességünkhöz, könyörülő szívünkhöz folyamodott, s mintegy elnyomni, vagy legalább kijátszani akarta idealismusunkat, melyet nem elégíthetett ki. S épen ezt nevezzük mi beteges sentimentalismusnak. Felindulásunk megnyugtatásra vár az erkölcsi világrend alapján s a költő megnyugtatás helyett csak elérzékenyít, puszta könyörületre hangol, mi igen helyén lehet az életben, de nem drámai emotio, nem költői igazságszolgáltatás.

Ne csodálkozzék se a szerző, se az olvasó, hogy e különben jeles mű e hibája iránt nincs könyörület szívünkben, s leginkább csak ezzel foglalkoztunk egész birálatunkban. Az erkölcsi világrend, a költői idealismus élénk érzésének tompulása, drámairóban és közönségben, a legnagyobb csapás, mi drámairodalmunkat érhetné; az úgynevezett polgári dráma pedig, sok körülménynél fogva, könnyen vezeti e tévútra a költőt. A franczia, angol és német irodalomban elég példát találhatni reá. Óhajtjuk, hogy Szigligeti óvakodjék ez örvénytől, mely a szerencsés inventiót és compositiót is könnyen besodorja. Ím ez a műve is mily gazdag egyes drámai jelenetekben, néhány mily jól rajzolt alakot tüntet föl, mily bámulatos technikát fejt ki ő oly történet dramatizálásában, mely egyik kerékvágásból mindjárt másikba zökken s nem igen látszik alkalmasnak drámai cselekvényre: mégis e hiány mennyire megrontja!

Sajnáljuk, hogy bővebben nem írhatunk a mű fényoldalairól, de minthogy az előadásra úgy is egy pár lényeges megjegyzésünk van, valamelyik alkalommal még visszatérünk reá.