A PAJTÁSKODÁS.

Vigjáték 5 fölvonásban. Írta Scribe, forditotta Feleki Miklós. Előadatott a Nemzeti Színházban 1863 január 2-án.

A politikai és divatlapok tárczaírói meglehetős rosszul fogadták e művet, mely, ha jól emlékszünk, ezelőtt húsz évvel a Nagy Ignácz Szinműtár-ában is megjelent Erdélyi Jánostól fordítva, sőt elő is adatott nemzeti szinpadunkon, noha már kevesen emlékeznek reája. Őszintén megvalljuk, hogy mi a közönséggel együtt, ha nem is a legjobban, de meglehetősen mulattunk, s egy kissé komikai hatást tett reánk, midőn annyira megtámadva láttuk Seribet, mintha ő volna legrosszabb vígjátékíró s e műve legkevésbbé sikerült. Azt értjük, ha egyik politikai nagy lapunk szigorú kritikusa, ki jó ízlésének annyi jelét adta, ki Molière-nek oly őszinte bámulója, nem örömet lel benne, sőt azt is megbocsátjuk neki, ha politikai irányműnek nézi, miben épen nincs igaza, de ezek a többi tárczaírók, kik dicsérik Sardout, bámulják Feuillet-t, nagyon gyönge művekben gyönyörködnek, ez már mulatságos, vagy legalább is mulatsághoz hasonló.

Nem becsüljük túl Scribet; nem tartjuk első rangú költőnek, de a másodrangot bajosan lehet elvitatni tőle. Nem írjuk alá Villemainenek dicséreteit, melyeket reá halmozott azon ünnepélyes és udvarias órában, midőn 1835-ben a franczia akadémiába bevezette, de azt el kell ismernünk, hogy az újabb kor legtehetségesb vígjáték-írója. Látjuk nagy hibáit, melyek rossz hatással voltak majd minden nemzet vígjátékára, a miénkre is, de elismerjük jó tulajdonságait is, melyekből nem árt tanulnunk, okosabban mint eddig. Több van benne, mint csak drámai technika, miben példány; van neki phantasiája is, s leleményessége nem pusztán mechanikai combinatio, úgy hogy bátran elfogadhatjuk egy nálunknál szigorubb kritikus e következő ítéletét: «Scribetől még legnagyobb ellenségei sem vitathatnak el egy nagy előnyt: tisztán lát, czélzatait láthatólag és szabatosan kiemeli s helyesen itélő szeme van. Scribenek tökéletesen birtokában van e másodrangu leleményesség, mely hirtelen fölfedezi tárgyának minden segédforrását. A hosszas gyakorlatnak köszöni azt a titkot, hogy miként kell a várakozást a világos expositio által fölkelteni s azt a bonyodalom változatosságával folyvást ébren tartani. A nézőnek nem kell megerőltetni magát; Scribenél a cselekvény mindig oly jól van előkészítve, hogy még a lusta néző is követheti a fejlődést. Személyei, ha nem mindig igazak is, de folyvást érdekesek, néhány éles vonás kitünteti őket, legalább szemünket foglalkoztatják s tetszetős csoportozattá alakulnak. Az ember ritkán érez heves fölindulást, azonban kiváncsisága folyvást igénybe van véve s mi több, bizonyos kellemes feszültség kiséri egész a mű végeig.»

Átalában a franczia drámairodalomnak a restauratio és a juliusi dynastia alatti lázas mozgalmát mi sokkal többre becsüljük a mostani nyugalmasb, de erőtlen korszaknál, Hugo Victor és Scribe végtelenül följebb állanak, mint az ifjú Dumas, Augier, Sardou stb. Hugo Victornak már nagy érdeme az is, hogy széttörte a classicismus békóit, s habár az ellentétre alapitott rendszere, a szenvedélyek materialisticus festése, a kivételes dolgok iránti előszeretete s erőszakos, korlátlan phantasiája sokat ártanak még jobb műveinek is, de legaalább kiváló érzéke volt a drámaihoz s nagy összeütközéseket, erős szenvedélyeket igyekezett rajzolni. Az ujabb franczia drámaírók épen a drámait akarják száműzni a színpadról s kerülik a nagy fölindulást. Scribeben a legjobb akarattal se fedezhetjük föl a mélyebb komikumot, a jellemrajzban se nagy, de tud alkotni drámai és egész cselekvényt, s ha nincs is eszményi magasb emelkedés, soha sem hiányzik belőle a józan ész moralja. A mostani franczia vígjátékírók nagy részt, cselekvény helyett, egyes jelenetet, genreképeket adnak és hideg moralizalással vagy épen cynismussal untatják az embert. Épen azért mi nem bánjuk, ha Scribe gyakrabban fordul meg színpadunkon Neki még sok oly műve van, melyek színpadunkon nem adattak. – Csak azt nem óhajtjuk, ha Scribe vagy más régibb költő művei közül olyakat fordítnak le, melyek már jól le vannak fordítva, s így a mit ingyen kaphatna meg a színház, azt pénzen veszi meg, minő a jelen eset is.

E vígjáték nem tartozik Scribe legjobb művei közé, de nem is a roszabbak közül való. Egy csoport embert rajzol a társadalom különböző köreiből, kik kölcsönösen emelik, pártolják egymást, hogy elhiresedhessenek, pénzre tegyenek szert, hivatalra juthassanak, rangot vagy jó parthiet nyerhessenek. Egy követválasztás körül forog ugyan a cselekvény, de azért nincs benne politikai irány. Scribe nem a parlamentaris rendszer visszaéléseit akarta kigunyolni, sem valamely politikai párt ellen lődözni nyilait. Ő általában csak azt az industrialismust, szédelgést ostorozza, mely a franczia irodalomban, köz- és magánéletben anynyira fölütötte fejét. E rajz Párisra még jobban illik most, mint 1837-ben, midőn e mű először adatott, s oly általánosan van tartva, hogy kicsinyben más fővárosokra is illik, ezért tapsolt meg közönségünk nehány oly helyet, melyekben vonatkozást érzett a mi viszonyainkra is.

A pajtáskodók feje Césarine, egy pair neje, ki szerelem nélkül ment férjhez egy vén emberhez, s unalmában politikát űz, cselt sző, s uralkodik környezetén. Szeret egy fiatal ügyvédet, Edmundot, ki őt kerüli, de nagyon szerelmes mostoha leányába, Agathába, s ez viszont belé. Césarine minderről semmit sem tud. Agatha azt hiszi, hogy ha kedvese képviselővé választatnék, atyja nem tagadná meg tőle kezét, legalább egyszer igy nyilatkozott. Bátorításul ezt el is mondja Edmundnak, ki most életre-halálra képviselő akar lenni. Azonban a pajtáskodóknak más jelöltjük van, s befolyások nagy az illető választó kerületben. Edmund nem szövetkezik, sőt összevész velök. Minden reménye füstbe ment, kétségbe van esve: szerencsére akad neki is egy pártfogója, Zoe, Montlucar tudós neje, ki nagy rokonszenvvel viseltetik iránta. Ez nyomára jövén Césarine Edmund iránti hajlamának, elhiteti vele, hogy Edmund szereti őt, titkon, reménytelenül s épen azért kerüli, mert nem akarja fokozni szenvedélyét. Ekkor Césarine mindent elkövet Edmund képviselővé választatása ügyében. A mit eddig tett, meg kell semmisíteni. A pajtások új parancsot vesznek, s mindenik hévvel dolgozik az új irányban, mert mindenik vár valamit a miniszternél annyira befolyásos Césarinetől, kivált az orvos, ki általa már egyetemi tanár lett s most Agathe kezét reméli elnyerhetni.

A szerelmes Césarine nagy erélyt fejt ki. Edmundot csakugyan megválasztják képviselőnek, megnyeri Agatha kezét, Césarine és társai porul járnak s a függöny legördül.

A mű főszemélye tulajdonkép Césarine, e büszke, ravasz és számító nő, kit szerelmi szenvedélyénél fogva rászed egy általa lenézett egyszerűen csintalan nőcske. Az erkölcsi tartalom nélküli éles számítást és erélyes akaratot kijátszodja a sokkal gyöngébb erő, egy részvétteljes szív, mely boldogítni kívánja az ifjú párt; az önző pajtáskodók, kik mindig csak a magok érdekét tartják szem előtt, egész erővel dolgoznak magok ellen s épen ellenségök érdekében. Ez jó fölfogás, valódi komikai alap. Egészen más kérdés, vajon a fejlesztés, a jellemek sikerültek-e? Césarine különben érdekes alakjára nagyon kevés gond van fordítva. Nagyon árt neki, hogy pajtásai s egész környezete csak bábok. Ily bábok mozgatása nem kíván sem nagy észt, sem erős akaratot. Aztán a tulzások sok helyt rontják a hatást s a valószinűtlenségek az ilusiót. Oly hirlap, mely ma egyet, holnap mást beszél, keveset tehet akárki érdekében, mert lehetlen, hogy valami hatása legyen a közvéleményre; oly férjet, kín oly könnyen lehet uralkodni, mint Césarine férjén, még az utolsó perczben is rávehetni, hogy ne adja oda Edmundnak leányát. A pajtások is igen durván vannak rajzolva, bár egypár jellemző vonással. Az egészben Rigaut Oszkár, a pajtáskodók követjelöltje s Zoe a szabatosbban kidolgozott jellemek. A párbeszéd élénk, a szerkezet kitünő, s a cselekvény folyvást föntartja az emberben azt a nem mély, de kellemes érdekeltséget, melynek Scribe valóságos mestere.

A mi az előadást illeti, bár nem épen udvariasság, de mégis kimondjuk, hogy a férfiak jobban játsztak, mint a nők. Prielle Kornélia kissé lágyan fogta föl Césarine büszke, cselszövő és szenvedélyes jellemét. Ha e vonásokat kitünteti, a mű komikuma is élesebben emelkedik ki. Szigligeti Anna Zoe szerepében épen azt a jószívű csintalanságot nem találta el, mely a jellem alapját képezi. A férfiak közt legjobb volt Szerdahelyi, mint Rigaut Oszkár. Tóth, ki a pair szerepét adta, igen ki akart emelni holmit és túlozott. Egyébiránt nem csodáljuk, hogy sokszor beleesik e hibába, ma is megtapsolták érte.

A fordításról nem mondhatunk még csak fölületes itéletet sem. A jövő-menők sokszor felköltöttek helyünkről, s a szomszéd páholyban folytatott elég hangos párbeszéd mindegyre megzavarta figyelmünket. Csak annyit jegyeztünk meg, hogy Prielle Kornélia többször emlegette a követté kinevezést, választás helyett. Nem tudjuk: vajon a fordító hibája-e vagy a játszóé?